III/6. A pusztában

Jól emlékszem erre a napra, mert reggel arra ébredtem, hogy begyulladt a szemem. Csak hogy még képletesebb legyek mondhatnám úgy is, reggel az első pillantással egy derűsebb nappal akartam kezdeni, de nem hogy a derűsebb nap, még a pillantás sem jött össze. Gondoltam ez biztos égi jel, a legjobb, ha én sem mozdulok, és majd csak átvészelem ezt a napot. Az egészségügy sosem tartozott a kedvenc témáim közé.
Sajnos a gyakorlatban ez azonban nem alkalmazható. Pedig mennyivel jobban jártam volna, ha aznap fel sem kelek!



Minden iszonyatom ellenére lassan eljutok a képzés végére, majd meg sem állok a Klinikáig, hogy kiírassak valamit a szememre. A vizsgálat meglepően gördülékenyen megy. Szinte percek alatt sorra kerülök, és máris adják a cseppet. Aztán kiérek az épületből, és taxit vadászok. Azaz hogy vadásznék, mert megrökönyödve tapasztalom, hogy sehol egy taxi.

20 percnyi várakozás után kezdem kapizsgálni, hogy nagy valószínűséggel már nem is lesz, hiszen este 7 óra magasságában a hivatali időt már rég túlléptük, és ide csak akkor jönnek, ha beteget vagy dolgozót hoznak, és még akkor is húzzák a szájukat. Ezen, a forgalomtól teljesen távol eső helyen ez nem csoda, mivel nincs még visszaúti fuvar sem, arról nem is beszélve, hogy nem is jól fizető a szakasz. Ez az épület pont középre esik mindentől, a Sheik Zayed Road teljes közepén, így éppen feleannyit ér, mint a „taxisok szótárában” a normál tarifa. Ergo akármeddig ácsoroghatok, erre ilyenkor már a madár se jár.

Mit tehetnék? Elindulok gyalog, gondolván csak találok egy forgalmasabb épületet, ahol nagyobb esélyem lesz. Két lány is csatlakozik hozzám. Úgy tűnik nekik sem sikerült a vadászat. Hármasban haladunk.
Kis idővel később egy elsötétített ablakú fekete Lexus lassít mellettünk. Az ablak lassan süllyedni kezd, majd Mr. Fehér Szoknya könyököl ki idióta vigyorral és az elmaradhatatlan konyhaabrosszal a fején. Hellyel invitál minket a piros bőrkárpiton mondván, hogy persze ő nagyon szívesen hazavisz. A kérdés csak az, hozzá vagy hozzám. Hihetetlen, de a lányok elfogadják az ajánlatát. Ők, ezek szerint, nem kaptak felvilágosítást ilyen téren. Vagy csak vonzza őket a fényűzés. Ja! Örök ragyogás a sivatag homokja alatt.

Sőt,
ha szerencséjük van,
és ilyen tempóban folyik az építkezés,
és éppen arra építkeznek,
akkor hamarabb megtalálják őket, mint az emberölés elévülési ideje. Bár igazából mindegy is, hogy mi az elévülési idő, hiszen itt a helyiekre helyi törvények vonatkoznak, és a hajamra kenhetem a magyar Btk-t, az arabokét meg nem ismerem.

Egyedül maradok. Bár tudom, hogy jól döntöttem, mégis megfordul a fejemben, mi van, ha nem is voltak azok rosszfiúk, én pedig már rég otthon lehetnék. De nem! Ehelyett itt botladozom a homokban, egyik oldalamon az ezerrel elsuhanó Mazaretik, a másik oldalamon meg a füttyögő indiai munkások társaságában. A forgalom pedig már-már olyan méreteket ölt, hogy szabályosan belök egy építkezés közepébe. Innen már tényleg csak éppen az csoda, hogy a markológép nem kap el. A ruhám csupa sár, és átkozom azt a percet, amikor úgy gondoltam, hogy egyszerűbb lesz gyalogosan. Főleg, hogy nagyon úgy fest, nem is olyan biztos, hogy a másik végén van kijárat. Lassan tényleg nem marad más, mint barátkozni a gondolattal, hogy éjszakára bevackolok a malterkeverőbe, mert erősen sötétedik.

Távol a messzeségben mintha egy taxi sziluettjét látnám. Délibáb? Rohanok és követem a fényszórója fényét, mintha csak egy égő fáklya volna. Integetek, de nagyon úgy fest, hogy rikító kukásmellény nélkül nincs nagy esélyem. Amikor elérem az épületet körbeövező kerítést, még éppen láthatom kifordulni egy másik utassal, majd lassan eltűnni a szemem elöl. Ennyit erről.

Ez az a pont ahol a bátor hősnő összetörik, és esdekelni kezd a megváltásért. Lerogyok egy kőre, és végiggondolom a helyzetet. Itt vagyok egy körbezárt építkezésen, éppen a kijárattól legtávolabb eső ponton, és természetesen a kerítés másik oldalán. Sötétedik. Az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy visszamegyek oda, ahonnan jöttem, körbekerülöm az egészet, hogy eljussak ahhoz az épülethez, ami egyébként egy karnyújtásnyira lenne, ha nem lenne kerítéssel körbekerítve. Arról még nem is beszéltem, hogy amúgy gőzöm sincs, hol vagyok. Gőzöm sincs, hogy ez az épület micsoda, hogy ez volt-e az egyetlen taxi, hogy tudok-e majd rendelni, hogy mit mondok hová küldjék, egyáltalán hogy eljutok-e odáig, és hogy látom-e majd merre megyek, mert az építkezés momentán még megvilágítva sincs. És kérem szépen, én csak egy nő vagyok, miért kell engem ilyen helyzetbe hozni? És miért van az, hogy mindig mindent egyedül kell megoldani? És az egész annyira igazságtalan, és kilátástalan, és amúgy is. MAMI!!!

Tízpercnyi „feladom”- életérzés után kitör rajtam a „csakazértis” és utolsó tartalékaimat összeszedve lábra állok, elindulok visszafelé. Igencsak világítanak már az éjszakai fények mire a felhőkarcoló elé érek. A recepciós segítőkész. Szerintem kapásból megesett rajtam a szíve. Máris tárcsázza a taxi számát, majd a kezembe nyomja a telefont.
Végre! Egy kis nyugalom.

Áh, dehogy! Szőke, brit leányzó érkezik. Idegesítően hadar nekem, hogy azonnal rendeljek taxit neki is. Ezen ne múljon! Akkor két taxi rendel, igen a mobilszámom ez és ez, igen, ha lehet minél hamarabb.
A remény már meg van a hazajutásra, már csak idő kérdése. Be is csúszik az első taxi alig 10 perccel később. Kimegyek, beszállok, erre a szőke közli, hogy ez az övé. Na, ez az a pont, amikor legszívesebben nyakon vágnám, de szokásomhoz híven előadom a hápogós kiskacsát, mert a megrökönyödéstől szóhoz sem jutok. Hogy mit szeretne? Nagy levegőt veszek, és a körülményekhez képest a legfinomabb stílusomban közlöm vele, hogy „talán a következőre gondoltál szivi, mert ezt magamnak rendeltem”. Neki jobb ötlete van. Mibe, hogy erre vártam? Mi lenne – így ő - ha beülne mondjuk a sofőr mellé (ami - megjegyzem - amúgy tilos itt a nőknek). Még válaszolni sincs időm, már ott vigyorog az első ülésen, és mire eszmélek, már robogunk is a kisasszony által kiadott irányban, én meg csak fogadhatom a hívást, hogy a másik taxi most érkezett az épület elé, mégis hol vagyunk. Én kérek elnézést! A taxiszámlát meg majd egyedül állom!

Este 10 is elmúlt, mire hazaérek, és még hátra van a másnapi tananyag. Először végigveszem a hűtő tartalmát, aztán a tananyagot, majd megpróbálom kinyitni a szemem a szemcsepp segítségével. Szigorúan ebben a sorrendben. Ez utolsó reménytelen, úgyhogy nem is próbálkozom fölöslegesen, talán majd holnap, vagy holnap után. Esetleg azután. Addig elég, ha mindent a képzeletemre bízok, úgyis túl sok minden történt egyszerre.

III/5. Kákán a csomó

Epipen. A rémálmaim gyilkos fegyvere. Bezzeg kívülről csak egy ártalmatlan kis tollnak tűnik, de ne tévesszen meg a látszat!
Hogy tényszerű legyek, - mert ennyit azért megérdemel - ez egy Epinephrine-t tartalmazó injekció, csak annak egy olyan elkorcsosult, úgy mond biztonságosabb változata, amibe előre bele lett töltve a megfelelő mennyiségű oltóanyag, így az ügyeletes baleknak csak megfelelően tudni kell(ene) használni.
Ijedségre semmi ok, nem üdvözlésképpen osztjuk az utasoknak, csak nagyon súlyos allergiás roham, fuldoklás esetén.

Azon a napon, amikor először van szerencsém látni, éppen a használatát ismertetik. Megfogom, hüvelykujj még véletlen sincs a toll tetején. Úgy fogom, mint a kicsi baba az ágy rácsot – hogy finomabb hasonlattal ne éljek. Odahelyezem a beteg combjára, és ha egy kicsit jobban megnyomom vele a delikvenst, akkor a műszer automatikusan kilövi a beletöltött oltóanyagot. Szóval igazából semmi dolgom nincs, csak marokra fogni, és belevágni a páciensbe. Két dologra kell csak figyelnem, hogy a dolog éles fele a beteg felé mutasson, és az ujjam még véletlen se legyen a hegyén, mert ha mégis az én irányomba lökődne ki, akkor igen rosszul járok.
A hangsúly jelen esetben a vizsgán van. Szóval le kell vizsgáznom egy toll kezeléséből. Persze értem én, olyan anyagot tartalmaz, ami igen veszélyes, és hatósági engedéllyel lehet csak alkalmazni, így hatósági vizsgáról van szó. De akkor is csak egy toll. Egy sima hegyes rúd, amit oda kell nyomnom a lábhoz és kész.

Ha esetleg problémáim lennének, akkor gyakorolhatok otthon a Rotring tollamon.
Vagy vehetek akár különórákat is.
Sőt, amíg nem megy flottul, addig próbálkozhatok ceruzán.

Magabiztosan megyek be a gyakorlati vizsga napján, önbizalmamat csak növeli, hogy egy jóképű vizsgáztató mosolyogva invitál be. Lelkesedésem azonban rögtön alábbhagy, mikor kiderül, hogy vizsgáztatni nem ő fog, hanem az eddig takarásban lévő goromba, gnóm, indiai nő, aki éppen most buktatta meg az előttem lévőt.

Én jövök. CPR azaz újraélesztés, mellkas kompresszió: nagyszerűen megy.
Epipen. Hát ennél mi sem egyszerűbb- így én- és gyakorlatban mutatom az alkalmazást egy már elsütött, veszélytelen próbadarabon. Odahelyezem - ez esetben - a nővérke felső combjára, eltávolítom a kupakot, majd meglököm kissé a lábát, kivárom az előirt 10 másodpercet, elemelem a tollat, és éles végével lefelé belehelyezem a veszélyes hulladékot gyűjtő dobozba. Részemről a dolog letudva.
Úgy tűnik az indiai számára azonban nincs, mert faggatni kezd. Feltesz egy kérdést bájos indai raccsolással, amiből egy szót sem értek. Megismétli. Eredmény változatlan. Újból ismétli, itt már kissé ingerültebb, és szemmel láthatóan türelmetlenül várja a választ. Hezitálok, elvégre 50-50%, hogy eltalálom a helyes választ. Végül rávágom: igen. Visszakérdez, hogy biztos vagyok-e benne. Ezek után csak nem hazudtolhatom meg önmagam, hogy nézne ki, ha inognék! Kitartok meggyőződésem mellett, igennel felelek, bár fogalmam sincs mire.
Akkor, ha nem lenne ellenemre, be kéne fáradni másnap megismételni a vizsgát.
Ezt bezzeg olyan jól hangsúlyozza, hogy minden szót értek. Szépen, tagoltan.

