III/2. Duplafront

AVAGY TANFOLYAM ÉS OTTHON: A KETTŐS HADSZINTÉR

Valamit le kell szögeznem még az elején. Külföldön élni nem egy Kánaán. Egyedül kell szembenézni mindennel. Kicsit olyan, mint a katonaság. Az ember magára van utalva, meg kell tanulnia boldogulni az új körülmények között, és betartani az új játékszabályokat, ha benn akar maradni a játékban. Legyen az akár a munkahely, de néha még az otthonunknak kinevezett hely is. Hogy miért csinálom? Mert álmomban egy hatalmas gépen repültem, és most ez az álom egy karnyújtásnyira van.


A biztonsági tréning kezdő napján olyan izgatott vagyok, mintha egy NASA kiképzés lenne, hiszen ebből írtam anno a diplomamunkámat, erre készültem amióta csak kikerültem az iskolapadból.
A csoportom, akikkel a következő 7 hetet együtt töltöm nemzetiségre nézve igen vegyes. Bár akad 3 dél-koreai, de a többiek mind eltérő ország gyermekei. Észt, szerb, thai, portugál, brit, libanoni és természetesen a cseh lány. Fiúból három adatott. A brazil fiú, aki vicces stílusával nemsokára a csoport „bohócává” avanzsálódik; az argentin szépfiú, akit rögtön kikiáltunk Charlienak, hiszen így mi lehetünk az angyalai; és a filippínó fiunk, aki elég hallgatag és visszahúzódó, szinte csak a szünetekben látni, ahogy saját hazája szülötteivel beszélget.

Lassan befutnak az oktatók. Egy magas, sármos, libanoni férfi, aki mint hazájának tagjai általában: igen jól ért a női nemhez - ez villámgyorsan egyértelművé válik, elég csak a rátapadó női szempárokat figyelni -; és egy karcsú, magas, némiképpen távolságtartó, a libanoni szívtipróhoz képest mindenképpen hűvösebb mentalitást képviselő hölgy. Természetesen brit, ahogy azt stílusa is igazolja.
Hát sajnálom srácok! Az elkövetkezendő két hétben azt hiszem mi, lányok jártunk jobban. Arról nem is beszélve, hogy a lányok legnagyobb örömére az oktatások nagy részét Mr. Libanon fogja tartani. A hölgy beéri annyival, hogy megfigyel, és a házi feladatainkat javítgatja.
Apropó, házi feladat. Ez eddig nem volt benne a tervben. Hamar kiderül, hogy nem elég a reggel 8-tól délután 4-ig, néha 5-ig tartó tréning, még extra munka is vár mindenkire, és ahogy azt később tapasztalom, ahhoz, hogy színvonalas dolgot adj ki a kezedből, szinte töviről hegyire végig kell bogarásznod az egész könyvet. Isten hozott!
Sőt, ha éjszakába nyúlna a felkészülés, akkor rajtad áll, hogy mennyire látszik meg mindez az arcodon másnap, hiszen a megjelenést is pontozzák, - éppúgy, mint a viselkedést, csapatmunkát, aktivitást - és a csodasminkelés receptjét elvileg már elsajátítottuk első nap. Tehát nincs kifogás! Ha eddig nem éreztem magam kirakati majomnak, akkor majd most.

Bár, ha rajtam áll, én inkább az alvásra szavazok a mázolás helyett, elég, ha csak arra gondolok, hogy milyen mély nyomot hagyott bennem a gésaképzés napján, amikor a rajtam kipróbált arctisztító tonik kishijján szétégette az arcomat. Azt az arcot, aminek láttán még a sminkelést oktató lány is megkérdezte, hogy milyen alapozóval érem el ezt a természetes hatást. Én pedig büszkén kihúztam magam, hogy anyu és apu dobták össze még anno, azóta ugyanazt a márkát hordom.

