III/7. Viszlát egészségügy!

Az egészségügyi oktatást elhozó változások szele egészen odáig erősödött, hogy a homokból komoly ködöt formált, amiben nem kevesebb, mint 200 autó rongyolt egymásba a hírhedt Sheik Zayed út kellős közepén.
Most nem akarok unalmas frázisokat ismételni a vezetési stílusukról, de azért 200 kocsiról beszélünk. 200!!! Még 10 oké, de 200?
Nagyon nagy lehetett az a köd.
Vagy nézzük másik megközelítésből: nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a tananyagrész túl nagy port vert fel már így is, ideje lenne továbbállnia.


Tudom, nem tudok póker arcot vágni, és kiül a fejemre, ha halálra unom magam. Pedig én próbálom élvezni, de tényleg. Csak hát ízlések és pofonok. Ezt a témakört nem nekem találták ki. És amikor még délután háromkor is ezt erőltetik, már tényleg kezd sok lenni. Sőt, még csak most visznek át egy számítógépes terembe, ahol egyéni témafeldolgozás következik. Használjuk ki nyugodtan a fennmaradó időt – mondják - saját belátásunk szerint. A busz 3:45-kor indul az épület elől, ez, ha jól számolom 45 perc. Na persze, nem muszáj busszal menni, mehetsz haza taxival is, és fizetheted abból a szűkös anyagi keretből, amit  kezdő tőkeként az egész hónapos megélhetésedre szántak.

Tehát ülök a gép előtt és tanulok. Próbálok összebarátkozni a témával. Elvégre ez az utolsó nap utolsó programja, legalább búcsúzóul valami kis érdeklődést tanúsíthatnék igazán. A jobbak persze lelkiismeret-furdalás nélkül rögtön a tesztre mennek, és az anyag végigolvasása nélkül addig nyomkodják a válaszokat, mire megjegyzik a helyes sorrendet, és meg lesz a 100%. Én bezzeg talpig becsületesen nekiülök elmerülve az anyagban. Még a végén érdekel is. Az alvás szakaszai, ritmusa, mihez vezet a kialvatlanság, mi az álom stb. Mély meditálásomat a szomszédom oldalamba mélyedő könyöke akasztja meg.
- Te figyelj! – kezdi – A világért sem akarlak zavarni, de 2 perc múlva megy a busz, és még három tesztet kell kitöltened. Hagyd az olvasást, mert sosem végzel.
Pillanatokon belül felborítok mindent magam körül, épp csak azt nem verem le, ami rögzítve van. Megesik rajtam a szíve, odaül mellém, és diktálja a válaszokat. Segítségével olvasás nélkül letudom mind a három tesztet 100%-osra laza 2 perc alatt. Végül is így is lehet, csak akkor azt nem értem, hogy ennek az egésznek mi az értelme. Attól nem lettem okosabb, hogy a helyes válaszok sorszáma: a-d-c-b.

Rohanok a buszhoz, nyakamban a lábam, rögtön az egyen nyaklánc mellett. A járgány még hála Istennek a megállóban. De…
· Ah, no-no sorry hölgyem, a busz már megtelt, várja meg a következőt!
· Elnézést, de nem ez az egyetlen busz?
· Áh, dehogy! Mindjárt itt a másik hölgyem. Öt perc!
Na persze! Mind ezt mondja. Törődnek is ezek azzal, hogy jutok haza! De nem tudok mit csinálni. Bevágja az orrom előtt az ajtót, és legnagyobb megdöbbenésemre faképnél hagy. Várok. Nézem a tájat, süttetem az arcomat, hallgatom a madárcsicsergést. Már amikor van. Szinte minden 20. percben elszáll erre egy. Lehet, hogy ugyanaz, erre nem sok jár. Erről jut eszembe ez már a harmadik köre. Ez a fickó nem 5 percet mondott? Lehet, hogy mégis megérte volna a taxi, még ha fizetni kellett volna érte, akkor is.
Mi a tanulság? Máskor nem olvasunk tananyagot.

6-an maradunk ott az épület előtt, mire befut a következő busz. Villámgyorsan felszállunk.
A sofőr meg le a másik oldalon ugyanezzel a lendülettel.
15 perc múlva visszajön. Megkérdezzük tőle, ugyan mégis mikorra tervezi az indulást, mert ha nem gond mi sátrat vernénk a hátralévő időre, vagy esetenként tüzet raknánk és megfőznénk a 20 perces madarat. Megdöbben. Közli velünk, hogy ezt meg kell vitatnia a munkatársaival, azzal visszamegy közéjük. Negyed órával később visszajön és tájékoztat, hogy ez a busz nem megy a mi épületünk felé, legyünk szívesek átfáradni abba, ami majd most jön.

Megjött.
Beszállunk.
Elindul.

Már jó ideje megyünk, de furcsa módon a táj ahelyett, hogy egyre ismerősebb lenne, egyre ismeretlenebb. Sőt mi több, van egy épület, ami feltűnően követ minket, és hol a jobb, hol a bal oldalunkon tűnik fel.
Mi ez? Ingyen városnézés azoknak, akik túlélték az egészségügyi oktatást? Vagy begyűrűzött a köd megint, csak mi nem vettük észre?
Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki feszeleg a helyén. Zavartan pislogunk egymásra, egyikünk sem tudja eldönteni okosabb-e felhívni a már amúgy is homlokban gyöngyöző sofőr figyelmét észrevételeinkre, vagy hagyjuk, míg feladja.
A sofőr valamit megsejthetett, mert idegesen pillant hátra, elvörösödve néz ránk, és indiaiul hadovál valamit. Majd telefont ragad, tárcsáz, újból krákog, leteszi, és egy éles fordulóval kihajt balra.

A táj még ismeretlenebb, mint eddig. Most már lassan elhagyjuk a várost. Oh, otthon édes otthon. És egyébként mikor is ettem utoljára? Mégis meg kellett volna fogni azt a madarat. Lassan veszem sorra a sivatagi tájat, a lemenő nap színárnyalatait. Eltűnődöm az elmúlt hetek történésein, végiggondolom a következő napokat, megtervezem fejben a kiadásokat, a következő haza utamat, az esetleges vakációmat, a majdani házasságomat, és valamikor amikor már a majdani gyerekvállalás kérdésénél járhatok, sofőrünk ráfordul valami körgyűrűre, és….- nem hiszek a szememnek – ismerős épületek tűnnek fel a távolban. Lehet hogy csak délibáb, de egyre közelebb és közelebb kerülünk, és már szinte teljesen kivehető a város szélét jelző Burj-al-Arab látképe.

Nem tudok elég hálát rebegni az odafentieknek. Visszajött a remény.
Halk, megkönnyebbült sóhaj hallható az utastérben is, és mindenki lassan visszagubbaszt alapállásba, akarom mondani alapülésbe. Alig fél órával később, az éjszaka leple alatt meg is érkezünk.


Leveszem az egyen táskám, együtt érző pillantást vetek társaimra, elbúcsúzom, majd elindulok az épület felé. A bejáratnál még egyszer visszafordulok. Még látom, ahogy társaim elrobognak, és csak egy kipöfékelt füstgomolyag marad utánuk. Vége az egészségügynek, vége a megaláztatásnak. Már csak emlék, egy távolodó emlék. Akár a busz, egyre kisebb és kisebb, még teljesen el nem nyeli a (az idő) homály(a); vagy a homokköd? Ki tudja, de most már nem is fontos.