De a napnak még koránt sincs vége, és hihetetlen, de lehet még lentebb süllyedni.
A következő órán egy ételes trolit tolnak elém, azt az általam már igen jól ismert kocsit, amit idestova már 7 éve tologatok le-fel hol üresen, hol telin a kabinban. A feladat pedig lépésekben a következő: kinyitom a troli-ajtót, megfogom a tálcát, leguggolok, beteszem a tálcát, becsukom az ajtót. Nem vicc. Rémesen komoly!
Annyi segítséget adnak, - arra az esetre, ha mégsem menne (!) – hogy választhatod a b-változatot. Ott kiszedni kell a tálcát, nem berakni.
Leginkább a réges-régi francia film van előttem, Louis de Funés felejthetetlen konyhai alakításával: Feldobom a tányért, megmosom a tányért, megtörlöm a tányért, eltöröm a tányért.
Nem kommentálom, csak megjegyzem: van belőle vizsga.

Nem, még mindig nincs vége. Az i-re a pontot lakótársam teszi fel, aki valahonnan megtudja sikertelenségemet, és végigröhögi a haza utat, majd segítőkészen felajánlja a golyóstollát, hogy legyen min gyakorolni.
Nesze neked nagyvilag! Van még lejjebb???

III/4. Változások szele

Új nap virradt, új képzés, új tárgy, új oktatók. Lehet, hogy mégsem olyan sok jóval kecsegtet az újdonság ereje? Ha a tárgy nevéből indulok ki – egészségügy – nem fűzök hozzá nagy reményeket, hogy érdeklődésemet hosszantartóan magára tudná vonni. Tetézve azzal, hogy elvesztettük kedvenc trénerünket is, aki azért - valljuk be - ébren tartotta figyelmünket, már ha nő társaimra gondolok. Helyette a mostani felhozatal? Hát hogy is mondjam. Egy brit, egy indiai és egy arab. Ezek közül csak az arab a férfi, és hát ő nem Mr. Libanon.


A brit nő, kimért, megközelíthetetlen. Csak úgy recitálja a rá kiszabott tananyagot a megszokott brit akcentussal. Már rég feladtam, hogy megértek bármit is. Onnan tudom, hogy kérdez, hogy felviszi a hangsúlyt a mondat végén. Én meg bambán meredek rá.
Az egészségügyi ládák tartalmának ismertetésével kezdi, legalábbis gondolom, mi másért venné ki egyesével a gyógyszereket a dobozból és magyarázna lelkesen. Azt hogy mi mire jó, majd úgyis otthon hozzátanulom szótár segítségével, mert annyi az idegen szó, hogy ha még nem is lenne akcentusa, szinte csak a kötőszavakat érteném.
Aztán jön a sokk. Kiderül, hogy fejből kell tudni, mind a 4!!! fajta egészségügyi láda eltérő tartalmát, a gyógyszerek megnevezését, kockázatait, mellékhatásait. Mi vagyok én? Egészségügyi kisszótár? És minek van nekik mindjárt négy? Kettőbe nem fért bele?

Az arab férfi még betanuló fázisban lehet, friss jövő előtt a világot jelentő katedrán. Az angolja ugyanolyan szinten mozog, mint az enyém. Az „ezt beteszik ide, és akkor az ezt fogja csinálni”- szint. No főnevek. Szegénykém szorongását csak tetézi, hogy az őt ellenőrző indai nő egyfolytában javítgatja, ráadásul mindenki előtt. Éljen a női egyenjogúság, nesze neked arab állam. Vagy mondhatjuk inkább indiai uralkodói kaszt kontra iszlám férfiuralom? Hím példányunk becsületére váljon: küzd rendesen. Megtépázott önbecsülését mentve kétségbeesetten tátog, mint egy partra vetett hal.
A keleti hölgyemény pedig nyugodtan leadhat a modorából, hiszen nincs mire úgy fenn hordani az orrát. Az indiai születés erre felé nem elég ahhoz, hogy elismerjük tekintélynek. A saját megtartott órája után pedig erősen az a gyanúm, hogy pályát tévesztett és nem is értem, hogy miért nem ment inkább aneszteziológusnak. Ott még bámulhatja is a plafont, feltéve, ha odaszerelik neki az oxigénszint jelzőt.

Bízom benne, hogy talán a folytatás… Hiú ábránd. Olyan unalmas órák következnek, hogy a szemhéjamat komoly erőfeszítés árán tudom csak fenn tartani, mert erősen húzza őket lefelé a gravitáció.

Egyetlen egy említésre méltó dolog a napban, hogy mint kiderült itt szülést is tudni kell levezetni. Mármint az eddigi légitársaságoknál is tudni kellett, de azon túl, hogy elmondták, hogy kijön a lyukon a baba, nem sok mindent tanítottak meg. Idekinn ezt olyan komolyan veszik, hogy létezik egy külön erre a célra kialakított modell, amin lehet gyakorolni. Még köldökzsinórral is el van látva, hogy szimulálják a nyakra csavarodást.
Azt mesélték, hogy nagyon gyakori a fedélzeten szülés. Legutóbb két hónapja volt, és éppen egy új fiú nyerte meg, akinek aznap volt az első útja. Viszont tiszteletére ő utána nevezték el a babát.
De a legborzasztóbb része még csak most jön. Következő programként oktató filmet láthatunk a dologról élőben. Fókuszban a női nemi szerv lehetőleg akkorában, hogy az egész képernyőt betakarja, majd ugyanilyen méretarányban a méhlepényt is megcsodálhatjuk. Biztos, ami biztos alapon arra az esetre, ha élőben találkoznánk vele, nehogy összetévesszük a babával.

Éjszakába nyúló szótárazás, minden idegszálamat ingerlő izgalom.

Másnapi programként a barotrauma. Ez az a tipikus légi betegség, amit a repülőgépen előforduló gyakorisága miatt minden repülős ismer, hiszen minimum egyszer átéli életében, ha csak nem minden megfázásos vírus esetén, ahogy én. Mivel ha a légi járatok - értsd most kivételesen a sajátodat, és nem az égieket – elzáródnak, a fül bedugul, és a nyomást nem tudja kiegyenlíteni. A dobhártya bevéreresedik, rosszabb esetben beszakad. Az pedig fáj, nem kicsit. Először kattog a fül. Aztán bedugul, majd az egész olyan érzés, mint ha az ember egy hajszárító búra alatt ülne, mert egy monoton zúgáson kívül nem hall semmit, ami viszont egyre erősödik, a fájdalommal együtt. Embere válogatja: kinek a homloka, kinek a fül belső része, kinek a nyakánál lefelé húzódó nyirokér kezd el fájni – az én szervezetem ez utóbbit preferálja – de mind a három igen intenzív élmény. Tehát ne repülj betegen, vagy ha már repülsz, és nem jelentettél beteget - habár tudtad, hogy náthás vagy - akkor nyeldeshetsz nagyokat leszállás közben, mert az elméletileg segít. Vagy nem.
Én még mindig a forró vizes zsepivel töltött poharakra esküszöm, de itt azt tilos kiadni utasnak, mert egészségügyileg nem támogatják. Pedig ha másért nem, placebo hatása is van, mert milyen édes is a két pohár a fülön. Amúgy pedig nekem igenis segített, és bármit mond az itteni egészségügy, én úgyis azt fogom alkalmazni, elvégre az én fülemről, az én egészségemről van szó, és nem érdekel, ha ettől úgy nézek ki, mint Bagoly a Micimackóból.
Engem egyetlen dolog lep meg, hogy a hatalmas tapasztalattal bíró Sziáminak lövése sincs a dologról. Most igazából megkérdezném tőle, hogy akkor tulajdonképpen ő buszon dolgozott-e eddig vagy repülőn, mert nekem nem volt olyan téli hónapom, ahol ne lett volna szinte minden járatomon minimum egy ilyen utasom.