A szabályok ismertetése után rövid bemutatkozás a mi részünkről, és rögtön belevágunk, már ami a szerkezeti elveket, és a fizikai alapokat jelenti, avagy mitől is emelkedik fel egy repülő. Visszamegyünk teljesen Ádám és Éváig, kezdve onnan, hogy van ugye a szél és a repzi, meg némi sebesség és aztán felhajtó erő. Elemista szint, de úgy tűnik nem mindenkinek. Ázsiai barátnőink mintha csak egy színpadi előadás legmélyebb katarzisát élnék át, vagy csak szimplán saját szokásaikat követik - ki tudja - hangos átéléssel jelzik odafigyelésüket. Mintha egy katolikus lányneveldében akarnának gyámoltalan kislányoknak harcászati elméletet oktatni.
A folytatás a mára kiválasztott géptípus felépítése, működési elvei, berendezései; minden, amit az adott fajtáról légiutaskisérőként tudnunk kell. Bár a témakörrel tisztában vagyok, a típus viszont számomra is teljesen új, az első Airbus az életemben. Így szégyen ide vagy oda, lassan én is beállok a sorba, s habár a hangeffekteket mellőzöm, buzgón jegyzetelem az általam már megtanult berendezésektől eltérő, új vonásokat. Mert ugye van a piros gomb, ami így működik, meg van a kék, ami nálunk még zöld volt, ezért más, különbség, le kell írni.

Az első nap végén zsongó fejjel, fáradtan érkezem haza, és ha ez még nem volna elég, otthon kisebb csoport vár. Nem engem, ez hamar kiderül. Úgy tűnik lakótársam már beilleszkedett nővérkéje átvette az irányítást, és oly módon próbál testvérének segíteni, hogy össznépi partit rendez a nappalinkban. Miután engem nem hívtak meg, a nyelvüket pedig nem beszélem, elég egyértelműen az értésemre adták, hogy nemkívánatos a személyem.
Visszavonulót fújok, és bezárkózom a szobámba. Elkezdem a házi feladatokat másnapra, és a külső ricsajozások ellenére próbálok aludni, lehetőleg gyorsan és sokat.

A tréning folytatódik, sőt, egyre bonyolultabb, hiszen egy-egy újabb géptípus bemutatásával az ismeretek kezdenek összekuszálódni. Először érzem, hogy előnyben vagyok a többiekkel szemben, hiszen lehet, hogy mások jobban beszélik a nyelvet – egyelőre –, én viszont már rendszerben láthatom a dolgokat, csak a különbségeket kell beillesztenem, és minden a helyére kerül.
Végre érzem, hogy valahol van egy kis terület, ami az enyém lehet, ahol én vagyok igazán otthon.

Otthon…Szép szó. A tanfolyamon kívül egyelőre azonban csak a másik helyszín, ahol bizonyítanom kell rátermettségemet, és egyáltalán nem foglalja magába a szó valódi értelmét. Itt most csak annyit jelent, a hely ahol lakom. A hely, ahol azonban kezdenek egyre jobban kiéleződni az ellentétek.
Mint kiderült a Sziámi közben beköltözött. Saját kulcs, saját bejárás. Sőt, lassan otthonosabban érzi magát nálunk, mint én, aki hivatalosan is ott lakom.
Mi maradt nekem? Beköltöztem a szobámba. A lakosztály előnyeit élvezem, még tisztálkodni sem kell kimennem, hiszen minden egy helyen van.
Innen indulok reggelente tréningre is. Azonban már ezen a fronton is erősödött a mezőny, és az „egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy repülő” szintről ma már odáig jutottunk, hogy futunk, ugrunk, ajtókat nyitunk, embereket terelünk, és közben parancsszavakat ordibálunk. Helyesen artikulálva, lehetőleg a megfelelő szakszavakat, és angolul természetesen. Aki összekeveri, kiesett a játékból, és egy újabb, későbbi tréningen majd újra játszat. Izgalmas, főleg, hogy ez a harmadik verzió számomra, hiszen immár a harmadik légitársaságom. Ha másnak nem is, nekem fenn áll a lehetősége, hogy kevergetni kezdem. Tehát az adrenalin nő, és hogy még emeljék, írásbeli számonkérés is akad bőven. Tesztek és vakábrák, szinte már mindennapos programként, miközben persze haladunk az anyaggal is tovább, és jönnek az újabb típusok, és az újabb házi feladatok. Ezt csak fokozza, ha az új anyagot véletlen a brit hölgyemény adja le, mert szinte kizártnak tartom, hogy agyon artikulált, mássalhangzókat teljesen mellőző hanglejtését megértsem.
Közben újabb hírek, hogy hivatalosan májusnál hamarabb haza sem mehetünk, ami még minimum két hónapot jelent. A félig pakolt induló bőröndöm pedig igazából egy hónapra lett hitelesítve. Ez pedig már lejárt. Aligha hiszem, hogy bírnám belőle a még további kettőt. Vagy nagy bevásárlást kell tartanom, hogy feltöltsem a hiányt a nem létező pénzemből, vagy ki kell találnom valami túlélési stratégiát nagyon gyorsan.

És ha már a túlélésnél járunk. A remetének is ki kell mennie étkezni néha, és ez a pár perc, amit a konyhában töltök, úgy tűnik éppen elegendő egy újabb ütközetre.
A Sziámi anyai stílusban kezdi, és csak az én érdekemben mondja el, hogy amit ő megtapasztalt légiutaskisérőként – két hónap alatt!!! – az alapján szerinte én nem fogom bírni, mert ez bizony egy nagyon nehéz szakma. Csak miattam aggódik, és kimondottan jóakarata kimutatása céljából ő azt tanácsolja, gondoljam át még egyszer akarom-e.
Sőt, az édes cicus lassan veszélyes párduccá változik, aki hosszasan pofozgatja ádozatát, miközben egyre súlyosabb sebeket ejt rajta, majd teljesen váratlanul, egy hirtelen mozdulattal belé mélyeszti karmait:
Miért gondolom, hogy bárki el fogja hinni nekem, hogy tényleg végigcsináltam egy jogi egyetemet a repülés mellett, sőt nem kevesebb, mint 7 évet repültem? Mikor óhajtom végre abbahagyni a hazudozást, és mikor adom már föl végre, és hagyom el Dubait?

Síri csend. Nem is értem a kérdést. Blokkolok, keresem a szavakat, amiket aligha tudnék hirtelen összekaparni, még magyarul sem, nem hogy angolul. Az utolsó mentsváramat, az utolsó támadási pontot használom: neki szegezem a kérdést, ne játsszon velem, mondja ki nyíltan, hogy értsem, tényleg ki akar-e tenni a saját lakásomból.
A karmok visszahúzódnak, mint ha ott sem lettek volna, és mintha sérüléseim is egy véletlen baleset eredményei lennének csupán.
Itt állok a megtévesztés nagymestere előtt, aki csak éjjel vadászik vérszomjasan, amikor mindent a sötétség fátyla takar. Csak egy villanásnak tűnt az egész, egy felvillanó éles karom, meg sem történt valójában. Nappal van újra, és ő nappal csupa bűbáj, ennivaló cica-mica, miért is feltételezem én, hogy bármi rosszat akarna tőlem. Csak az én érdekemet nézi. Hiszen ő már tudja, miről szól ez a szakma.

Majd újra kezdődik a régi lemez.
Ennél a pontnál feladom. Értelmetlennek látom, hogy még egyszer elmondjam, hogy a reptéren nőttem fel, hiszen már így is több sebből vérzem. Beszélhetek neki évekről, jogi egyetemről, anyagi nehézségekről, 11 órás pihenő időkről, 7 napos folyamatos dupla-utas repülésekről, mindenről, amin keresztül mentem eddig, amihez az itteni, igen jól leszabályozott légiutaskisérő munka sétagaloppnak tűnik.
Csak hadarja a magáét újra, mint a bakelit lemez lejátszó, amin megakadt a tű, és csak ugyanazt a frázist ismételgeti a végtelenségig. Annyit mondok csak egy hirtelen támadt szünetében, hogy ha igazán olyan nagy segítség akar lenni, akkor tegye be inkább a dubai korongot, és búgjon arról inkább, hogy hogyan lehet a városi életbe beilleszkedni, mert a repülésről azt hiszem, tudok már annyit, mint ő. De marad a régi nóta. Én végképp feladom, és jobbnak látom visszavonulót fújni.
Egyszerűen faképnél hagyom, és visszahúzódok a szobámba a tálcára pakolt vacsorámmal együtt, amitől már útközben elment az étvágyam. Magamra zárom az ajtót, és buzgón felemlegetem Trianont.

Másnap záró értékelés, a csoport búcsúzik a biztonsági tréningtől mint tantárgytól, és az oktatóktól is. A másik sziámi pedig mint mindig, vigyorogva dorombol mellettem, mint egy édes, bájos, mosolygós, imádni való kiscica, mintha mi sem történt volna, mit sem sejtetően az éjszakai vadászatról. Várjuk, hogy beszólítsanak, hogy megkapjuk a személyre szóló biztatást és értékelést, miközben hatalmas színészi tehetséggel adjuk a tökéletesen türelmes, emberszerető, melegszívű, barátságos lányokat, akik imádják egymást, hiszen még együtt is élnek.
Csak néha fáj a hátam, ha megmozdulok, mert akkor még mindig érzem a karmok helyét, ahogy égetnek nagyon, de rajtunk kettőnkön kívül ezt úgy sem tudja senki, ő pedig ott ül mellettem és résen van, hogy emlékeztessen rá minden pillanatban.