A nagy nap előestéjén előveszem és kinyitom a nagy barna borítékot. Részletes, az már egyszer biztos. Teljes leírás a fizetési procedúráról, a helyszínre szállításról; a csoport névsoráról, nemzetiségéről és életkoráról; egy térkép és az órarend a felkészítő tanfolyam idejére.
Nézzük csak a nemzetiségeket: argentin, dél-Koreai, cseh, brazil, libanoni, brit, filippin, észt, thai, szerb.
Az életkorokat már félve nézem meg, és ahogy ez várható is, én vagyok a második legöregebb. Érthető, nem sokan gondolkoznak ennyi idősen ekkora váltáson. Ide pályakezdőként jön az ember, sőt mi több - pályakezdés előtt, hogy még bejárja a világot mielőtt letelepedik. Nem nagyon találni olyat, aki csupán megszállottságból követi a repülőgépeket, és megy az egyre nagyobb vas-vadak felé, feladva mindent, ami a repülésen túl, akár magánéletben, akár hivatásban várhatná. Újból hezitálni kezdek, megérte-e feladni a kecsegtető pozíciót és minden mást otthon, hogy újra kezdő legyek itt, de már késő. Eldöntöttem, kijöttem, itt vagyok, hát lássuk a medvét. Most már csak azért sem adom fel. Ha másért nem, hát legalább azért, hogy bebizonyítsam: vagyok annyira bátor, hogy merjek váltani.
Reggel a hangulatom csak fokozódik, úgy érzem magam, mint egy kisiskolás. Hónom alatt egy hatalmas, barna borítékba göngyölt röntgen képpel ügetek le a recepcióra. Az egyetlen kapaszkodóm az, hogy nem vagyok egyedül. Amint leérek számtalan hasonló barna boríték fogad, csak a gazdáik fiatalabbak egy fokkal. Ez kissé zavaró, de próbálom feldolgozni az élményt.
Kisbusz jön értünk, és mi szépen katonásan sorakozunk fel a beszálláshoz. Majd egy fél órás út után egy repülőgépet formáló épület előtt állunk meg. Hatalmas arany betűk hirdetik, hogy ez a kiképző központ épülete.
A recepción egy magas szőke, akcentusát tekintve brit hölgy fogad minket, és ahogy látom nem csak az akcentusa brit. Csak a nevét próbálom kiejteni, máris rám förmed, hogy mit akarok, én pedig hebegve ugrom hátra, majd leverve az egész berendezést. Bár tudom, hogy kiejtésem nyomokban sem közelíti meg a brittekét, azért ilyen reakcióra mégsem számítottam. Mi ez itt? Kiképzés?
A gyanúm lassan igazolódni látszik, amikor parancsnokunk az egész csoportot az alagsorba parancsolja. Az alagsor félelmetesnek gondolt félhomályából azonban egy tágas terem tárul elém. Üvegfallal elválasztott számozott fülkék, sorszámot adó gép, és kijelző a szemközti falon. Mintha egy eldugott kis bank működne itt. Formaruha osztály modern feldolgozásban. Csak ámulok és bámulok, de nincs sok időm mélázgatni, mert máris beindul a gépezet, és alig tudom követni az eseményeket. Tisztem a kezembe ad egy kérdőívet, közben a nevemet szólítják a cipőpróbához. Mire végre sikerülne elmélyülni a kérdőív töltögetésében, a banya a fejembe nyom egy kalapot, konstatálja, hogy jó és már ott sincs, én meg csak nézek bárgyún körül, hogy mi is történt.
Aztán az öltözőbe szólítanak, és hozzám vágnak egy használt szoknyát, hogy próbáljam fel. Felveszem. Kb. három – ha nem öt – mérettel nagyobb, mint én. Egy mélyebb sóhajtásnál félő, hogy leesik. Mondom a szabónak, hogy ez így nem jó, mert már-már veszélyes a dolog, de alig nyitom ki a szám, máris ott terem a tiszt, és közli, hogy szó sem lehet róla, hiszen ez egy iszlám ország iszlám légitársasága, nem szabad, hogy a sziluettem látszódjon. De hát drága! Így nem a sziluettem, hanem az egész nemesebbik felem feltárul a szent iszlám uralom előtt, ha netán egy óvatlan pillanatban elhagyom.
Sebaj. A nadrággal már óvatosabb vagyok. Akkor próbálom fel, amikor éppen nem látja, összekacsintok a szabóval, és ő villámgyorsan méretre is igazítja.
Azt mondták, hogy az itteni szabályok alapján Ramadán havában még szoknyát sem vehetünk fel. Mármint nadrágot azért igen, de hát akkor is. Előre látom a végzetemet, ahogy a legmelegebb hónapban, 50 fokban a nyár közepén, bélelt hosszú nadrágban és zakóban izzadok. Ja, és mosolygok természetesen. Mert hát azt kötelező. Isteni lesz.
A kivitelezéssel viszont nincs gond. A szabók úgy sertepertélnek körülöttünk, hogy szinte porzik tőlük a légkondi, és a méretre szabandó dolgokon kívül mindent azonnal kézhez is kapunk. A többit délutánra ígérik. Az egész készletet egy hatalmas utazóbőröndbe teszik, így a nap befejeztével mindenki úgy mehet majd haza, mintha csak egy hosszú távú útról érkezne.
A folytatás tiszta gésa-képzés. Attól kezdve, hogy hogyan sminkeljünk, odáig hogy hogyan viselkedjünk, és hogyan öltözködjünk, mindenről szó esik. Még a helyes táplálkozásról és a kondi gépek fajtáiról is. S bár egy leendő „gésához” nem illik a lustaság, mégis valahogy nem vagyok a helyzet magaslatán. Vagy a náthám teszi; vagy a nátha és a malária elleni oltás együttes hatása; vagy a folyamatos kialvatlanság, de leamortizáltam magam rendesen. Ráadásul még mindig a kiképző tiszt pártfogását élvezzük, annak ellenére, hogy nem igazán állt szándékunkban kiérdemelni. Bezzeg a másik csoport egy helyes és mosolygós hölgyet kapott. Ilyen az én szerencsém. Bár, ami a legfurcsább, tisztem teljesen úgy néz ki, mintha valamiért megkedvelt volna. Vagy csak megesett rajtam a szíve, mert még ilyen szerencsétlen, halovány sápadt, bágyadt tekintetett nem látott. Azzal kezdi, hogy odatesz az asztalomra egy nagy zsebkendős dobozt minden eshetőségre. Kapásból belopja magát a szívembe. De ha megkérdezik, persze tagadom, hogy le lehetne kenyerezni egy doboz zsepivel, de valljuk be, könnybe lábadt a már amúgy is náthától könnyes szemem.
Később a srácokat elengedik, a sminkelést már nem kell végigülniük. Így is elég volt nekik, hogy az arcápoláson szépen mindent végig kellett próbálniuk. Ennyi arcpakolásos pasit egy helyen még életemben nem láttam. Derűs látvány, az biztos.
Egyenruha, és smink tökéletes. Irány a fotózás! Azonban az elvárásoknak még mindig nem felelek meg. A hiba ezúttal a kedvenc gyöngy fülbevalóm. Ezüst foglalata van. Nekem tetszik. Nekik úgy tűnik nem. Az előírás szerint csak arany foglalatos, vagy foglalat nélküli gyöngyöt lehet hordani, és a szabály az szabály. Egye fene! Kit érdekel. Ha már idáig eljutottam. Csak essünk túl rajta. Okos enged. Nem igaz?
A nap végeztével alig várom, hogy végre behurcolkodjam az újdonsült bőröndömmel a szobámba, és egyedül maradhassak a kincseimmel. Szépen óvatosan nyitom ki a bőröndömet, és egyesével veszem szemügyre a dolgokat. A vajszínű blúzokat, a homok színű kabátokat, nadrágokat és szoknyákat, a sötétbarna mellényt, a türkiz kék kötényeket, a piros masnikat, a barna cipőket – külön fedélzetit és külön „vonulósat” természetesen – a sütőkesztyűt – amiből mindenkinek sajátja van – a fedélzeti lepedőt, amit magad alá teríthetsz a fedélzeti pihenő helységben – hihetetlen, de van – és az egyen pizsamát!!! Ez az a darab, amit nem igazán tudok hová tenni. Minek nekem egyen pizsama hatalmas „Crew” felirattal a hátán. Ellenőrizni is fogják? És a legmegdöbbentőbb az, hogy igen. A protokoll szerint vészhelyzet esetén - ha téged a vészhelyzet éppen a pihenőidődben ér - ez az egyetlen azonosítási mód, mármint a hátadon a felirat. Nem akarok morbid lenni, de mi van, ha nem pofára esel?
Nézzük a cipőket. A márkájuk után kutakodom, és a következő feliratot találom a belsejükben: „special design for Cabin Crew” azaz speciális formatervezés kimondottan a légiutaskisérők részére. Szóval itt már külön cipő cég van a személyzet részére.
Majd legvégül a piros kalap és a kalapból induló, fátyolként vállra hulló sál. Hiszen a légitársaságáról híres az ország. Ez az országimázs. Ez az a hely, ahol minden az ország légitársasága körül forog, és ezt jó, ha lassan tudatosítom magamban: „Gésa” leszek Dubaiban.