Még mindig a barotrauma kapcsán vetődik fel a búvárkodás témája, miért nem lehet búvárkodás után azonnal repülni. A témakör miatt adva van a válasz, hiszen lefelé haladva ugyanaz történik a szervezetben mint felfelé, és ha az ember túl gyorsan jön fel a felszínre a vére megtelik oxigénnel.
Onnan indulnak, hogy felteszik az ominózus kérdést, búvárkodott-e már valaki. A brit kislány jelentkezik, aki anno a smink tanfolyamon „ragyogó” sminkjével már magára vonta az akkori oktatóink figyelmét, hiszen 21 éves létére 30-nak néz ki színesben. A hozzá intézett kérdés a „mit használ merüléshez”, rávezetendő az oxigénre. A válasz meglepő: búvár felszerelést. A trénerek nem adják fel, tovább kérdeznek. És mi van a felszerelésben? Döbbenet, de a válasz: egy nagy henger. Én csodálom a trénerek kitartását. Akkor mi van a hengerben? Válasz: azt ő nem tudja, ő búvárkodni ment, nem a felszerelés miatt.
Jó tudom, csak 21. Én is voltam annyi, na de kérem. Azért a normál terhesség hosszára fél órával később rávágni, hogy 34 hét? Bár ki tudja, lehet, hogy az ő családjában csak ikrek születtek.

De nem állunk meg itt, a fuldoklás a következő téma. Ami új, hogy nekik van fuldokló AMBU babájuk is. Egy igen kisportolt férfi felsőtest, szép nagy lyukkal a szájában. E látvány kísértetiesen emlékeztet a női verzióra, ráadásul ez is gumi. Na de ennek a szájában van egy vatta pamacs cérnán, és ha jól alkalmazod a megtanult technikát, akkor a baba kiköpi amit félrenyelt. Ja, és majd elfelejtettem, bocsi lányok, de deréktól lefelé nem létezik.


Na de maradjunk csak a hivatalos síkon és haladjunk tovább azon a vonalon, hogy mit is ígér még ez az újdonságok szele, ami végigsöpör nem csak az oktatási anyagon, de az otthonunkon is.
Ki tudja, talán a keleti széllel érkezett, mint Mary Poppins, nem tudom. Az esernyőjét sem láttam, de új lakótársat kaptunk, aki egyenlőtlen esélyeimet a két vérszomjas nővérrel szemben a hazai fronton is egy csapásra kiegyenlítette. Vége a megaláztatásnak, vége az egyenlőtlen közdelemnek. Végre megpihenhetek.
Hétvégi programként pedig már együtt megyünk újdonsült lakótársammal az itteni IKEA-ba. Úgy tűnik hosszú idő után ez az első olyan napom, amikor végre újra egy kicsit otthon érezhetem magam. Itt szinte minden ugyanolyan, mint odahaza, leszámítva talán a csadorban ácsorgó infócenteres lányt.

III/3. Egy kis szieszta

A Kétoldali egyidejű helytállás kimerítő feladatára, mint egy fegyverszüneti fehér zászló lobogott fel a hétvége szabadsága. Azonnal megragadtuk a kínálkozó alkalmat, és a csoporttal közösen meg sem álltunk a tengerpartig. Legalább egy kicsit had ízlelhessük az itteni klíma jellegzetes zamatát. Már most, márciusban 35 fokon stagnál a hőmérő higanyszála, és a szakavatottak szerint ez csak fölfelé fog kúszni, lefelé már aligha. Sőt, azt mondják, hogy most kell kihasználni a jó időt, mert pár hónappal később a sivatagból érkező forró trópusi szél már nem lesz ilyen kegyes a strandolókkal, és hajszárító módra ontja majd mindenkire az elviselhetetlen perzselő Celsiusokat.

Úgy készülünk, mint a piknikesek. Kis elemózsia táskába bugyoláljuk a tegnap estéről megmaradt arab gyors kifőzde remekeit, és máris robogunk a Jumeira Beach Parkba.

A vártnál sokkal felszereltebb. Első megítélésre az uzsonnás pakk is feleslegesnek bizonyul. Gyönyörűen kialakított füves park fogad, a végén fa stég, amin kis bódéból frissen sült hal és sült krumpli - fish and chips - illata árad; és habár lángos, és palacsinta nincs is, és a fák sem lombosak, mint nálunk, de azért mégis van az egészben egy kis Balaton "feeling". Persze lehet, hogy csak elfogult vagyok.

A füves parkot a stégről lejövet homokos part váltja fel, amely bevisz egészen a tengerig. Jobbra, a távolban még látszódik a felhőkarcolók Sheikh Zayed Road-i együttes csoportja. Balra kissé messzebb a Burj-Al-Arab híres zászló alakú épülete. Szemközt pedig az épülő mesterséges szigetek homokszóróinak és markolóinak árnyékában, abayájukat a nyakukba emelő, hátsójukat az előbb említett felhőkarcolók felé meredeztető, helyi élemedett korú asszonyok csoportja, akik úgy vannak vele, az arcukat úgyis gondosan hajtogatott fátyol fedi, ülep alapján meg aligha ismerheti fel őket valaki, hiszen "annak" már jó ideje. Bár ahogy elnézem, pár, koszos flanelingben mászkáló indiai munkásnak jobb híján még ez is elég, hogy csillogó szemekkel induljanak az elkövetkezendő napok felé.

A terület feltérképezését itt azonban megállítja, amit hallok. Nem messze tőlem magyar szó. Mint megváltómra tekintek a csapatra, bár hirtelen támadt hatalmas elragadtatásomra zavart pislogás, és furcsálló tekintet a válasz. Kívülről talán az egész úgy fest, mintha egy idióta légy próbálna bárgyún információt gyűjteni a vadászni készülő levelibékától. De nem zavartatom magam, csak faggatom őket, ők pedig értetlenül bámulnak rám, hiszen milyen csoda, ha az ember ide kerülhet, ilyen jó lehetőséggel. Ami igaz. Csak hát a honvágy, ami még számomra is ismeretlen fogalom volt egészen idáig, megriaszt. Most érzem először, és nem tudok mit kezdeni az érzéssel. Nem tudom, hogy dolgozzam fel, csak nézek rájuk, és irigylem őket, hogy hazamehetnek. És lehet, hogy otthon tél fogadja őket, fagyos, hideg tél. De mégis végigmehetnek a jól ismert utcákon, ahová az emlékeim kötnek, ami az életem színtere volt, ahol voltam valaki, ahol ismernek, ahol tudják, ki vagyok. Elmehetnek a Balatonra, amikor csak akarnak. Tudom, gyönyörű tengerpartot kaptam helyette, de hogy mondjam el, hogy a mienk - bár kisebb és koszosabb- sokkal, de sokkal értékesebb számomra.

Arról nem is beszélve, hogy család és barátok várják őket. Engem is várnak ugyan, de még én sem vagyok biztos benne, hogy mikor láthatom őket, hiszen még az útlevelemet sem kaptam vissza, nem hogy jegyet igényelhessek. Most értem meg csak igazán milyen, ha az ember tartozik valahová.

Nekem egyelőre itt a csapat összetartása. Dolgozunk is rajta, hogy még erősebb legyen ez a kapocs. Ezért is terveztük ezt a strandos programot, és hogy fokozzuk az élményt, egy közös partit is megbeszélünk Charlie lakásán.

Amúgy is be kell, hogy valljam, szívből megkedveltem Charlie-t az elmúlt időszakban. Tipikusan az a szerény, talpig úriember. Hamar a csapat kedvence lett miután előadta rögtönzött magánjelenetét a tűzoltási tréningen. Az előirt ordítozás helyett odafordult a tűz forrásához legközelebb álló, még beavatatlan kollegájához, és sűrű elnézéskérés közepett közölte vele, hogy nagyon röstelli a zavarását, de mintha némi tüzet vélne felfedezni a háta mögött, amit lehetőleg nem ártana eloltani abban az esetben, ha a kedves kollegának sincs ellene kifogása. Persze, azóta már máshogy csinálja, de azt hiszem, az epizód mindannyiunk örök emléke marad. Hidegvér, nyugalom, kiegyensúlyozottság, és udvariasság. Kulcsszavak a személyéhez, és akkor még a külsejét nem is dicsértem. Ha már másért nem, az ő társasága miatt ez az este szépnek ígérkezik.

