A képzés hivatalosan is befejeződött. Elérkezett az a nap, amikor végre ünnepélyes keretek között felavatnak. Mintha csak a doktorrá avatásom lenne, és az a pláne, hogy még annak sem kerítettek ekkora feneket, pedig egy icipicivel többet dolgoztam érte. De nézzük csak folyamatában, milyen is egy ünnepély, sőt hogy specifikus legyek, milyen egy légiutaskisérővé avatás az Emirátusokban.
Reggel még lefutjuk a kötelező köröket, kezdve az autóbusz egy órás araszolásával, majd a már mindenki számára készség szinten elsajátított rutinos repülőgép ajtónyitással – természetesen vizsgával egybekötve.
Záró értékelés következik a jövőbeli csoportvezetőtől, majd szépen átballagunk egy másik hatalmas épületbe, ahol egyenesen a díszterembe tessékelnek.
Azt hiszem a díszterem nem is a megfelelő szó rá. Méretét tekintve inkább sportcsarnok, egy színpaddal az elején, és lépcsőzetesen emelkedő, lelátószerű nézőtérrel, természetesen csúcstechnológiával felszerelve. Bársonyszékek, hatalmas kivetítő a pulpitus mögött, a teremben körös-körül felszerelt hangfalak, lágyan leomló sötét selyemfüggöny díszítés, és futurisztikus üvegállvány a pulpituson.
Természetesen mi – az újjak – érünk oda elsőnek, nekünk gyorsan eligazítást is tartanak. Megkapjuk a repüléshez szükséges hivatalos iratokat – az ún. szakszolgálati engedélyt, azaz szakszót – és már csak a kezdésre várunk.
Közben pedig szépen elkezdenek szállingózni az egyenruhás légiutaskisérők, fényképészek, riporterek és vendégek.
Mi, mint kezdők, az un. Grade2 – másod osztályú – pozícióban kezdünk, és csak a turista osztályon fogunk dolgozni. Körülbelül egy év gyakorlat után lehet megpályázni a Grade 1 fokozatot, ami már feljogosítja az embert, hogy csak a business osztályon dolgozzon. Megjegyzem dolgoztam eleget business osztályon, nem vágyom oda igazán, szerintem az a legstrapásabb, és ahogy később megtudom ez itt főként igaz, hiszen a businessen utazó Emirates utasok ki is követelik azt a különbséget, amit megfizettek, és szegény stuvik hajlonghatnak nekik megállás nélkül, és néha még arra sem méltatják őket, hogy legalább egy árva „köszönöm” szót kapjanak. Bár ahogy a későbbiekben tapasztalom ezek a lányok, akik éppen fentebb léptek a legalsó szintről, ugyanilyen szinten le is nézik a pár hónappal még velük együtt a turista osztályon dolgozó társaikat –tisztelet a kivételnek. Mondjuk úgy a repülőgép mikrokörnyzetében lemodellezzük a társadalmi hierarchiát annak minden jellegzetességével együtt.
További egy év után, vagy – ahogy pletyka szinten hallottam, onnan már beszámítják a tapasztalatot, és ha ez igaz, akkor - ex-személyzet esetén pár hónap után felkerülhet az ember FG1 fokozatra - First Grade 1 - ami annyit tesz, hogy onnantól kezdve csak az első osztályon dolgozik. Ez, azaz osztály, ahol számos híresség is megfordul, mind a politikai mind a kultúra világából. Ők már messze magasan az a kategória, akik nem követelőznek, mert tudják, nem attól lesznek előkelők. A kiszolgálás kérésre történik, nem időbeli beosztásra. Ha az utas egy 9 órás járaton leszállás előtt egy órával óhajt enni, akkor a kérése parancs. Egy kicsit olyan, mint egy 5 csillagos étterem, hiszen rendelni kell, és mindent egyesével szolgálnak fel természetesen tökéletes kivitelben. Arról nem is beszélve, hogy minden utasnak személyre szóló suite-ja van, azaz körülhatárolt magánrésze a repülőn, mintha csak egy külön bejáratú, kisebb szobát bérelne.
A légiutaskisérő hierarchiában fölfelé haladva a következő szint a turista, vagy adott esetben a business osztály vezetésével megbízott SFS, azaz Senior Flight Steward/ess pozíció, és végül az egész járat személyzetéért felelős Purser.
Gyakorlatilag minél több a tapasztalatod, annál közelebb kerülsz a gép elejéhez. A kérdés már csak az, hogy a végén megadják-e a pilóta szakszolgálati engedélyt is.
