III/3. Egy kis szieszta

A Kétoldali egyidejű helytállás kimerítő feladatára, mint egy fegyverszüneti fehér zászló lobogott fel a hétvége szabadsága. Azonnal megragadtuk a kínálkozó alkalmat, és a csoporttal közösen meg sem álltunk a tengerpartig. Legalább egy kicsit had ízlelhessük az itteni klíma jellegzetes zamatát. Már most, márciusban 35 fokon stagnál a hőmérő higanyszála, és a szakavatottak szerint ez csak fölfelé fog kúszni, lefelé már aligha. Sőt, azt mondják, hogy most kell kihasználni a jó időt, mert pár hónappal később a sivatagból érkező forró trópusi szél már nem lesz ilyen kegyes a strandolókkal, és hajszárító módra ontja majd mindenkire az elviselhetetlen perzselő Celsiusokat.

Úgy készülünk, mint a piknikesek. Kis elemózsia táskába bugyoláljuk a tegnap estéről megmaradt arab gyors kifőzde remekeit, és máris robogunk a Jumeira Beach Parkba.

A vártnál sokkal felszereltebb. Első megítélésre az uzsonnás pakk is feleslegesnek bizonyul. Gyönyörűen kialakított füves park fogad, a végén fa stég, amin kis bódéból frissen sült hal és sült krumpli - fish and chips - illata árad; és habár lángos, és palacsinta nincs is, és a fák sem lombosak, mint nálunk, de azért mégis van az egészben egy kis Balaton "feeling". Persze lehet, hogy csak elfogult vagyok.

A füves parkot a stégről lejövet homokos part váltja fel, amely bevisz egészen a tengerig. Jobbra, a távolban még látszódik a felhőkarcolók Sheikh Zayed Road-i együttes csoportja. Balra kissé messzebb a Burj-Al-Arab híres zászló alakú épülete. Szemközt pedig az épülő mesterséges szigetek homokszóróinak és markolóinak árnyékában, abayájukat a nyakukba emelő, hátsójukat az előbb említett felhőkarcolók felé meredeztető, helyi élemedett korú asszonyok csoportja, akik úgy vannak vele, az arcukat úgyis gondosan hajtogatott fátyol fedi, ülep alapján meg aligha ismerheti fel őket valaki, hiszen "annak" már jó ideje. Bár ahogy elnézem, pár, koszos flanelingben mászkáló indiai munkásnak jobb híján még ez is elég, hogy csillogó szemekkel induljanak az elkövetkezendő napok felé.

A terület feltérképezését itt azonban megállítja, amit hallok. Nem messze tőlem magyar szó. Mint megváltómra tekintek a csapatra, bár hirtelen támadt hatalmas elragadtatásomra zavart pislogás, és furcsálló tekintet a válasz. Kívülről talán az egész úgy fest, mintha egy idióta légy próbálna bárgyún információt gyűjteni a vadászni készülő levelibékától. De nem zavartatom magam, csak faggatom őket, ők pedig értetlenül bámulnak rám, hiszen milyen csoda, ha az ember ide kerülhet, ilyen jó lehetőséggel. Ami igaz. Csak hát a honvágy, ami még számomra is ismeretlen fogalom volt egészen idáig, megriaszt. Most érzem először, és nem tudok mit kezdeni az érzéssel. Nem tudom, hogy dolgozzam fel, csak nézek rájuk, és irigylem őket, hogy hazamehetnek. És lehet, hogy otthon tél fogadja őket, fagyos, hideg tél. De mégis végigmehetnek a jól ismert utcákon, ahová az emlékeim kötnek, ami az életem színtere volt, ahol voltam valaki, ahol ismernek, ahol tudják, ki vagyok. Elmehetnek a Balatonra, amikor csak akarnak. Tudom, gyönyörű tengerpartot kaptam helyette, de hogy mondjam el, hogy a mienk - bár kisebb és koszosabb- sokkal, de sokkal értékesebb számomra.

Arról nem is beszélve, hogy család és barátok várják őket. Engem is várnak ugyan, de még én sem vagyok biztos benne, hogy mikor láthatom őket, hiszen még az útlevelemet sem kaptam vissza, nem hogy jegyet igényelhessek. Most értem meg csak igazán milyen, ha az ember tartozik valahová.

Nekem egyelőre itt a csapat összetartása. Dolgozunk is rajta, hogy még erősebb legyen ez a kapocs. Ezért is terveztük ezt a strandos programot, és hogy fokozzuk az élményt, egy közös partit is megbeszélünk Charlie lakásán.