Gyors átöltözés, taxi és indulás. Lenne.

Gyerünk csak vissza! Taxi! Na, itt akkor időzzünk el egy kicsit!

Ahogy már említettem a taxi itt külön történet. Pakisztáni kollega úgy billegteti a fejével az oké jelzést az ő "paki" módján, hogy egy jobb hírű cankó megirigyelhetné, erre kiderül, hogy halvány fogalma sincs még arról sem, hogy egyáltalán a keresett hely Dubaiban van-e.

Engem sokkol az élmény, annak ellenére, hogy mint utóbb kiderül, a jelenség egyáltalán nem ritka, sőt. A már "begyakorlottak" ilyenkor telefont ragadnak, felhívják a házigazdát, és közvetlen kapcsolatot biztosítanak a sofőr és a házigazda között. De mi van, ha ez sem jön össze, mert mondjuk - ahogy az lenni szokott az esetek többségében - paki kollega nem beszélni nyelvet. Még a "térdre imához" szakasz előtt bevetjük, a kérdezze meg a munkatársát, amit ugye nem fog megtenni, mert védi a haza becsületét, és kiderülne, hogy nem tudja az útirányt, és félő saját maga alatt vágná a fát, és veszélyeztetné a nagy nehézségek árán megszerzett munkahelyét is. Úgyhogy ahelyett hogy kivárnánk, míg a taxióra teljesen bepörög a végigszáguldott üres körök közben, fogjuk magunkat és úgy döntünk, kiszállunk az éjszaka közepén valami ismeretlen területen, majd lesz valahogy.

Most a "közönség" segítségét kérjük. Készségesen segítenek is, bár egymással szöges ellentétű irányokat javasolnak. Végül újra a házigazdához fordulunk, és legjobb tájleíró képességünket, és angoltudásunkat latba vetve beszámolunk a környezetünkről.

Végcél: következő sarok.

Barátságos a fogadtatás. A lakás pedig egyedi. Berendezése egyértelműen mutatja, hogy az itt lakók közül minimum egy, nem a közelmúltban érkezett. Fiús, de otthonos. Állólámpák, 70 cm-es plazma tv, növények, fali képek. Az én vakolat fehér falaimhoz képest öröm még csak gyönyörködni is benne, és fájdalom lesz a búcsú, amikor visszamehetek saját sivár, kripta hangulatú szobámba.

Ráadásul a srácok kitettek magukért. Erősítők, keverőpult, ami a hangulatot illeti, és likőrök az alapozáshoz. Kaja szinten szíves figyelmünkbe ajánlják az arab házhoz szállítókat, és ezt alátámasztandó telefonszámokat is kapunk, hogy lássuk, kitesznek magukért, minden szinten. Csak fiuk, na!

A hangulat emelkedik, a keverőpultnál egy már jól begyakorlott DJ áll, a terem közepére pedig egy-két táncos is belibben.

Én is megpróbálok elvegyülni, és bekapcsolódni a beszélgetésekbe, hiszen lehet, hogy a család és a barátok otthon maradtak, de én itt vagyok, és úgy tűnik egy időre itt is maradok. Ez van, ezt kell szeretni! Alkalmazkodnom kell, mert szükségem van arra, hogy befogadjanak bárkik is legyenek. És lehet, hogy elsőre ijesztőnek tűnik az új terep, de nekem kell megtennem az első lépést, még akkor is ha ez nehéz, mert ki tudja, lehet hogy kiderül nem is olyan rémes figurák.

A laza beszélgetések és a kellemes hangulat lassan magával ragad. Csak hajnal tájban indulok haza, és zene édes dallama még elkísér egy darabon, míg végigsétálok a kivilágított főúton.