A FELVÉTELI ELJÁRÁS
Reggel a megbeszélt időpontra érkezem, és a papírjaim egyeztetése után a munkámról faggatnak. Milyen volt légiutast kísérni eddig, milyen élményeim voltak, hogyan oldottam meg a felmerülő problémákat. Én pedig lelkesen mesélnék, csak angol hiányosságaim törik meg összefüggőnek amúgy sem nevezhető perfekt angolomat.
Lesújtva jövök ki, mert makogásnak érzem az egészet amit előadtam, de megteszem amit kérnek, és még aznap beugrom lefénymásolni az összes iskolai végzettségemet igazoló dokumentumot, megcsináltatni a szabvány fényképeket, amiket aztán másnap szépen postázok is.
Aztán indul a neheze. Amikor az ember még nem ismeri az arabokat, akkor meglepően szembesül a – hogy is mondjam – rigolyáikkal. Érkezik egy telefon, hogy bár az anyag sértetlenül megérkezett, de a fényképek még sem megfelelők, mert a szoknya kitakarja a térdet, holott csak térd középig érhet, és egy hajtincs szemmel láthatólag – valószínű nagyító segítségével- kiáll, és nem elég piros a rúzs, a szemeim nem elég kiemeltek, az arc nem elég piros…stb.
Miért nem a szüleimnél reklamálnak?
De hamar belátom, hogy sok esélyem nincs szembeszállni, így hát elmegyek újra a fényképészhez, és újra nekiesünk az egész alakos képnek. Kezek jól láthatóak, nem keresztezik a testet, lábfej előre néz, cipő zárt, a már jól említett szoknya pontosan térd középig ér, blúz elöl nem kivágott, fej előre néz, kalap, egyéb nemzetiségi fejfedő nincs, fülek nincsenek takarásban és szétállnak. Legalább ez engedtessék meg nekik ezek után. Ja igen, és hajzselé.
ÉS…Két héttel később újabb hívás. Kivételesen most már jó lesz az egész alakos beállított, viszont az egész alakos természetessel gondok vannak. Gond van a természetességemmel??? Már rá sem rántok, csak fogom az egész elmúlt év képeit összegző CD-t, bevonulok vele a fényképészhez, és megkérem, hogy hívjon elő róla minden olyan képet, amin egyedül állok…egész alakban…ja igen, természetesen.
Mit is mondhatnék? Murphy? Ha nem csörögne két hetenként a telefonom, komolyan mondom, hiányozna.
Arab akcentus: a képekkel már minden rendben … lenne… talán… ha megérkeztek volna, de bizony nem érkeztek meg, és ennek már vagy 10 napja.
Kabátot ragadok, és nyakig felajzottan berobogok a Postára, ahol számon kérem az első velem szembejövő kihordófiút. Szegénykém persze köpni-nyelni nem tud, de legalább segít megkeresni az illetékest.
A tértivevény alapján utána néznek a küldeménynek, és sajnálattal közlik, hogy mivel a levél külföldre ment, útját csak a határig tudják lekövetni. Remek. Akkor legalább abban biztos lehetek, hogy valahol külföldön veszett el, ami jó mert, elhárítja a felelősségemet, na meg egyben a lehetőséget a felvételre.
Kénytelen vagyok betáblázni magamnak másnapra újra a fényképészt, ahol már annyira ismernek, hogy elég annyit mondanom: a „problémás csaj” máris mindenki tudja miről van szó.
Másnap azonban, még mielőtt elindulnék, újra megcsörren a telefon, és a már jól ismert idegen hanghordozás közli, hogy ma reggel megérkezett…
Végül is semmiség. Az egész postát felforgattam tegnap, kő kövön nem maradt, jobban teszem ha többé meg sem közelítem a helyet, és ha jót akarok magamnak, nem ártana mostantól kutyát tartani sem, de mit számít…
Amikor két héttel később már megint ugyanaz szám a kijelzőn, a 00, meg sem lepődöm, és a fényképekkel teli CD-tárral felfegyverkezve az egyik kezemben, a telefonnal a másikban halkan rebegem a halót. Ugyanaz a hang. Hadar. Valami szerződésről beszél, és hogy átküldi neten. Lassan ocsúdom. Felvettek.
Reggel a megbeszélt időpontra érkezem, és a papírjaim egyeztetése után a munkámról faggatnak. Milyen volt légiutast kísérni eddig, milyen élményeim voltak, hogyan oldottam meg a felmerülő problémákat. Én pedig lelkesen mesélnék, csak angol hiányosságaim törik meg összefüggőnek amúgy sem nevezhető perfekt angolomat.
Lesújtva jövök ki, mert makogásnak érzem az egészet amit előadtam, de megteszem amit kérnek, és még aznap beugrom lefénymásolni az összes iskolai végzettségemet igazoló dokumentumot, megcsináltatni a szabvány fényképeket, amiket aztán másnap szépen postázok is.
Aztán indul a neheze. Amikor az ember még nem ismeri az arabokat, akkor meglepően szembesül a – hogy is mondjam – rigolyáikkal. Érkezik egy telefon, hogy bár az anyag sértetlenül megérkezett, de a fényképek még sem megfelelők, mert a szoknya kitakarja a térdet, holott csak térd középig érhet, és egy hajtincs szemmel láthatólag – valószínű nagyító segítségével- kiáll, és nem elég piros a rúzs, a szemeim nem elég kiemeltek, az arc nem elég piros…stb.
Miért nem a szüleimnél reklamálnak?
De hamar belátom, hogy sok esélyem nincs szembeszállni, így hát elmegyek újra a fényképészhez, és újra nekiesünk az egész alakos képnek. Kezek jól láthatóak, nem keresztezik a testet, lábfej előre néz, cipő zárt, a már jól említett szoknya pontosan térd középig ér, blúz elöl nem kivágott, fej előre néz, kalap, egyéb nemzetiségi fejfedő nincs, fülek nincsenek takarásban és szétállnak. Legalább ez engedtessék meg nekik ezek után. Ja igen, és hajzselé.
ÉS…Két héttel később újabb hívás. Kivételesen most már jó lesz az egész alakos beállított, viszont az egész alakos természetessel gondok vannak. Gond van a természetességemmel??? Már rá sem rántok, csak fogom az egész elmúlt év képeit összegző CD-t, bevonulok vele a fényképészhez, és megkérem, hogy hívjon elő róla minden olyan képet, amin egyedül állok…egész alakban…ja igen, természetesen.
Mit is mondhatnék? Murphy? Ha nem csörögne két hetenként a telefonom, komolyan mondom, hiányozna.
Arab akcentus: a képekkel már minden rendben … lenne… talán… ha megérkeztek volna, de bizony nem érkeztek meg, és ennek már vagy 10 napja.
Kabátot ragadok, és nyakig felajzottan berobogok a Postára, ahol számon kérem az első velem szembejövő kihordófiút. Szegénykém persze köpni-nyelni nem tud, de legalább segít megkeresni az illetékest.
A tértivevény alapján utána néznek a küldeménynek, és sajnálattal közlik, hogy mivel a levél külföldre ment, útját csak a határig tudják lekövetni. Remek. Akkor legalább abban biztos lehetek, hogy valahol külföldön veszett el, ami jó mert, elhárítja a felelősségemet, na meg egyben a lehetőséget a felvételre.
Kénytelen vagyok betáblázni magamnak másnapra újra a fényképészt, ahol már annyira ismernek, hogy elég annyit mondanom: a „problémás csaj” máris mindenki tudja miről van szó.
Másnap azonban, még mielőtt elindulnék, újra megcsörren a telefon, és a már jól ismert idegen hanghordozás közli, hogy ma reggel megérkezett…
Végül is semmiség. Az egész postát felforgattam tegnap, kő kövön nem maradt, jobban teszem ha többé meg sem közelítem a helyet, és ha jót akarok magamnak, nem ártana mostantól kutyát tartani sem, de mit számít…
Amikor két héttel később már megint ugyanaz szám a kijelzőn, a 00, meg sem lepődöm, és a fényképekkel teli CD-tárral felfegyverkezve az egyik kezemben, a telefonnal a másikban halkan rebegem a halót. Ugyanaz a hang. Hadar. Valami szerződésről beszél, és hogy átküldi neten. Lassan ocsúdom. Felvettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése