III/6. A pusztában

Jól emlékszem erre a napra, mert reggel arra ébredtem, hogy begyulladt a szemem. Csak hogy még képletesebb legyek mondhatnám úgy is, reggel az első pillantással egy derűsebb nappal akartam kezdeni, de nem hogy a derűsebb nap, még a pillantás sem jött össze. Gondoltam ez biztos égi jel, a legjobb, ha én sem mozdulok, és majd csak átvészelem ezt a napot. Az egészségügy sosem tartozott a kedvenc témáim közé.
Sajnos a gyakorlatban ez azonban nem alkalmazható. Pedig mennyivel jobban jártam volna, ha aznap fel sem kelek!



Minden iszonyatom ellenére lassan eljutok a képzés végére, majd meg sem állok a Klinikáig, hogy kiírassak valamit a szememre. A vizsgálat meglepően gördülékenyen megy. Szinte percek alatt sorra kerülök, és máris adják a cseppet. Aztán kiérek az épületből, és taxit vadászok. Azaz hogy vadásznék, mert megrökönyödve tapasztalom, hogy sehol egy taxi.

20 percnyi várakozás után kezdem kapizsgálni, hogy nagy valószínűséggel már nem is lesz, hiszen este 7 óra magasságában a hivatali időt már rég túlléptük, és ide csak akkor jönnek, ha beteget vagy dolgozót hoznak, és még akkor is húzzák a szájukat. Ezen, a forgalomtól teljesen távol eső helyen ez nem csoda, mivel nincs még visszaúti fuvar sem, arról nem is beszélve, hogy nem is jól fizető a szakasz. Ez az épület pont középre esik mindentől, a Sheik Zayed Road teljes közepén, így éppen feleannyit ér, mint a „taxisok szótárában” a normál tarifa. Ergo akármeddig ácsoroghatok, erre ilyenkor már a madár se jár.

Mit tehetnék? Elindulok gyalog, gondolván csak találok egy forgalmasabb épületet, ahol nagyobb esélyem lesz. Két lány is csatlakozik hozzám. Úgy tűnik nekik sem sikerült a vadászat. Hármasban haladunk.
Kis idővel később egy elsötétített ablakú fekete Lexus lassít mellettünk. Az ablak lassan süllyedni kezd, majd Mr. Fehér Szoknya könyököl ki idióta vigyorral és az elmaradhatatlan konyhaabrosszal a fején. Hellyel invitál minket a piros bőrkárpiton mondván, hogy persze ő nagyon szívesen hazavisz. A kérdés csak az, hozzá vagy hozzám. Hihetetlen, de a lányok elfogadják az ajánlatát. Ők, ezek szerint, nem kaptak felvilágosítást ilyen téren. Vagy csak vonzza őket a fényűzés. Ja! Örök ragyogás a sivatag homokja alatt.

Sőt,
ha szerencséjük van,
és ilyen tempóban folyik az építkezés,
és éppen arra építkeznek,
akkor hamarabb megtalálják őket, mint az emberölés elévülési ideje. Bár igazából mindegy is, hogy mi az elévülési idő, hiszen itt a helyiekre helyi törvények vonatkoznak, és a hajamra kenhetem a magyar Btk-t, az arabokét meg nem ismerem.

Egyedül maradok. Bár tudom, hogy jól döntöttem, mégis megfordul a fejemben, mi van, ha nem is voltak azok rosszfiúk, én pedig már rég otthon lehetnék. De nem! Ehelyett itt botladozom a homokban, egyik oldalamon az ezerrel elsuhanó Mazaretik, a másik oldalamon meg a füttyögő indiai munkások társaságában. A forgalom pedig már-már olyan méreteket ölt, hogy szabályosan belök egy építkezés közepébe. Innen már tényleg csak éppen az csoda, hogy a markológép nem kap el. A ruhám csupa sár, és átkozom azt a percet, amikor úgy gondoltam, hogy egyszerűbb lesz gyalogosan. Főleg, hogy nagyon úgy fest, nem is olyan biztos, hogy a másik végén van kijárat. Lassan tényleg nem marad más, mint barátkozni a gondolattal, hogy éjszakára bevackolok a malterkeverőbe, mert erősen sötétedik.

Távol a messzeségben mintha egy taxi sziluettjét látnám. Délibáb? Rohanok és követem a fényszórója fényét, mintha csak egy égő fáklya volna. Integetek, de nagyon úgy fest, hogy rikító kukásmellény nélkül nincs nagy esélyem. Amikor elérem az épületet körbeövező kerítést, még éppen láthatom kifordulni egy másik utassal, majd lassan eltűnni a szemem elöl. Ennyit erről.

Ez az a pont ahol a bátor hősnő összetörik, és esdekelni kezd a megváltásért. Lerogyok egy kőre, és végiggondolom a helyzetet. Itt vagyok egy körbezárt építkezésen, éppen a kijárattól legtávolabb eső ponton, és természetesen a kerítés másik oldalán. Sötétedik. Az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy visszamegyek oda, ahonnan jöttem, körbekerülöm az egészet, hogy eljussak ahhoz az épülethez, ami egyébként egy karnyújtásnyira lenne, ha nem lenne kerítéssel körbekerítve. Arról még nem is beszéltem, hogy amúgy gőzöm sincs, hol vagyok. Gőzöm sincs, hogy ez az épület micsoda, hogy ez volt-e az egyetlen taxi, hogy tudok-e majd rendelni, hogy mit mondok hová küldjék, egyáltalán hogy eljutok-e odáig, és hogy látom-e majd merre megyek, mert az építkezés momentán még megvilágítva sincs. És kérem szépen, én csak egy nő vagyok, miért kell engem ilyen helyzetbe hozni? És miért van az, hogy mindig mindent egyedül kell megoldani? És az egész annyira igazságtalan, és kilátástalan, és amúgy is. MAMI!!!

Tízpercnyi „feladom”- életérzés után kitör rajtam a „csakazértis” és utolsó tartalékaimat összeszedve lábra állok, elindulok visszafelé. Igencsak világítanak már az éjszakai fények mire a felhőkarcoló elé érek. A recepciós segítőkész. Szerintem kapásból megesett rajtam a szíve. Máris tárcsázza a taxi számát, majd a kezembe nyomja a telefont.
Végre! Egy kis nyugalom.

Áh, dehogy! Szőke, brit leányzó érkezik. Idegesítően hadar nekem, hogy azonnal rendeljek taxit neki is. Ezen ne múljon! Akkor két taxi rendel, igen a mobilszámom ez és ez, igen, ha lehet minél hamarabb.
A remény már meg van a hazajutásra, már csak idő kérdése. Be is csúszik az első taxi alig 10 perccel később. Kimegyek, beszállok, erre a szőke közli, hogy ez az övé. Na, ez az a pont, amikor legszívesebben nyakon vágnám, de szokásomhoz híven előadom a hápogós kiskacsát, mert a megrökönyödéstől szóhoz sem jutok. Hogy mit szeretne? Nagy levegőt veszek, és a körülményekhez képest a legfinomabb stílusomban közlöm vele, hogy „talán a következőre gondoltál szivi, mert ezt magamnak rendeltem”. Neki jobb ötlete van. Mibe, hogy erre vártam? Mi lenne – így ő - ha beülne mondjuk a sofőr mellé (ami - megjegyzem - amúgy tilos itt a nőknek). Még válaszolni sincs időm, már ott vigyorog az első ülésen, és mire eszmélek, már robogunk is a kisasszony által kiadott irányban, én meg csak fogadhatom a hívást, hogy a másik taxi most érkezett az épület elé, mégis hol vagyunk. Én kérek elnézést! A taxiszámlát meg majd egyedül állom!

Este 10 is elmúlt, mire hazaérek, és még hátra van a másnapi tananyag. Először végigveszem a hűtő tartalmát, aztán a tananyagot, majd megpróbálom kinyitni a szemem a szemcsepp segítségével. Szigorúan ebben a sorrendben. Ez utolsó reménytelen, úgyhogy nem is próbálkozom fölöslegesen, talán majd holnap, vagy holnap után. Esetleg azután. Addig elég, ha mindent a képzeletemre bízok, úgyis túl sok minden történt egyszerre.