Sötét felhők gyülekeztek az ég alján. Estére leszállt a köd.
- Hölgyem! Mi volt a táskájában? Hölgyem!
- hm….Elnézést….Tessék?.....
- Mi volt a táskájában?
- Minden… Az életem…
- Hölgyem! Kérem, figyeljen ide, és mondja el mi volt pontosan a táskájában?
- Tessék? Ja, igen. A mobilom, 500 dirham – 25000 ft, az első hónapra kapott zsebpénzem – és a lakáskulcsom.
Rosszat sejtető szélviharral kezdődött. Nem aludtam szinte semmit. Mire végre sikerült volna, hajnali 2-kor arra keltem, hogy alig kapok levegőt, kapar a torkom, és nagyon rosszul vagyok. Vészjósló indulás egy orvosi vizsgálatra. Még időm sem volt beleélni magam az ittlétbe, máris kiszórnak az orvosi szűrőn? Micsoda blama.
A hangulatomat csak fokozza, hogy az éjjel rosszullét reggelre sem javul, sőt még némi hőemelkedéssel is párosul.
Az éjszakai rémület úgy tűnik továbbra is űzi felém lidérceit, mert annyira megrettenek a kiesés veszélyétől, hogy szabályos pánikrohamot kapok az orvosi rendelőben. Szép kis belépő. A nővér szól rám, hogy ha nem hagyom abba, akkor semmit nem fog tudni csinálni velem, és végképp hazaküld, és amúgy is csak a vérnyomásomat szeretné megmérni.
Bár hosszas kínszenvedés után csak sikerül átesnem egy sima rutin vizsgálaton, a nap további része sem tartogat túl sok felüdülést.
Hosszas előadások a biztonságos szexről, és pár hangulatfokozásnak szánt nemi betegséget ábrázoló fénykép megtekintésre. Az ebéd ugrott.
Majd nyomatékosan felhívják a figyelmünket, hogy bár teherbe esni nem tilos, sőt egy év szolgálati idő után még a cég terhességi szabit és pótlékot is ad – ez igenis nagy dolog, ha azt nézem, hogy a szomszédban - adott esetben - kedves mosoly kíséretében, ajtót mutatnak a hölgynek minden fizetség nélkül - férj nélkül viszont végképp nem ajánlott. Bár ki hogy szereti, de az biztos, hogy ha az országon belül akarja házasságon kívül kihordani gyermekét, a cella hűvös kövezete, vagy a kitoloncolással járó hercehurcák nem igazán tesznek jót egy magzat egészséges fejlődésének.
És ha már a komolyabb büntetéseknél járunk, ugyanilyen megtorlásban részesül, akinél drogot találnak, vagy pozitív drog tesztje lesz, – itt megjegyzem 3 g mák már elegendő egy kiadós börtönbüntetéshez – vagy hasonlóan nem túl pozitív, ha valaki pozitív HIV teszttel rendelkezik. Mondhatnám úgy is, nem elég hogy meghalsz, előtte legalább még élvezheted az arab börtönök vendégszeretetét is. Utolsó, idillikus élmény, egy idillikus országból.
Mondanom sem kell, hogy nulla tolerancia az alkoholra, és ha a szállásodon tartani szeretnél egy-két üveg kedvcsinálót a buli előtti bemelegítésre, először ki kell váltanod rá az engedélyt.
Mindezek betartása érdekében, és természetesen csak miattunk, komoly biztonsági előírások vonatkoznak ránk. A lakóhelyen, ahová elszállásoltak, nem fogadhatunk látogatót hajnali egy és reggel hét között. Se ki, se be, senki. A szabályok betartásának ellenőrzésére pedig kamerákat szereltek a bejárat minden szegletébe, hogy ha még esetleg sikerülne is kijátszani a biztonsági őr figyelmét, szalagon le lehessen követni az eseményeket. Az utcán pedig no kézfogás, no ölelkezés. Csók kizárt, ahogy a mélyen kivágott ruha is természetesen.