Nézzük csak a nemzetiségeket: argentin, dél-Koreai, cseh, brazil, libanoni, brit, filippin, észt, thai, szerb.
Az életkorokat már félve nézem meg, és ahogy ez várható is, én vagyok a második legöregebb. Érthető, nem sokan gondolkoznak ennyi idősen ekkora váltáson. Ide pályakezdőként jön az ember, sőt mi több - pályakezdés előtt, hogy még bejárja a világot mielőtt letelepedik. Nem nagyon találni olyat, aki csupán megszállottságból követi a repülőgépeket, és megy az egyre nagyobb vas-vadak felé, feladva mindent, ami a repülésen túl, akár magánéletben, akár hivatásban várhatná. Újból hezitálni kezdek, megérte-e feladni a kecsegtető pozíciót és minden mást otthon, hogy újra kezdő legyek itt, de már késő. Eldöntöttem, kijöttem, itt vagyok, hát lássuk a medvét. Most már csak azért sem adom fel. Ha másért nem, hát legalább azért, hogy bebizonyítsam: vagyok annyira bátor, hogy merjek váltani.
Reggel a hangulatom csak fokozódik, úgy érzem magam, mint egy kisiskolás. Hónom alatt egy hatalmas, barna borítékba göngyölt röntgen képpel ügetek le a recepcióra. Az egyetlen kapaszkodóm az, hogy nem vagyok egyedül. Amint leérek számtalan hasonló barna boríték fogad, csak a gazdáik fiatalabbak egy fokkal. Ez kissé zavaró, de próbálom feldolgozni az élményt.
Kisbusz jön értünk, és mi szépen katonásan sorakozunk fel a beszálláshoz. Majd egy fél órás út után egy repülőgépet formáló épület előtt állunk meg. Hatalmas arany betűk hirdetik, hogy ez a kiképző központ épülete.
A recepción egy magas szőke, akcentusát tekintve brit hölgy fogad minket, és ahogy látom nem csak az akcentusa brit. Csak a nevét próbálom kiejteni, máris rám förmed, hogy mit akarok, én pedig hebegve ugrom hátra, majd leverve az egész berendezést. Bár tudom, hogy kiejtésem nyomokban sem közelíti meg a brittekét, azért ilyen reakcióra mégsem számítottam. Mi ez itt? Kiképzés?
A gyanúm lassan igazolódni látszik, amikor parancsnokunk az egész csoportot az alagsorba parancsolja. Az alagsor félelmetesnek gondolt félhomályából azonban egy tágas terem tárul elém. Üvegfallal elválasztott számozott fülkék, sorszámot adó gép, és kijelző a szemközti falon. Mintha egy eldugott kis bank működne itt. Formaruha osztály modern feldolgozásban. Csak ámulok és bámulok, de nincs sok időm mélázgatni, mert máris beindul a gépezet, és alig tudom követni az eseményeket. Tisztem a kezembe ad egy kérdőívet, közben a nevemet szólítják a cipőpróbához. Mire végre sikerülne elmélyülni a kérdőív töltögetésében, a banya a fejembe nyom egy kalapot, konstatálja, hogy jó és már ott sincs, én meg csak nézek bárgyún körül, hogy mi is történt.
Aztán az öltözőbe szólítanak, és hozzám vágnak egy használt szoknyát, hogy próbáljam fel. Felveszem. Kb. három – ha nem öt – mérettel nagyobb, mint én. Egy mélyebb sóhajtásnál félő, hogy leesik. Mondom a szabónak, hogy ez így nem jó, mert már-már veszélyes a dolog, de alig nyitom ki a szám, máris ott terem a tiszt, és közli, hogy szó sem lehet róla, hiszen ez egy iszlám ország iszlám légitársasága, nem szabad, hogy a sziluettem látszódjon. De hát drága! Így nem a sziluettem, hanem az egész nemesebbik felem feltárul a szent iszlám uralom előtt, ha netán egy óvatlan pillanatban elhagyom.
Sebaj. A nadrággal már óvatosabb vagyok. Akkor próbálom fel, amikor éppen nem látja, összekacsintok a szabóval, és ő villámgyorsan méretre is igazítja.
Azt mondták, hogy az itteni szabályok alapján Ramadán havában még szoknyát sem vehetünk fel. Mármint nadrágot azért igen, de hát akkor is. Előre látom a végzetemet, ahogy a legmelegebb hónapban, 50 fokban a nyár közepén, bélelt hosszú nadrágban és zakóban izzadok. Ja, és mosolygok természetesen. Mert hát azt kötelező. Isteni lesz.
A kivitelezéssel viszont nincs gond. A szabók úgy sertepertélnek körülöttünk, hogy szinte porzik tőlük a légkondi, és a méretre szabandó dolgokon kívül mindent azonnal kézhez is kapunk. A többit délutánra ígérik. Az egész készletet egy hatalmas utazóbőröndbe teszik, így a nap befejeztével mindenki úgy mehet majd haza, mintha csak egy hosszú távú útról érkezne.
A folytatás tiszta gésa-képzés. Attól kezdve, hogy hogyan sminkeljünk, odáig hogy hogyan viselkedjünk, és hogyan öltözködjünk, mindenről szó esik. Még a helyes táplálkozásról és a kondi gépek fajtáiról is. S bár egy leendő „gésához” nem illik a lustaság, mégis valahogy nem vagyok a helyzet magaslatán. Vagy a náthám teszi; vagy a nátha és a malária elleni oltás együttes hatása; vagy a folyamatos kialvatlanság, de leamortizáltam magam rendesen. Ráadásul még mindig a kiképző tiszt pártfogását élvezzük, annak ellenére, hogy nem igazán állt szándékunkban kiérdemelni. Bezzeg a másik csoport egy helyes és mosolygós hölgyet kapott. Ilyen az én szerencsém. Bár, ami a legfurcsább, tisztem teljesen úgy néz ki, mintha valamiért megkedvelt volna. Vagy csak megesett rajtam a szíve, mert még ilyen szerencsétlen, halovány sápadt, bágyadt tekintetett nem látott. Azzal kezdi, hogy odatesz az asztalomra egy nagy zsebkendős dobozt minden eshetőségre. Kapásból belopja magát a szívembe. De ha megkérdezik, persze tagadom, hogy le lehetne kenyerezni egy doboz zsepivel, de valljuk be, könnybe lábadt a már amúgy is náthától könnyes szemem.
Később a srácokat elengedik, a sminkelést már nem kell végigülniük. Így is elég volt nekik, hogy az arcápoláson szépen mindent végig kellett próbálniuk. Ennyi arcpakolásos pasit egy helyen még életemben nem láttam. Derűs látvány, az biztos.
Egyenruha, és smink tökéletes. Irány a fotózás! Azonban az elvárásoknak még mindig nem felelek meg. A hiba ezúttal a kedvenc gyöngy fülbevalóm. Ezüst foglalata van. Nekem tetszik. Nekik úgy tűnik nem. Az előírás szerint csak arany foglalatos, vagy foglalat nélküli gyöngyöt lehet hordani, és a szabály az szabály. Egye fene! Kit érdekel. Ha már idáig eljutottam. Csak essünk túl rajta. Okos enged. Nem igaz?
A nap végeztével alig várom, hogy végre behurcolkodjam az újdonsült bőröndömmel a szobámba, és egyedül maradhassak a kincseimmel. Szépen óvatosan nyitom ki a bőröndömet, és egyesével veszem szemügyre a dolgokat. A vajszínű blúzokat, a homok színű kabátokat, nadrágokat és szoknyákat, a sötétbarna mellényt, a türkiz kék kötényeket, a piros masnikat, a barna cipőket – külön fedélzetit és külön „vonulósat” természetesen – a sütőkesztyűt – amiből mindenkinek sajátja van – a fedélzeti lepedőt, amit magad alá teríthetsz a fedélzeti pihenő helységben – hihetetlen, de van – és az egyen pizsamát!!! Ez az a darab, amit nem igazán tudok hová tenni. Minek nekem egyen pizsama hatalmas „Crew” felirattal a hátán. Ellenőrizni is fogják? És a legmegdöbbentőbb az, hogy igen. A protokoll szerint vészhelyzet esetén - ha téged a vészhelyzet éppen a pihenőidődben ér - ez az egyetlen azonosítási mód, mármint a hátadon a felirat. Nem akarok morbid lenni, de mi van, ha nem pofára esel?
Nézzük a cipőket. A márkájuk után kutakodom, és a következő feliratot találom a belsejükben: „special design for Cabin Crew” azaz speciális formatervezés kimondottan a légiutaskisérők részére. Szóval itt már külön cipő cég van a személyzet részére.
Majd legvégül a piros kalap és a kalapból induló, fátyolként vállra hulló sál. Hiszen a légitársaságáról híres az ország. Ez az országimázs. Ez az a hely, ahol minden az ország légitársasága körül forog, és ezt jó, ha lassan tudatosítom magamban: „Gésa” leszek Dubaiban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése