III/1. Egy kis kultúra

A fekete betűs hétvége után, vasárnap reggelre – mert itt vasárnappal kezdődik a hét - eloszlottak a viharfelhők és felszállt a köd, s habár a ragyogó napsugár még várat magára, már jól kivehető a környező táj, és a távolból mintha egy nagyobb, összefüggő vízfelületet vélnék felfedezni. Nini, oázis a sivatagban! Lehet, hogy Dubai végre megmutatja derűs oldalát is?


A mai nap programja is igazi csemegének ígérkezik. A „Corporation talk”-nak nevezett Dubairól, az arabokról, és magáról a légitársaságról szóló óra, mint egy képzeletbeli időutazás, alig egy órával később veszi kezdetét, és három termen kíséri végig az Emirátusok múltját, jelenét és jövőjét, vagy úgy is mondhatnám: bepillantást enged, hogy jobban megértsük egy kicsit őket, az ő hagyományaikat, magát a kultúrájukat.

Két elbűvölő, magas, karcsú fekete nő – egy egyiptomi és egy dél afrikai- fogad bennünket. Álomszép smink, karakteres arcforma, csillogó fekete szemek. S talán testvéreknek is mondanám őket, ha színükben árnyalatbeli különbségek nem árulkodnának származásuk eltérő voltára. Mint csokoládé és kávé; bár egyedi, mégis hasonló érzékiség. Könnyed stílus, gyengéd mozdulatok, őszinte, kifejező mosoly, lágy, dallamos hang, kristálytiszta kiejtés. Élmény még csak hallgatni is. Igen nagy váltás a számomra érthetetlen brit akcentus után.
Az épület ezernyi átjáróján át egy eldugott félemeletre vezetnek minket, ahol egy apró ajtón invitálnak be. Itt végül elém tárul a misztikus világ.

Mintha egy időkapun lépnék át, belül egy mesebeli, szőttesekkel teli barlang-forma fogad, és ahogy megfordulok a mögöttem bezáródó ajtó is egy régi stílusú fa kapuvá változik.
Hát, ha eddig Aliz voltam, most villám gyorsan Aladinná változtattak, vagy legalábbis Jázmin hercegnővé. Na, oké, nem zavarnám össze teljesen a képet, ez nem a török kincses barlang, hanem egy igazi arab helység, az úgynevezett Majlis, és nem Aladin, hanem maximum Szimbád.

A kincses ládát azonnal megtalálom. A hatalmas, kézműves faláda, az elmaradhatatlan vaspánttal az egyik sarokban hever, a tarka, egymásba hengerített szőnyegek tetején. A lakat nem messze tőle, mintha csak egy arra járó bandita éppen most verte volna le. Siettében a tartalmát azonban benne felejtette, így a rejtekhely csak nekünk, a Dubaiba érkezőknek tárja fel kincseit. Ínycsiklandozó, illatos fűszerek, puha selymek, csillogó ékszerek vonzzák a tekintetem, de ellenállok és körül kémlelek, hátha akad más érdekesség is.
Körös-körül elszórt zsámolyok, hímzett párnák, zsákok, Kizárásos alapon ezek ülőalkalmatosságként szolgálhatnak. Émelyítő tömjén illat kavarog a levegőben, és misztikus zene hallatszik. Közben kávét és teát szolgálnak fel az elmaradhatatlan datolyával.
Egyetlen feladatunk van mindössze, hogy elbeszélgessünk a számunkra kiválasztott párral, és minél többet megtudjunk róla, hogy pár szóval be tudjuk mutatni őt, és annak a helynek a kultúráját, ahonnan érkezett.
A szoba hangulata magával ragad. Azt kell, hogy mondjam, az arabok tudnak valamit, már ami a lazítást illeti. Hátradőlök és laza csevegés mellett élvezem az arab miliőt.

Bár a képbe nem nagyon illik bele, de valahonnan előkerül egy tv, és miután a téma bevezetése megtörtént, rövid oktatófilmet láthatunk az arab ősi hagyományokról és szertartásokról.
Piros pozsgás, kerek arcú hölgyemény a képernyő kivetítőjén egy mikrofon előtt. Arcát a hagyományos fekete kendő fogja keretbe. Ő mesél a tradíciót őrző családokról, ahol a helyiek a mai napig is ilyen kialakított nappalikban, „majlisok-ban” beszélik meg az élet nagy dolgait. Közben fügét és datolyát eszegetnek, és persze semmire nincs gondjuk. Már - gondolom - a kincses ládát azért nem teszik ki a nagy nyilvánosság orra elé közkívánatra. És ha sajgó tapasztalataimra visszagondolok, ezen nem is csodálkozom.

Hallunk hitük őt alappillérjéről: az Allahban és a prófétájában való hitről, a napi ötszöri imáról, az alamizsnaadási kötelességről, a ramadán havi böjtről és az életükben egyszer Mekkába való zarándoklatról.
Megemlítik a vallás és a politika teljes összefonódását, amely értelmében a hit egyben lojalitás is az iszlám államhoz.

És ha már a tradícióknál járunk, hallunk a tradicionális öltözködésről is. A férfiak ruhája: dishdas, ez a fehér földig érő szoknya, amit fehér vagy piros-fehér kockás hosszú fejkendővel (kafijja) vesznek fel. Ezt egy külön erre a célra szolgáló, általában teveszőrből készült fejpánttal, az úgynevezett „ikál”-al rögzítik a homlokuknál. Na persze csak hogy ne legyen ennyire egyértelmű, és egységes, a törökök - habár a vallás stimmel, fejfedő ügyben - maradnak a turbánnál, míg a Marokkóiaknál a fez nevű virágcserép alakú sapka dívik. A hagyományos öltözethez tartozik még általában a szandál, ami a vallási tisztaságot volt hivatott jelképezni, és az ágyékkötő, aminek jellemzésétől ez esetben, behatóbb tanulmányozás hiányában eltekintenék.

A hölgyek fekete ruhája: abaja. Bár a nők sok esetben átvették a nyugati mintájú öltözködést, azonban az iszlám újjáélesztésének hatására sokan visszatértek az eredeti, hagyományos öltözethez, vagy legalábbis házon kívül abban mutatkoznak, mert véd, ápol, és nem utolsó sorban eltakar. Sőt néha még szép is, annak ellenére, hogy feketét hordani nyáron nem egy leányálom, főleg 40 fok fölött. Persze a szebb daraboknak meg is kérik az árát, ami akár háromhavi fizetésünkre is rúghat. Azért ennyiért az már a minimum, hogy taszítja a hőt, és arany a hímzése. Nem igaz, hölgyeim?
Fátyol nélkül azonban nem teljes az öltözék. Ez lehet arcot szabadon hagyó, vagy olyan, amelyből csak a szeme látszik ki (nikáb).
De létezik az a verzió is, amiből még a szeme sem látszik ki (burka), és persze ehhez hozzá illő, szexi, fekete, szatén kesztyű is dukál, elkerülendő a bármi nemű testi- és szemkontaktust. Néha azonban az ilyen módon elrejtett, elénk tornyosuló fekete hegy még azt sem engedi sejtetni, hogy ugyan melyik az asszonyság eleje.

Igen ritkán, még az idősebb korosztálynál lehet látni egy ősi arcvázat, ami egy vas keresztpántra emlékeztet leginkább. A szemöldök és a száj vonalán húzódik végig az orrnál keresztezve úgy, hogy a szájat takaró pánt kissé előre áll, lehetőséget biztosítva –gondolom- az evésre, és a beszédre. Rosszabb esetben a fogak elhelyezkedésére. Csak hogy lássuk, az araboknak is van humorérzéke, csináltak is egy rajzfilmet, ami igen nagy sikert arat az arab gyerekek körében. Három hagyományőrző nagyiról szól akik tradicionális ruhában és ilyen szájkosárban élik mindennapjaikat. Bevallom őszintén, amikor először találkoztam a plüss másolataikkal a boltok polcain, 100%-ig meg voltam róla győződve hogy kacsák. Megbocsátható, ha azt nézzük, hogy a szájat takaró vaslemezt sárga anyagból készítették, és meglehetősen elnagyolták.

Kavargó gondolatokkal lépek tovább a jelent szimbolizáló, az előbbinél sokkal jellegtelenebb helyiségbe, ami a maga dubai módján egy hiperszuper plazmatévéből tárja elénk az éppen aktuális építkezési, modernizálási lépéseket, természetesen mindvégig megőrizve az ősi hagyomány kötött formáit.

A távolabbi elképzelésekre késztető jövő-termének futurisztikus bútorzata, és formái számomra már- már rendszer idegenek, de bizakodva és reményteljesen festik elém a minden tekintetben kimagasló város jövőbeli képét.


A nap végére azon kapom magam, hogy a puha, tömjén illatú zsámolyomból átkerültem, egy áttetsző, megmagyarázhatatlan formájú székbe, ahol minden érintésre, vagy akár érintés nélkül, hang után működik.
Ha eddig csak kavarogtak a gondolataim, most már lassan zsongani kezdenek, és úgy hagyom el a termet, mintha csak egy szellemvasútról érkeztem volna meg.
Múlt, jelen és jövő. Érdekes világ, érdekes és erősen kötött szokásokkal. Egyszerre múlt, és egyszerre jövő. A kérdés csak az, hogy milyen jövőt ígér egy gyorsan növekvő állam, amelynek vallási és állami vezetése teljesen összefonódva, az ősi tradíciók fenntartása mellett akarja megvalósítani a minden eddigit felülmúló, futurisztikus álmait.