A díszteremben hierarchia alapján foglalunk helyet. Mi, a kis újdonsültek legelöl.
Már alig várjuk, hogy elkezdődjön a ceremónia. Minden csoport külön vonul fel a színpad szélére, majd onnan egyesével szólítják őket név szerint a katedrára. Már csak mi várunk a sorunkra.
Még azonban mielőtt kihívnának, egy kisebb hatásszünet következik, majd felcsendül az ismert szignál, és egy kisfilmet játszanak le - legnagyobb meglepetésemre - rólunk, az elmúlt hat hét botladozásáról. Rajta a legszebb, legnevetségesebb és legmeghatóbb pillanatok. Ahogy úszkálunk mentőmellénnyel a fejünkön a 10 fokos (!) vízben – mert ugye a szituációnak valósághűnek kell lennie. (Bár azóta sem értem, hogy mekkora esélyünk van a jeges tengerben landolni egy főként Közel Kelet környékén közlekedő légitársasággal. Ez azért mégsem a Titanic.) A képek azonban peregnek tovább, ahogy a fiuk éppen a sminktanfolyamon az alapozóval ismerkednek, ahogy tüzet oltunk, ahogy újraélesztünk, és ahogy mosolygunk de nagyon az utasra. Végül - alig hiszem el, de - záró képként én mosolygok teljes képernyőszélességben, ahogy éppen hátrafordulok kávéfőzés közben. Nagyon megható, szinte megkönnyezem, amikor felcsendül a szignál újra és felhangzik a taps, én pedig még mindig kimerevítve meredezek a széles vásznon.
Még a lábam is beleremeg az izgalomba, de fel kell állnom és el kell indulnom a csoportommal együtt ki a színpadhoz, hiszen végre rajtunk a sor, hogy felavassanak.
Kb. ugyanannyira izgulok, mint anno a diplomaosztómon, és máig sem tudom, melyik a nagyobb lebőgés, megbukni egy vizsgán, vagy megbotlani, és hanyatt esni mindenki előtt a lépcsőn felfelé menet.
Még mindig remegő lábakkal és némi lámpalázzal felsétálok átvenni az oklevelet, elfoglalom az emelvényen a számomra kijelölt helyet. Pózolok a fényképészeknek, majd visszatérek a helyemre, és teljesen megrészegülve a fényűző pátoszban élvezem a pillanatot.
Megtörtént a beavatás, mostantól hivatalosan is az állományba tartozom, és most már tényleg nincs más hátra, mint a repülés. Előttem a határ a csillagos ég.
Reggel még lefutjuk a kötelező köröket, kezdve az autóbusz egy órás araszolásával, majd a már mindenki számára készség szinten elsajátított rutinos repülőgép ajtónyitással – természetesen vizsgával egybekötve.
Záró értékelés következik a jövőbeli csoportvezetőtől, majd szépen átballagunk egy másik hatalmas épületbe, ahol egyenesen a díszterembe tessékelnek.
Azt hiszem a díszterem nem is a megfelelő szó rá. Méretét tekintve inkább sportcsarnok, egy színpaddal az elején, és lépcsőzetesen emelkedő, lelátószerű nézőtérrel, természetesen csúcstechnológiával felszerelve. Bársonyszékek, hatalmas kivetítő a pulpitus mögött, a teremben körös-körül felszerelt hangfalak, lágyan leomló sötét selyemfüggöny díszítés, és futurisztikus üvegállvány a pulpituson.
Természetesen mi – az újjak – érünk oda elsőnek, nekünk gyorsan eligazítást is tartanak. Megkapjuk a repüléshez szükséges hivatalos iratokat – az ún. szakszolgálati engedélyt, azaz szakszót – és már csak a kezdésre várunk.
Közben pedig szépen elkezdenek szállingózni az egyenruhás légiutaskisérők, fényképészek, riporterek és vendégek.
Mi, mint kezdők, az un. Grade2 – másod osztályú – pozícióban kezdünk, és csak a turista osztályon fogunk dolgozni. Körülbelül egy év gyakorlat után lehet megpályázni a Grade 1 fokozatot, ami már feljogosítja az embert, hogy csak a business osztályon dolgozzon. Megjegyzem dolgoztam eleget business osztályon, nem vágyom oda igazán, szerintem az a legstrapásabb, és ahogy később megtudom ez itt főként igaz, hiszen a businessen utazó Emirates utasok ki is követelik azt a különbséget, amit megfizettek, és szegény stuvik hajlonghatnak nekik megállás nélkül, és néha még arra sem méltatják őket, hogy legalább egy árva „köszönöm” szót kapjanak. Bár ahogy a későbbiekben tapasztalom ezek a lányok, akik éppen fentebb léptek a legalsó szintről, ugyanilyen szinten le is nézik a pár hónappal még velük együtt a turista osztályon dolgozó társaikat –tisztelet a kivételnek. Mondjuk úgy a repülőgép mikrokörnyzetében lemodellezzük a társadalmi hierarchiát annak minden jellegzetességével együtt.