Hozzátartozót fogadhatsz otthonról, ha nem fiú az illető. Ha mégis netán hím nemű az egyed, akkor valahogy el kell intézned, hogy minimum a férjed, vagy az unokatesód legyen - különben nem szállhat meg nálad, hiába utazza át utánad a fél világot - és még akkor is maximum egy évben 60 napot tölthet veled, csak és kizárólag abban az esetben, ha ezt a biztonsági szolgálat, és a lakótársak is írásban jóváhagyják.
Elvégre is, ez az ő országuk, ahol te csak vendég vagy. Itt lép érvénybe a „megszoksz vagy megszöksz” örökérvényű aranyszabály.
A többi lehetőség azonban kiaknázatlan, feltéve, ha találsz olyat.
Otthon édes otthon, ahol saját lakás, saját szabályok, édesdeden andalgó szerelmespárok… Szép emlékek…
Estére lehűl, és mint egy kísértet jön ismét a szélvihar.
Nem várt cseh vendégsereg a lakásban.
A „tapasztaltak” azt rebesgetik, hogy ne is álmodozzak arról, hogy az első fél évben hazamehetek Magyarországra, és arról végképp ne, hogy véletlen egy bécsi utat kapnék, hiszen egy ilyen „csókos” járatot nem fognak egy kis kezdőnek adni. Majd lakótársam testvérének legjobb barátnője a lányok távollétében finoman tudomásomra hozza, hogy nem ártana elgondolkodnom a kiköltözésen, mert milyen klasszul elférne az ikerpár a két egymás melletti szobában. Persze, majd gondolkozom.
És a viharfelhők csak gyülekeznek…
Hírek otthonról, hogy miután az itteni internetet még nem tudtuk beköttetni, – vízum nélkül nem lehet, a vízum pedig még nincs készen – én pedig okosan az otthoni (magyar) internet kártyámat használtam, bontották a vonalat, valamint kiszámláztak 380 ezer forintot az elmúlt két nap levelezésére. De ne aggódjak, elég befizetni mikor először hazaérek, csak addig majd növelik az összeget a kamatokkal. Így máris sokkal jobban hangzik…
Vihar előtti csend…
Leendő kolleganőim szíves invitálására velük tartok egy klubba. Bár senki sem hívta fel figyelmem, hogy a hely voltaképpen egy techno-disco, próbálom magam túltenni az első sokkon.
A terem egy barokk stílusban épült már-már ünnepélyes hatású, valahogy sehogyan sem a technohoz illő helység. Varázsát voltaképpen ez az ellentmondásos kettősség adja. Hatalmas, az elmúlt korokat idéző festmények. Az egyikről talán maga Madame de Pompadour tekint le rám. Bársony fotelek, és rekamiék, márvány asztalok, és mindeközben szól a techno, megy a strobozkóp, jár a ködgép, cikázik a lézer, és mindenki ritmusra ugrál, tolong, lökdös a végtelen embertömegben. Csak sodródom ide- oda, próbálok egy kis zugot keresni, és befurakodni, hogy biztonságban tudhassam magam, de a tömeg csak sodor és sodor, kezek ütődnek hozzám, lábak tapossák lábamat, miközben a lézer és a füst együttes erővel marja a szemem.
Égető érzés a könyökömnél, rutinszerűen fordulok. Egy igen megtermett, teltkarcsúnak is csak erős túlzással mondható miniszoknyás hölgyemény égő cigije nyomódik a könyökömnek, de úgy tűnik, ez az ő éjszakáját cseppet sem árnyékolja be, mert amint látom észre sem vette, és ha megpróbálnám is túlordibálni az üvöltő dobgépet sem nagyon venné a szívére.
