A híres neves Frankfurti reptér. Ezt jelölték ki számomra átszállási helyként.
Rend, fegyelem, pedantéria, sarkosság, ahogy azt a németektől elvárja az ember. Szépen kialakított várók, hangulatos kávézók, jól kitáblázott útvonalak.
Velem szemben a duty free tárt kapui hívogatnak. Engedek a csábításnak és bemegyek szétnézni. Végignézem a felhozatalt, megkeresem a kedvenc arckrémemet, természetesen ki is próbálom. Ugyanezt teszem a kedvenc parfümömmel és a kedvenc szemránckrémemmel is, majd ugyanazzal a lendülettel, - mint aki jól végezte dolgát - ki is sétálok. Készen is volnék. Visszatérek az alapálláshoz – adott esetben alapüléshez - és tisztes távolból figyelem a közlekedő tömeget.
Lassan megérkezik a személyzet (crew) : a jövőm.
Homokszínű egyenruha. - Gondolom a sivatagot felidézendő; vagy ellenség megtévesztése véget rejtőzködésnek. Végül is ki tudja, mire képes egy feldühített sejk.
Barna bőrtáska, barna cipő. - A barna cipő meglep, mert én feketére számítottam, és kevésen múlott, hogy nem hoztam el otthonról a sajátomat, takarékossági célzattal.
Piros masni, piros rúzs, és piros kalap. - Ha nem homokszínű lenne az egyenruha, szakasztott Piroska. De azért meg kell hagyni: elegáns.
A fiuké más. Azon túl, hogy a piros kiegészítők náluk hiányoznak – mily meglepő - nekik a krémszínű nadrághoz sötétkék zakó jár; és van köztük egy idősebb férfi, akinek az egész öltönye kék. Ő a főnök, – mint megtudom- a személyzet vezetője, a purser. Tekintélyt parancsoló ember, mind a száznemtómhány kilójával.
14-en vannak. A mi 2 fős (Fokkeres) személyzetünkhöz képest jelentős eltérés. Mondjuk az ő madaruk is az, már ami a méreteit illeti. Mondanám a bagoly kontra veréb fejméreteket hasonlat gyanánt, de nem lenne túl tiszteletteljes. Minden esetre elég röhejesen festene, ha a két repcsit egymás mellé állítanák. Maradjunk annyiban, hogy van még mit nyújtani a hazai verzión.
Miután a crew eltűnt a folyosón, beállok a sorba és kezeltetem a jegyem. A check-in-es fiú kiszúrja a „titkos” kódot, és rákérdez: személyzet vagyok-e. A kérdés oly váratlanul ér, hogy csak hebegek-habogok, de ez őt szemmel láthatóan nem zavarja, mert automatikusan adja a jegyet a vészkijárathoz. Ez ellen pedig még véletlen sem tiltakozom, hiszen messze a legjobb hely az egész gépen, már ami a terpeszkedési lehetőségeket illeti.
Lassan megindul a beszállítás. Elfoglalom az ülésem, és némi várakozás után a gép is elindul.
Megkapom a melegkendőmet, amit az étel és az ital követ.
Nagy vonalakban megegyezik az általam már megszokott szervizzel, egy aprócska különbséggel, hogy míg nálunk otthon az egész dolgot lezavarják 2 óra alatt, itt már 4órája tart. Azon túl, hogy szerettem volna pihenni egy kicsit, a jövőbeli kilátásaimnak sem kedvez túlságosan.
Éjfél körül szállunk csak le. Végigmegyek a többi utassal a kijelölt útvonalon, majd a megadott előírásnak megfelelően keresem a sárga mellényes, Marhaba feliratos embereket. Már vártak. Kis táblát tartanak a nevemmel. Az egyik kedves hölgy a szárnya alá vesz, felülünk egy kisautóra, és máris robogunk a vámra.
Kígyózó sorok az ablakok előtt. Mögöttük fehér pizsamás férfiak fehér, lelógó fejfedővel és fekete anyaggal fejbúbtól talpig bebugyolált nők.
Külön sorba állítanak. Ez legalább gyorsabban halad. Pillanatokon belül a pultnál találom magam, és egy-két kérdéssel később már a másik oldalon, az igazi arab fennhatóságú földön vagyok.
Közben kísérőm lecserélődik, és a kedves mosolygós nénit egy mosolygós bácsi váltja fel. A mosolyon kívül talán csak a bajusz marad változatlan. Azt mondja megvár, míg összeszedem a bőröndjeimet.
Jól megpakolva érkezem vissza, és az urat egy dél-afrikai lány társaságában találom. Kicsivel később egy bolgár és egy szerb lány is csatlakozik hozzánk, és így ötösben érkezünk egy újabb pulthoz, egy afro hölgyhöz. Ő tartja a végső eligazítást.
Bemutatkozással kezdünk, majd elveszik az útleveleinket Rémült tekintetemre cinikus vigyor a válasz, és a meglepő kijelentés „csak hogy meg ne gondoljam magam, és haza ne szökjem”, majd halk kuncogás. Nagyon vicces! Így éjfél magasságában elcsigázva, már nem nagyon értékelem momentán az ilyen jellegű poénokat. De látva reakciómat, rögtön javít is, és elmagyarázza, hogy a vízum kiállításának idejére az útlevelet benntartják. Majd a vízummal együtt kapjuk csak vissza. Addig nyugodtan járhatunk- kelhetünk a városban az útlevél fénymásolatával. Bár a várost tényleg nem hagyhatjuk el.
Aztán mindenki egy barna borítékot kap. Elég vaskosnak tűnik, de senki nem bontja ki. Mint megtudjuk, tartalmaz minden olyan információt, amire az elkövetkező napokban szükségünk lesz, amire viszont most kell összpontosítanunk az a borító.
Bevallom őszintén egy nekem szánt borítékon legkevésbé sem a címzés szokott izgatni, így fel sem tűnt hogy van rá írva valami. De most hogy mondja, vetek még egy pillantást a fedőlapra, és a következőket találom rajta:
T. S. Evita
CT – 3501 A
04-3463689
A hölgy gyorsan magyaráz. Legalul a telefonszám, felette a lakcím és legfelül a nevem. Na igen, a nevem az világos. Odáig eljutottam köszönöm. De ami zavar, hogy a lakcímem hogy fér el egy sorban, és mit jelentenek a betűk és számok. De a hölgy csak hadar és hadar, és esze ágában sincs tudomást venni arról, hogy a fáradtságtól az angol nyelvtudásom még az eddiginél is alacsonyabb szintre amortizálódott. Egyszerűen csak lezárja a mondandóját és amilyen hirtelen érkezett, ugyanolyan hirtelen távozik, miután átadott minket egy idegen arab férfinek, aki minden jel szerint egy kisbusz sofőrje.
Neki a betűk úgy tűnik beszédesebbek. Azonnal bepakol mindannyinkat a buszba, ránk csapja az ajtót, és elindul velünk és csomagjainkkal a kivilágított dubai éjszakába.
Rend, fegyelem, pedantéria, sarkosság, ahogy azt a németektől elvárja az ember. Szépen kialakított várók, hangulatos kávézók, jól kitáblázott útvonalak.
Velem szemben a duty free tárt kapui hívogatnak. Engedek a csábításnak és bemegyek szétnézni. Végignézem a felhozatalt, megkeresem a kedvenc arckrémemet, természetesen ki is próbálom. Ugyanezt teszem a kedvenc parfümömmel és a kedvenc szemránckrémemmel is, majd ugyanazzal a lendülettel, - mint aki jól végezte dolgát - ki is sétálok. Készen is volnék. Visszatérek az alapálláshoz – adott esetben alapüléshez - és tisztes távolból figyelem a közlekedő tömeget.
Lassan megérkezik a személyzet (crew) : a jövőm.
Homokszínű egyenruha. - Gondolom a sivatagot felidézendő; vagy ellenség megtévesztése véget rejtőzködésnek. Végül is ki tudja, mire képes egy feldühített sejk.
Barna bőrtáska, barna cipő. - A barna cipő meglep, mert én feketére számítottam, és kevésen múlott, hogy nem hoztam el otthonról a sajátomat, takarékossági célzattal.
Piros masni, piros rúzs, és piros kalap. - Ha nem homokszínű lenne az egyenruha, szakasztott Piroska. De azért meg kell hagyni: elegáns.
A fiuké más. Azon túl, hogy a piros kiegészítők náluk hiányoznak – mily meglepő - nekik a krémszínű nadrághoz sötétkék zakó jár; és van köztük egy idősebb férfi, akinek az egész öltönye kék. Ő a főnök, – mint megtudom- a személyzet vezetője, a purser. Tekintélyt parancsoló ember, mind a száznemtómhány kilójával.
14-en vannak. A mi 2 fős (Fokkeres) személyzetünkhöz képest jelentős eltérés. Mondjuk az ő madaruk is az, már ami a méreteit illeti. Mondanám a bagoly kontra veréb fejméreteket hasonlat gyanánt, de nem lenne túl tiszteletteljes. Minden esetre elég röhejesen festene, ha a két repcsit egymás mellé állítanák. Maradjunk annyiban, hogy van még mit nyújtani a hazai verzión.
Miután a crew eltűnt a folyosón, beállok a sorba és kezeltetem a jegyem. A check-in-es fiú kiszúrja a „titkos” kódot, és rákérdez: személyzet vagyok-e. A kérdés oly váratlanul ér, hogy csak hebegek-habogok, de ez őt szemmel láthatóan nem zavarja, mert automatikusan adja a jegyet a vészkijárathoz. Ez ellen pedig még véletlen sem tiltakozom, hiszen messze a legjobb hely az egész gépen, már ami a terpeszkedési lehetőségeket illeti.
Lassan megindul a beszállítás. Elfoglalom az ülésem, és némi várakozás után a gép is elindul.
Megkapom a melegkendőmet, amit az étel és az ital követ.
Nagy vonalakban megegyezik az általam már megszokott szervizzel, egy aprócska különbséggel, hogy míg nálunk otthon az egész dolgot lezavarják 2 óra alatt, itt már 4órája tart. Azon túl, hogy szerettem volna pihenni egy kicsit, a jövőbeli kilátásaimnak sem kedvez túlságosan.
Éjfél körül szállunk csak le. Végigmegyek a többi utassal a kijelölt útvonalon, majd a megadott előírásnak megfelelően keresem a sárga mellényes, Marhaba feliratos embereket. Már vártak. Kis táblát tartanak a nevemmel. Az egyik kedves hölgy a szárnya alá vesz, felülünk egy kisautóra, és máris robogunk a vámra.
Kígyózó sorok az ablakok előtt. Mögöttük fehér pizsamás férfiak fehér, lelógó fejfedővel és fekete anyaggal fejbúbtól talpig bebugyolált nők.
Külön sorba állítanak. Ez legalább gyorsabban halad. Pillanatokon belül a pultnál találom magam, és egy-két kérdéssel később már a másik oldalon, az igazi arab fennhatóságú földön vagyok.
Közben kísérőm lecserélődik, és a kedves mosolygós nénit egy mosolygós bácsi váltja fel. A mosolyon kívül talán csak a bajusz marad változatlan. Azt mondja megvár, míg összeszedem a bőröndjeimet.
Jól megpakolva érkezem vissza, és az urat egy dél-afrikai lány társaságában találom. Kicsivel később egy bolgár és egy szerb lány is csatlakozik hozzánk, és így ötösben érkezünk egy újabb pulthoz, egy afro hölgyhöz. Ő tartja a végső eligazítást.
Bemutatkozással kezdünk, majd elveszik az útleveleinket Rémült tekintetemre cinikus vigyor a válasz, és a meglepő kijelentés „csak hogy meg ne gondoljam magam, és haza ne szökjem”, majd halk kuncogás. Nagyon vicces! Így éjfél magasságában elcsigázva, már nem nagyon értékelem momentán az ilyen jellegű poénokat. De látva reakciómat, rögtön javít is, és elmagyarázza, hogy a vízum kiállításának idejére az útlevelet benntartják. Majd a vízummal együtt kapjuk csak vissza. Addig nyugodtan járhatunk- kelhetünk a városban az útlevél fénymásolatával. Bár a várost tényleg nem hagyhatjuk el.
Aztán mindenki egy barna borítékot kap. Elég vaskosnak tűnik, de senki nem bontja ki. Mint megtudjuk, tartalmaz minden olyan információt, amire az elkövetkező napokban szükségünk lesz, amire viszont most kell összpontosítanunk az a borító.
Bevallom őszintén egy nekem szánt borítékon legkevésbé sem a címzés szokott izgatni, így fel sem tűnt hogy van rá írva valami. De most hogy mondja, vetek még egy pillantást a fedőlapra, és a következőket találom rajta:
T. S. Evita
CT – 3501 A
04-3463689
A hölgy gyorsan magyaráz. Legalul a telefonszám, felette a lakcím és legfelül a nevem. Na igen, a nevem az világos. Odáig eljutottam köszönöm. De ami zavar, hogy a lakcímem hogy fér el egy sorban, és mit jelentenek a betűk és számok. De a hölgy csak hadar és hadar, és esze ágában sincs tudomást venni arról, hogy a fáradtságtól az angol nyelvtudásom még az eddiginél is alacsonyabb szintre amortizálódott. Egyszerűen csak lezárja a mondandóját és amilyen hirtelen érkezett, ugyanolyan hirtelen távozik, miután átadott minket egy idegen arab férfinek, aki minden jel szerint egy kisbusz sofőrje.
Neki a betűk úgy tűnik beszédesebbek. Azonnal bepakol mindannyinkat a buszba, ránk csapja az ajtót, és elindul velünk és csomagjainkkal a kivilágított dubai éjszakába.
Mikor jön a folytatás???
VálaszTörlésKíváncsi vagyok, hogy ki a gyilkos... ;)
Nagyon édes vagy, dolgozom rajta...
VálaszTörlésNekem is tetszik, már klikkelek is tovább...
VálaszTörléshajrá-hajrá... és köszönöm. :)
VálaszTörlés