Amúgy is be kell, hogy valljam, szívből megkedveltem Charlie-t az elmúlt időszakban. Tipikusan az a szerény, talpig úriember. Hamar a csapat kedvence lett miután előadta rögtönzött magánjelenetét a tűzoltási tréningen. Az előirt ordítozás helyett odafordult a tűz forrásához legközelebb álló, még beavatatlan kollegájához, és sűrű elnézéskérés közepett közölte vele, hogy nagyon röstelli a zavarását, de mintha némi tüzet vélne felfedezni a háta mögött, amit lehetőleg nem ártana eloltani abban az esetben, ha a kedves kollegának sincs ellene kifogása. Persze, azóta már máshogy csinálja, de azt hiszem, az epizód mindannyiunk örök emléke marad. Hidegvér, nyugalom, kiegyensúlyozottság, és udvariasság. Kulcsszavak a személyéhez, és akkor még a külsejét nem is dicsértem. Ha már másért nem, az ő társasága miatt ez az este szépnek ígérkezik.

Gyors átöltözés, taxi és indulás. Lenne.

Gyerünk csak vissza! Taxi! Na, itt akkor időzzünk el egy kicsit!

Ahogy már említettem a taxi itt külön történet. Pakisztáni kollega úgy billegteti a fejével az oké jelzést az ő "paki" módján, hogy egy jobb hírű cankó megirigyelhetné, erre kiderül, hogy halvány fogalma sincs még arról sem, hogy egyáltalán a keresett hely Dubaiban van-e.

Engem sokkol az élmény, annak ellenére, hogy mint utóbb kiderül, a jelenség egyáltalán nem ritka, sőt. A már "begyakorlottak" ilyenkor telefont ragadnak, felhívják a házigazdát, és közvetlen kapcsolatot biztosítanak a sofőr és a házigazda között. De mi van, ha ez sem jön össze, mert mondjuk - ahogy az lenni szokott az esetek többségében - paki kollega nem beszélni nyelvet. Még a "térdre imához" szakasz előtt bevetjük, a kérdezze meg a munkatársát, amit ugye nem fog megtenni, mert védi a haza becsületét, és kiderülne, hogy nem tudja az útirányt, és félő saját maga alatt vágná a fát, és veszélyeztetné a nagy nehézségek árán megszerzett munkahelyét is. Úgyhogy ahelyett hogy kivárnánk, míg a taxióra teljesen bepörög a végigszáguldott üres körök közben, fogjuk magunkat és úgy döntünk, kiszállunk az éjszaka közepén valami ismeretlen területen, majd lesz valahogy.

Most a "közönség" segítségét kérjük. Készségesen segítenek is, bár egymással szöges ellentétű irányokat javasolnak. Végül újra a házigazdához fordulunk, és legjobb tájleíró képességünket, és angoltudásunkat latba vetve beszámolunk a környezetünkről.

Végcél: következő sarok.

Barátságos a fogadtatás. A lakás pedig egyedi. Berendezése egyértelműen mutatja, hogy az itt lakók közül minimum egy, nem a közelmúltban érkezett. Fiús, de otthonos. Állólámpák, 70 cm-es plazma tv, növények, fali képek. Az én vakolat fehér falaimhoz képest öröm még csak gyönyörködni is benne, és fájdalom lesz a búcsú, amikor visszamehetek saját sivár, kripta hangulatú szobámba.

Ráadásul a srácok kitettek magukért. Erősítők, keverőpult, ami a hangulatot illeti, és likőrök az alapozáshoz. Kaja szinten szíves figyelmünkbe ajánlják az arab házhoz szállítókat, és ezt alátámasztandó telefonszámokat is kapunk, hogy lássuk, kitesznek magukért, minden szinten. Csak fiuk, na!

A hangulat emelkedik, a keverőpultnál egy már jól begyakorlott DJ áll, a terem közepére pedig egy-két táncos is belibben.

Én is megpróbálok elvegyülni, és bekapcsolódni a beszélgetésekbe, hiszen lehet, hogy a család és a barátok otthon maradtak, de én itt vagyok, és úgy tűnik egy időre itt is maradok. Ez van, ezt kell szeretni! Alkalmazkodnom kell, mert szükségem van arra, hogy befogadjanak bárkik is legyenek. És lehet, hogy elsőre ijesztőnek tűnik az új terep, de nekem kell megtennem az első lépést, még akkor is ha ez nehéz, mert ki tudja, lehet hogy kiderül nem is olyan rémes figurák.

A laza beszélgetések és a kellemes hangulat lassan magával ragad. Csak hajnal tájban indulok haza, és zene édes dallama még elkísér egy darabon, míg végigsétálok a kivilágított főúton.