Feladom. Kifele támolygok, már nem látok a füsttől. A mellékhelységet keresem, és megcélzom a legelső mosdókagylót, hogy végre kimoshassam véresre kínzott szemem, de egy másik miniszoknyás némber az utamat állja. Helyesebben üli, mert nem tágít a mosdó pereméről. Finoman kérem, semmi reakció, erélyesebben szólok, még mindig semmi. Majd lassan rájövök, nem fog nekem reagálni, túl van ő már a beszámítható állapoton.
Lassan visszatántorgok a többiekhez, és közlöm, távoznék. Indulásra készen állok, de szándékomra csak gúnyos fintor, vagy a fiuk részéről kérlelés a válasz, hogy legalább csak még egy kicsit, mert akkor együtt mehetnénk haza, tegyem csak le szépen a táskám, vissza a többiekéhez, lazítsak, csak még fél óra. Engedelmeskedem. Ennyit áldozhatok a köz oltárán, gondolom én, de koránt sem gondoltam azt, hogy még mennyibe fog ez nekem kerülni.
Egy perc alatt történt az egész.
Valaki hozzám szól, én válaszolok, majd visszafordulok, és a táskámnak hűlt helye. Az első reakció persze a „velem ez nem történhet meg, biztos csak leesett”. Keresem, felforgatok mindent az asztal körül: semmi. Tehetetlenül bámulom a földet, és próbálok visszaemlékezni az elmúlt két percre, hogy talán mégis én tévedtem, máshová tettem, vagy lecsúszhatott, de a szemem sarkában megpillantok valamit, és azonnal belém hasit a felismerés: ellopták.
Lassan hajolok csak le, a körülöttem ugráló emberekre már ügyet sem vetek, gépiesen nyúlok előre és alig merem megérinteni az agyontaposott pénztárcámat. Bár már tudom, az események menetét innen már megfordítani nem tudom, és a reményemet sincs ami táplálja, mégis kinyitom, hogy lássam, nem maradt benne semmi, teljesen üres, csak egy fénykép az otthonhagyottról, aki fontos, és egy igazolvány. Ennyi maradt. Ennyit fizettem az éjszakámért.
Egy pincér, majd egy biztonsági őr siet segítségemre, de a tényeken már ők sem változtathatnak, bár elrendelik a terem kiürítését. Csak ülök a lépcsőn, és magam elé meredve próbálok teljesen zavarodottan válaszolgatni az őrnek. Összevissza mormolom az angol szavakat, és nem is értem igazán, hogy miért kell még ilyenkor is angollal traktálni, amikor készen vagyok, és úgy érzem, nem akarok már semmit, csak hogy hagyjanak békén, hagyjanak végre békén!!!
- Hölgyem! Milyen márkájú volt a telefon?
- Hogyan?
- Milyen márkájú a telefon? Hölgyem, kérem, figyeljen rám! Ha nem segít, mi sem tudunk segíteni.
- Nem tudom. Kicsi, ezüst, nem tudom, nem tudom, a kedvenc telefonom. Tele emlékekkel, magyar csengőhangokkal, fényképekkel…az életem…benne volt az életem… az összes emlékem…minden odaveszett…
A terem lassan kiürült. A cseh lakótársam jelent meg kezében a táskámmal. A sarokban találta hátul, elhagyva a WC mellett…
Már magam sem emlékszem, hogy értem haza, csak a rémes éjszakára. Arra, hogy egyedül ülök a fél méter széles ablakperemen, és bámulok lefelé, nézem a város fényeit, várom, hogy megvirradjon, és a néma éjszakának sírom el, hogy egyedül vagyok itt a világ végén, a sivatag közepén, megfosztva mindentől és mindenkitől, ahol nincs telefon, és nincs internet, nincs külvilág, csak én, és a rideg sötétség.
A pirkadat még ébren talál. Kisírt szemmel ülök a párkányon és nem értem, de tudni akarom, hogy hogyan és miért lényegült át Aliz Mózessé, és hogy lehet, hogy minden átmenet nélkül, ilyen hirtelen változott a Csoda ország üres, puszta sivataggá.
De ugye nem 40 évig kell bolyonganom?
- Hölgyem! Mi volt a táskájában? Hölgyem!
- hm….Elnézést….Tessék?.....
- Mi volt a táskájában?
- Minden… Az életem…
- Hölgyem! Kérem, figyeljen ide, és mondja el mi volt pontosan a táskájában?
- Tessék? Ja, igen. A mobilom, 500 dirham – 25000 ft, az első hónapra kapott zsebpénzem – és a lakáskulcsom.
Rosszat sejtető szélviharral kezdődött. Nem aludtam szinte semmit. Mire végre sikerült volna, hajnali 2-kor arra keltem, hogy alig kapok levegőt, kapar a torkom, és nagyon rosszul vagyok. Vészjósló indulás egy orvosi vizsgálatra. Még időm sem volt beleélni magam az ittlétbe, máris kiszórnak az orvosi szűrőn? Micsoda blama.
A hangulatomat csak fokozza, hogy az éjjel rosszullét reggelre sem javul, sőt még némi hőemelkedéssel is párosul.
Az éjszakai rémület úgy tűnik továbbra is űzi felém lidérceit, mert annyira megrettenek a kiesés veszélyétől, hogy szabályos pánikrohamot kapok az orvosi rendelőben. Szép kis belépő. A nővér szól rám, hogy ha nem hagyom abba, akkor semmit nem fog tudni csinálni velem, és végképp hazaküld, és amúgy is csak a vérnyomásomat szeretné megmérni.
Bár hosszas kínszenvedés után csak sikerül átesnem egy sima rutin vizsgálaton, a nap további része sem tartogat túl sok felüdülést.
Hosszas előadások a biztonságos szexről, és pár hangulatfokozásnak szánt nemi betegséget ábrázoló fénykép megtekintésre. Az ebéd ugrott.
Majd nyomatékosan felhívják a figyelmünket, hogy bár teherbe esni nem tilos, sőt egy év szolgálati idő után még a cég terhességi szabit és pótlékot is ad – ez igenis nagy dolog, ha azt nézem, hogy a szomszédban - adott esetben - kedves mosoly kíséretében, ajtót mutatnak a hölgynek minden fizetség nélkül - férj nélkül viszont végképp nem ajánlott. Bár ki hogy szereti, de az biztos, hogy ha az országon belül akarja házasságon kívül kihordani gyermekét, a cella hűvös kövezete, vagy a kitoloncolással járó hercehurcák nem igazán tesznek jót egy magzat egészséges fejlődésének.
És ha már a komolyabb büntetéseknél járunk, ugyanilyen megtorlásban részesül, akinél drogot találnak, vagy pozitív drog tesztje lesz, – itt megjegyzem 3 g mák már elegendő egy kiadós börtönbüntetéshez – vagy hasonlóan nem túl pozitív, ha valaki pozitív HIV teszttel rendelkezik. Mondhatnám úgy is, nem elég hogy meghalsz, előtte legalább még élvezheted az arab börtönök vendégszeretetét is. Utolsó, idillikus élmény, egy idillikus országból.
Mondanom sem kell, hogy nulla tolerancia az alkoholra, és ha a szállásodon tartani szeretnél egy-két üveg kedvcsinálót a buli előtti bemelegítésre, először ki kell váltanod rá az engedélyt.
Mindezek betartása érdekében, és természetesen csak miattunk, komoly biztonsági előírások vonatkoznak ránk. A lakóhelyen, ahová elszállásoltak, nem fogadhatunk látogatót hajnali egy és reggel hét között. Se ki, se be, senki. A szabályok betartásának ellenőrzésére pedig kamerákat szereltek a bejárat minden szegletébe, hogy ha még esetleg sikerülne is kijátszani a biztonsági őr figyelmét, szalagon le lehessen követni az eseményeket. Az utcán pedig no kézfogás, no ölelkezés. Csók kizárt, ahogy a mélyen kivágott ruha is természetesen.