További egy év után, vagy – ahogy pletyka szinten hallottam, onnan már beszámítják a tapasztalatot, és ha ez igaz, akkor - ex-személyzet esetén pár hónap után felkerülhet az ember FG1 fokozatra - First Grade 1 - ami annyit tesz, hogy onnantól kezdve csak az első osztályon dolgozik. Ez, azaz osztály, ahol számos híresség is megfordul, mind a politikai mind a kultúra világából. Ők már messze magasan az a kategória, akik nem követelőznek, mert tudják, nem attól lesznek előkelők. A kiszolgálás kérésre történik, nem időbeli beosztásra. Ha az utas egy 9 órás járaton leszállás előtt egy órával óhajt enni, akkor a kérése parancs. Egy kicsit olyan, mint egy 5 csillagos étterem, hiszen rendelni kell, és mindent egyesével szolgálnak fel természetesen tökéletes kivitelben. Arról nem is beszélve, hogy minden utasnak személyre szóló suite-ja van, azaz körülhatárolt magánrésze a repülőn, mintha csak egy külön bejáratú, kisebb szobát bérelne.
A légiutaskisérő hierarchiában fölfelé haladva a következő szint a turista, vagy adott esetben a business osztály vezetésével megbízott SFS, azaz Senior Flight Steward/ess pozíció, és végül az egész járat személyzetéért felelős Purser.
Gyakorlatilag minél több a tapasztalatod, annál közelebb kerülsz a gép elejéhez. A kérdés már csak az, hogy a végén megadják-e a pilóta szakszolgálati engedélyt is.
A díszteremben hierarchia alapján foglalunk helyet. Mi, a kis újdonsültek legelöl.
Már alig várjuk, hogy elkezdődjön a ceremónia. Minden csoport külön vonul fel a színpad szélére, majd onnan egyesével szólítják őket név szerint a katedrára. Már csak mi várunk a sorunkra.
Még azonban mielőtt kihívnának, egy kisebb hatásszünet következik, majd felcsendül az ismert szignál, és egy kisfilmet játszanak le - legnagyobb meglepetésemre - rólunk, az elmúlt hat hét botladozásáról. Rajta a legszebb, legnevetségesebb és legmeghatóbb pillanatok. Ahogy úszkálunk mentőmellénnyel a fejünkön a 10 fokos (!) vízben – mert ugye a szituációnak valósághűnek kell lennie. (Bár azóta sem értem, hogy mekkora esélyünk van a jeges tengerben landolni egy főként Közel Kelet környékén közlekedő légitársasággal. Ez azért mégsem a Titanic.) A képek azonban peregnek tovább, ahogy a fiuk éppen a sminktanfolyamon az alapozóval ismerkednek, ahogy tüzet oltunk, ahogy újraélesztünk, és ahogy mosolygunk de nagyon az utasra. Végül - alig hiszem el, de - záró képként én mosolygok teljes képernyőszélességben, ahogy éppen hátrafordulok kávéfőzés közben. Nagyon megható, szinte megkönnyezem, amikor felcsendül a szignál újra és felhangzik a taps, én pedig még mindig kimerevítve meredezek a széles vásznon.
Még a lábam is beleremeg az izgalomba, de fel kell állnom és el kell indulnom a csoportommal együtt ki a színpadhoz, hiszen végre rajtunk a sor, hogy felavassanak.
Kb. ugyanannyira izgulok, mint anno a diplomaosztómon, és máig sem tudom, melyik a nagyobb lebőgés, megbukni egy vizsgán, vagy megbotlani, és hanyatt esni mindenki előtt a lépcsőn felfelé menet.
Még mindig remegő lábakkal és némi lámpalázzal felsétálok átvenni az oklevelet, elfoglalom az emelvényen a számomra kijelölt helyet. Pózolok a fényképészeknek, majd visszatérek a helyemre, és teljesen megrészegülve a fényűző pátoszban élvezem a pillanatot.
Megtörtént a beavatás, mostantól hivatalosan is az állományba tartozom, és most már tényleg nincs más hátra, mint a repülés. Előttem a határ a csillagos ég.