Hozzátartozót fogadhatsz otthonról, ha nem fiú az illető. Ha mégis netán hím nemű az egyed, akkor valahogy el kell intézned, hogy minimum a férjed, vagy az unokatesód legyen - különben nem szállhat meg nálad, hiába utazza át utánad a fél világot - és még akkor is maximum egy évben 60 napot tölthet veled, csak és kizárólag abban az esetben, ha ezt a biztonsági szolgálat, és a lakótársak is írásban jóváhagyják.
Elvégre is, ez az ő országuk, ahol te csak vendég vagy. Itt lép érvénybe a „megszoksz vagy megszöksz” örökérvényű aranyszabály.
A többi lehetőség azonban kiaknázatlan, feltéve, ha találsz olyat.
Otthon édes otthon, ahol saját lakás, saját szabályok, édesdeden andalgó szerelmespárok… Szép emlékek…
Estére lehűl, és mint egy kísértet jön ismét a szélvihar.
Nem várt cseh vendégsereg a lakásban.
A „tapasztaltak” azt rebesgetik, hogy ne is álmodozzak arról, hogy az első fél évben hazamehetek Magyarországra, és arról végképp ne, hogy véletlen egy bécsi utat kapnék, hiszen egy ilyen „csókos” járatot nem fognak egy kis kezdőnek adni. Majd lakótársam testvérének legjobb barátnője a lányok távollétében finoman tudomásomra hozza, hogy nem ártana elgondolkodnom a kiköltözésen, mert milyen klasszul elférne az ikerpár a két egymás melletti szobában. Persze, majd gondolkozom.
És a viharfelhők csak gyülekeznek…
Hírek otthonról, hogy miután az itteni internetet még nem tudtuk beköttetni, – vízum nélkül nem lehet, a vízum pedig még nincs készen – én pedig okosan az otthoni (magyar) internet kártyámat használtam, bontották a vonalat, valamint kiszámláztak 380 ezer forintot az elmúlt két nap levelezésére. De ne aggódjak, elég befizetni mikor először hazaérek, csak addig majd növelik az összeget a kamatokkal. Így máris sokkal jobban hangzik…
Vihar előtti csend…
Leendő kolleganőim szíves invitálására velük tartok egy klubba. Bár senki sem hívta fel figyelmem, hogy a hely voltaképpen egy techno-disco, próbálom magam túltenni az első sokkon.
A terem egy barokk stílusban épült már-már ünnepélyes hatású, valahogy sehogyan sem a technohoz illő helység. Varázsát voltaképpen ez az ellentmondásos kettősség adja. Hatalmas, az elmúlt korokat idéző festmények. Az egyikről talán maga Madame de Pompadour tekint le rám. Bársony fotelek, és rekamiék, márvány asztalok, és mindeközben szól a techno, megy a strobozkóp, jár a ködgép, cikázik a lézer, és mindenki ritmusra ugrál, tolong, lökdös a végtelen embertömegben. Csak sodródom ide- oda, próbálok egy kis zugot keresni, és befurakodni, hogy biztonságban tudhassam magam, de a tömeg csak sodor és sodor, kezek ütődnek hozzám, lábak tapossák lábamat, miközben a lézer és a füst együttes erővel marja a szemem.
Égető érzés a könyökömnél, rutinszerűen fordulok. Egy igen megtermett, teltkarcsúnak is csak erős túlzással mondható miniszoknyás hölgyemény égő cigije nyomódik a könyökömnek, de úgy tűnik, ez az ő éjszakáját cseppet sem árnyékolja be, mert amint látom észre sem vette, és ha megpróbálnám is túlordibálni az üvöltő dobgépet sem nagyon venné a szívére.
Feladom. Kifele támolygok, már nem látok a füsttől. A mellékhelységet keresem, és megcélzom a legelső mosdókagylót, hogy végre kimoshassam véresre kínzott szemem, de egy másik miniszoknyás némber az utamat állja. Helyesebben üli, mert nem tágít a mosdó pereméről. Finoman kérem, semmi reakció, erélyesebben szólok, még mindig semmi. Majd lassan rájövök, nem fog nekem reagálni, túl van ő már a beszámítható állapoton.
Lassan visszatántorgok a többiekhez, és közlöm, távoznék. Indulásra készen állok, de szándékomra csak gúnyos fintor, vagy a fiuk részéről kérlelés a válasz, hogy legalább csak még egy kicsit, mert akkor együtt mehetnénk haza, tegyem csak le szépen a táskám, vissza a többiekéhez, lazítsak, csak még fél óra. Engedelmeskedem. Ennyit áldozhatok a köz oltárán, gondolom én, de koránt sem gondoltam azt, hogy még mennyibe fog ez nekem kerülni.
Egy perc alatt történt az egész.
Valaki hozzám szól, én válaszolok, majd visszafordulok, és a táskámnak hűlt helye. Az első reakció persze a „velem ez nem történhet meg, biztos csak leesett”. Keresem, felforgatok mindent az asztal körül: semmi. Tehetetlenül bámulom a földet, és próbálok visszaemlékezni az elmúlt két percre, hogy talán mégis én tévedtem, máshová tettem, vagy lecsúszhatott, de a szemem sarkában megpillantok valamit, és azonnal belém hasit a felismerés: ellopták.
Lassan hajolok csak le, a körülöttem ugráló emberekre már ügyet sem vetek, gépiesen nyúlok előre és alig merem megérinteni az agyontaposott pénztárcámat. Bár már tudom, az események menetét innen már megfordítani nem tudom, és a reményemet sincs ami táplálja, mégis kinyitom, hogy lássam, nem maradt benne semmi, teljesen üres, csak egy fénykép az otthonhagyottról, aki fontos, és egy igazolvány. Ennyi maradt. Ennyit fizettem az éjszakámért.
Egy pincér, majd egy biztonsági őr siet segítségemre, de a tényeken már ők sem változtathatnak, bár elrendelik a terem kiürítését. Csak ülök a lépcsőn, és magam elé meredve próbálok teljesen zavarodottan válaszolgatni az őrnek. Összevissza mormolom az angol szavakat, és nem is értem igazán, hogy miért kell még ilyenkor is angollal traktálni, amikor készen vagyok, és úgy érzem, nem akarok már semmit, csak hogy hagyjanak békén, hagyjanak végre békén!!!
- Hölgyem! Milyen márkájú volt a telefon?
- Hogyan?
- Milyen márkájú a telefon? Hölgyem, kérem, figyeljen rám! Ha nem segít, mi sem tudunk segíteni.
- Nem tudom. Kicsi, ezüst, nem tudom, nem tudom, a kedvenc telefonom. Tele emlékekkel, magyar csengőhangokkal, fényképekkel…az életem…benne volt az életem… az összes emlékem…minden odaveszett…
A terem lassan kiürült. A cseh lakótársam jelent meg kezében a táskámmal. A sarokban találta hátul, elhagyva a WC mellett…
Már magam sem emlékszem, hogy értem haza, csak a rémes éjszakára. Arra, hogy egyedül ülök a fél méter széles ablakperemen, és bámulok lefelé, nézem a város fényeit, várom, hogy megvirradjon, és a néma éjszakának sírom el, hogy egyedül vagyok itt a világ végén, a sivatag közepén, megfosztva mindentől és mindenkitől, ahol nincs telefon, és nincs internet, nincs külvilág, csak én, és a rideg sötétség.
A pirkadat még ébren talál. Kisírt szemmel ülök a párkányon és nem értem, de tudni akarom, hogy hogyan és miért lényegült át Aliz Mózessé, és hogy lehet, hogy minden átmenet nélkül, ilyen hirtelen változott a Csoda ország üres, puszta sivataggá.
De ugye nem 40 évig kell bolyonganom?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése