Voltaképpen mitől is légiutaskisérő a légiutaskisérő? Attól, hogy szépen tud mosolyogni, ergo épek a fogai; vagy mert kedves; mindig remek háziasszony; szórakoztató társaság. Egy külső szemlélő számára ez a bizonyos „hogyan varázsolunk terülj-terülj-asztalkám-ot az utasok elé” a lényeg.
Na persze némi elképzelésem már azért van a dologról, hiszen csak dolgoztam már két légitársaságnak. A kérdés csak az, hogy mitől más ez, mint a másik kettő volt? Mitől sikeres, mitől híres, és mitől olyan menő? Csak a pénz volna a titka, vagy jóval több annál? Az utolsó két hét képzése ebből állt, megmutatni azt, ami itt különleges, megtanítani minket az egyedi szervizre.
Bevallom szkeptikusan lépek be a kijelölt tanterembe, és meghökkenve fogadom a már megint feltornyozott könyvhalmot, ami az ülésem mögött fogad. Nem számítottam rá, hogy újból, egy nagyon szigorú képzés következik, sőt titkon abban bíztam, hogy múltamból adódóan itt lesznek csak igazi előnyeim, így a többiekkel szemben én majd simán végig sétagaloppozom a tanfolyam ezen részét, míg ők vért izzadnak. Tudom, nem szép dolog, de akkor is, izzadtam én már eleget. A valóság azonban csúnyán arcul csap. Nem elég, hogy a könyvekből újra házi feladatokat adnak, még a fedélzeti magazin, sőt, még a fedélzeti szórakoztató program-magazin (értsd tv-újság) tartalmát is kívülről kell tudnom. Azt pedig pláne nem értem, hogy miért olyan égbe kiáltó bűn az, ha nem tudod, hogy Dagobert bácsi éppen aktuális kacsameséit melyik csatornán vetítik.
Oktatóink - egy magas, kopasz, tipikusan magyaros: sértegető humorérzékkel megáldott, libanoni férfi, és egy bájos, életvidám, egyiptomi hölgy - a hirtelen lefagyott mosolyokat ismerkedős játékkal próbálják visszavarázsolni. Feladatunk, hogy pár percben bemutassuk hazánkat, társalkodási szokásainkat és az átlagtól eltérő sajátosságokat.
Bár nem készültem fényképekkel, és történeti lexikonokkal mégis előtör belőlem a honvágy.
Alig tudom megállni, hogy a kulturális szokásainkon túl, ne kezdjek el ódákat zengeni a balatoni élményekről, a lángosozásokról, palacsintázásokról; vagy Budapest éjszakai látképről, a kivilágított lánchídról az éjszakai kerthelységekről; vagy csak úgy egyáltalán, hogy természetesen az én hazám a legszebb, a legjobb, a legeurópaibb, a legjobb elhelyezkedésű, és a legesleg mindenben.
Ahogy látom, érzéseimmel nem vagyok egyedül, mindenki a legnagyobb átéléssel beszél a saját országáról. Itt tudjuk meg, hogy a koreaiak sosem fognak kezet üdvözlésnél, csak meghajolnak, a testi érintés egyenesen sértés; ezzel szemben az argentinok minimum három puszit adnak egymásnak, még a férfiak is.
A feladat célja pedig elég egyértelmű, bevezetés abba a témakörbe, ami szerves részét képezi a munkánknak, az a bizonyos know-how, tudni kit hogyan lehet megvendégelni, hogy az illető számára az utazás felejthetetlen legyen, és ne rémálom. Itt már tényleg vérre menően fontos tudni, hogy Teheránban nem lehet ok-t jelezni felfelé tartott hüvelyk újjal, mert pont az ellenkezőjét jelenti, vagy még rosszabbat. Abban pedig biztos lehetsz, hogy teheráni járatod lesz, és jaj neked, ha ezt elfelejted, mert akkor már késő lesz törni a fejed, mit kezdj 200 feldühített utassal.
A játék végeztével egy hatalmas hangárba vezetnek, ahol egy újabb szimulátorban találjuk magunkat. És bár ezek a gépek a biztonsági tréninges társaikhoz képest vészhelyzetet szimulálni, rázkódni, tüzet okádni nem képesek; a büféjük 100%-osan felszerelt. Oly annyira, hogy a Catering (a konyha) minden gyakorlati képzésre újra feltölti, mintha csak útra indulna. Ez pontosan annyit tesz, hogy friss meleg étel van a büfék sütőjében, éppen, mint „igaziból”. Bár egyelőre csak annyi a dolgunk, hogy feltérképezzük mi hol található, azt már látom, egyértelműen 1:0 a pénz javára. Na, igen, itt az nem akadály.
Az éles bevetés rögtön másnap meg is kezdődik. Ez az egyetlen nap, amikor megengedett civilbe öltöznünk, hiszen mi vagyunk a végzősök áldozatai, akik a mit sem sejtő, olykor mégis kötekedő utasokat játsszák. Még külön erre a célra gyártott beszállókártyákat is kapunk, amelyeknek a hátoldalán fel van tüntetve, hogy kinek a terhes kismamát, kinek a süketet kell eljátszania.
Egyre jobban élvezem. Előbújik belőlem a gyerek, átélem a szituáció minden izét és zamatát. Bár csak egy hindu munkást alakitok, akinek nincs más feladata csak bárgyún nézni, mert nem ért semmit, és nem beszéli a nyelvet, mégis próbálom a legtöbbet kihozni a szerepből. Lelki szemeim előtt már az Oscar lebeg, holott azt hiszem rájátszás nélkül is ment volna.
A csoport jól vizsgázik, annak ellenére, hogy az oktatók próbálják minél jobban megnehezíteni a dolgukat. Percenként csöngetik ki őket egyesével, és mindenkihez akad egy-két kötekedő szavuk tesztelvén a helytállást, feladatmegoldást, tájékozottságot, és természetesen a türelmet a mosollyal együtt. Hát, szép kilátások!
Már másnap elkezdődik a gyakorlati oktatás, nehogy sokáig merengjünk az előttünk álló próbatételeken, és újra a kiszuperált konyhájú szimulátorban találjuk magunkat. Arra gondolok, hogy a látottak alapján éppen csak az eltérő ismeretek elsajátításával kell számolnom, a többi azt hiszem menni fog. Ők viszont úgy látom, tutira mennek, mert lépésről lépésre elmagyaráznak mindent. Olyan részletesen, hogy az már tényleg túlzás. Még azt is, hogy a kocsi fogóját kell megfognod, hogy felhúzd a kocsit (nem is tudom, mi mást lehetne); vagy, hogy hagyj elég helyet magad és a kocsi között, hogy kényelmesen tudj mozogni; hogyan fogd meg a poharat; használj poháralátétet; és köszönj szépen és illedelmesen az utasnak.
Kicsit néha tényleg olyan érzésem van, hogy visszamentem az oviba. Megértem, hogy a légitársaságok között fennálló kiélezett versenyhelyzetben, ráadásul az élmezőnyben nem engedhetik meg maguknak a legkisebb hibát sem, de azért mégiscsak van egy értelmiségi limit, ami alatt nem alkalmaznak légiutaskisérőt. Vagy tévedek? Azért azt, hogy egy kocsi a kerekein gurul, talán nem kell senkinek elmagyarázni. Vagy igen? Azt pedig, hogy illik köszönni, anyukám utoljára három éves korom környékén mondta. Azzal nyugtatom magam, hogy ez a tipikus „minél több részletet tanítanak, annál több marad meg” elv, és amúgy is, ki tudja, kinek mi hiányzik a jellem-kelléktárából.
Ha a gyakorlat ilyen részletes, akkor viszont nagy valószinűséggel az elvárások is ilyen részletekbe menőek, ezért tényleg nem árt nem megfeledkezni arról a fránya poháralátétről - lehetőleg címkével felfelé, és természetesen felirattal az utas felé.
Csoda, hogy izgulunk a vizsga napján? Még a végén valami kis apróságot kihagyok, és még egyszer lehúzhatom az elmúlt két hetet, és tanulhatom újból, hogyan fogjam meg a citromkarikát a csipesszel. Szépen néznék ki!
Először is felkészítjük a kiszuperált gépet az utasok fogadására, pont, mint elődeink, majd mi is megkapjuk a vakot, a bénát, a terhes kismamát, az arab lokálpatrióta hölgyet, aki persze csak hölgy mellé hajlandó ülni, a kíséret nélküli gyereket, a hindi munkást, és az akadékoskodó vizsgáztató trénereket.
A kezdeti aggodalmamon akkor leszek úrrá, amikor a gép végre felszáll – mármint közlik, hogy „most már a levegőben van” és mi elkezdhetjük a szervizt.
Előtör belőlem a vérbeli légiutaskisérő, és fülig-mosoly kíséretében kezdek pörögni az utasok között - pont, mint anno - és végre élvezem, ízig-vérig élvezem. Végre otthon vagyok. Érzem nincs több akadály, hiszen ez az életterem, az igazi élettér: az utasok és én, a beszélgetések és az eltérő személyiségek kezeléséből adódó kihívás. Alig tudom visszatartani magam, hogy ne én menjek ki minden csöngetésre.
Csak fél füllel hallom, amint az egyik kukacoskodó oktató éppen azt magyarázza az egyik ázsiai lánynak, hogy ő magyar, és nem tudja, hogy kell-e neki kitölteni „leszálló” kártyát, mert nem tudja, hogy EU tag-e az országa. Megjegyzem, kizárt dolognak tartom, hogy egy magyar ilyet ne tudna, de hát nem a magyar civilizációból indulnak ki. Minden esetre, én kapva kapok az alkalmon, és kirohanok hozzá a kabinba „jé, földim” színjátékkal, és úgy csinálok, mintha ezer éve nem látott hazafi lenne, és nem a vizsgáztatom. Elvégre a magyar vendégszeretet igenis híres, és akármilyen vizsga is legyen, az csak nem lehet baj, ha körülajnározok egy utast. Fel is ajánlom neki azonnal egy komisz mosoly kíséretében, hogy akár váltsunk is át magyarra, éppen csak arra nem hívom fel a figyelmét, hogy az EU csatlakozás napra pontosan mikor volt, „mint az köztudott”. Azonban ki tudja miért, nem kér a segítségemből, és roppant hálátlanul visszazavar a büfébe, és visszaköveteli az ázsiai lányt.
A vizsgám lassan véget ér, vizsgáztatóm nem ezzel ugyan, de egy másik kérdéssel engem is megtalál, és immár hivatalosan is készen állok, hogy elinduljak repülni. Letelt az öt hét, letelt az oktatás.
Ha engem kérdeznek: igen, a pénz itt fontos, és nagyon domináns. Ezzel biztosítják a minőségi szintet, ami a mi kis hazánknak sajnos nem adatott meg. Teljesen más, ha az utas elé választékot teszel, és többször kínálod, mintha csak egyetlen, kicsi porciót helyezel az orra alá, miközben buzgón imádkozol, hogy ne haljon éhen a járat végéig.
Mégis, amitől egyedi, és más, mint a többi légitársaság, az a nemzetközisége, amit ők „cosmopolitan”-ságnak neveznek, a különböző nemzetiségű emberek személyiségének varázsa. Ez a többlet, ez a titok. Nem tudom, hogy bennem mi fogta meg őket, talán az ő-nyögésem, vagy a megszeppent, mégis fülig érő szájú mosolyom, de kiválasztottak. Lehet, hogy rengeteget gyűrődtem, míg eljutottam idáig, de végül csak lecsendesül bennem minden, és a háborgó tenger visszatér a medrébe: úgy érzem jó helyre kerültem.
Na persze némi elképzelésem már azért van a dologról, hiszen csak dolgoztam már két légitársaságnak. A kérdés csak az, hogy mitől más ez, mint a másik kettő volt? Mitől sikeres, mitől híres, és mitől olyan menő? Csak a pénz volna a titka, vagy jóval több annál? Az utolsó két hét képzése ebből állt, megmutatni azt, ami itt különleges, megtanítani minket az egyedi szervizre.
Bevallom szkeptikusan lépek be a kijelölt tanterembe, és meghökkenve fogadom a már megint feltornyozott könyvhalmot, ami az ülésem mögött fogad. Nem számítottam rá, hogy újból, egy nagyon szigorú képzés következik, sőt titkon abban bíztam, hogy múltamból adódóan itt lesznek csak igazi előnyeim, így a többiekkel szemben én majd simán végig sétagaloppozom a tanfolyam ezen részét, míg ők vért izzadnak. Tudom, nem szép dolog, de akkor is, izzadtam én már eleget. A valóság azonban csúnyán arcul csap. Nem elég, hogy a könyvekből újra házi feladatokat adnak, még a fedélzeti magazin, sőt, még a fedélzeti szórakoztató program-magazin (értsd tv-újság) tartalmát is kívülről kell tudnom. Azt pedig pláne nem értem, hogy miért olyan égbe kiáltó bűn az, ha nem tudod, hogy Dagobert bácsi éppen aktuális kacsameséit melyik csatornán vetítik.
Oktatóink - egy magas, kopasz, tipikusan magyaros: sértegető humorérzékkel megáldott, libanoni férfi, és egy bájos, életvidám, egyiptomi hölgy - a hirtelen lefagyott mosolyokat ismerkedős játékkal próbálják visszavarázsolni. Feladatunk, hogy pár percben bemutassuk hazánkat, társalkodási szokásainkat és az átlagtól eltérő sajátosságokat.
Bár nem készültem fényképekkel, és történeti lexikonokkal mégis előtör belőlem a honvágy.
Alig tudom megállni, hogy a kulturális szokásainkon túl, ne kezdjek el ódákat zengeni a balatoni élményekről, a lángosozásokról, palacsintázásokról; vagy Budapest éjszakai látképről, a kivilágított lánchídról az éjszakai kerthelységekről; vagy csak úgy egyáltalán, hogy természetesen az én hazám a legszebb, a legjobb, a legeurópaibb, a legjobb elhelyezkedésű, és a legesleg mindenben.
Ahogy látom, érzéseimmel nem vagyok egyedül, mindenki a legnagyobb átéléssel beszél a saját országáról. Itt tudjuk meg, hogy a koreaiak sosem fognak kezet üdvözlésnél, csak meghajolnak, a testi érintés egyenesen sértés; ezzel szemben az argentinok minimum három puszit adnak egymásnak, még a férfiak is.
A feladat célja pedig elég egyértelmű, bevezetés abba a témakörbe, ami szerves részét képezi a munkánknak, az a bizonyos know-how, tudni kit hogyan lehet megvendégelni, hogy az illető számára az utazás felejthetetlen legyen, és ne rémálom. Itt már tényleg vérre menően fontos tudni, hogy Teheránban nem lehet ok-t jelezni felfelé tartott hüvelyk újjal, mert pont az ellenkezőjét jelenti, vagy még rosszabbat. Abban pedig biztos lehetsz, hogy teheráni járatod lesz, és jaj neked, ha ezt elfelejted, mert akkor már késő lesz törni a fejed, mit kezdj 200 feldühített utassal.
A játék végeztével egy hatalmas hangárba vezetnek, ahol egy újabb szimulátorban találjuk magunkat. És bár ezek a gépek a biztonsági tréninges társaikhoz képest vészhelyzetet szimulálni, rázkódni, tüzet okádni nem képesek; a büféjük 100%-osan felszerelt. Oly annyira, hogy a Catering (a konyha) minden gyakorlati képzésre újra feltölti, mintha csak útra indulna. Ez pontosan annyit tesz, hogy friss meleg étel van a büfék sütőjében, éppen, mint „igaziból”. Bár egyelőre csak annyi a dolgunk, hogy feltérképezzük mi hol található, azt már látom, egyértelműen 1:0 a pénz javára. Na, igen, itt az nem akadály.
Az éles bevetés rögtön másnap meg is kezdődik. Ez az egyetlen nap, amikor megengedett civilbe öltöznünk, hiszen mi vagyunk a végzősök áldozatai, akik a mit sem sejtő, olykor mégis kötekedő utasokat játsszák. Még külön erre a célra gyártott beszállókártyákat is kapunk, amelyeknek a hátoldalán fel van tüntetve, hogy kinek a terhes kismamát, kinek a süketet kell eljátszania.
Egyre jobban élvezem. Előbújik belőlem a gyerek, átélem a szituáció minden izét és zamatát. Bár csak egy hindu munkást alakitok, akinek nincs más feladata csak bárgyún nézni, mert nem ért semmit, és nem beszéli a nyelvet, mégis próbálom a legtöbbet kihozni a szerepből. Lelki szemeim előtt már az Oscar lebeg, holott azt hiszem rájátszás nélkül is ment volna.
A csoport jól vizsgázik, annak ellenére, hogy az oktatók próbálják minél jobban megnehezíteni a dolgukat. Percenként csöngetik ki őket egyesével, és mindenkihez akad egy-két kötekedő szavuk tesztelvén a helytállást, feladatmegoldást, tájékozottságot, és természetesen a türelmet a mosollyal együtt. Hát, szép kilátások!
Már másnap elkezdődik a gyakorlati oktatás, nehogy sokáig merengjünk az előttünk álló próbatételeken, és újra a kiszuperált konyhájú szimulátorban találjuk magunkat. Arra gondolok, hogy a látottak alapján éppen csak az eltérő ismeretek elsajátításával kell számolnom, a többi azt hiszem menni fog. Ők viszont úgy látom, tutira mennek, mert lépésről lépésre elmagyaráznak mindent. Olyan részletesen, hogy az már tényleg túlzás. Még azt is, hogy a kocsi fogóját kell megfognod, hogy felhúzd a kocsit (nem is tudom, mi mást lehetne); vagy, hogy hagyj elég helyet magad és a kocsi között, hogy kényelmesen tudj mozogni; hogyan fogd meg a poharat; használj poháralátétet; és köszönj szépen és illedelmesen az utasnak.
Kicsit néha tényleg olyan érzésem van, hogy visszamentem az oviba. Megértem, hogy a légitársaságok között fennálló kiélezett versenyhelyzetben, ráadásul az élmezőnyben nem engedhetik meg maguknak a legkisebb hibát sem, de azért mégiscsak van egy értelmiségi limit, ami alatt nem alkalmaznak légiutaskisérőt. Vagy tévedek? Azért azt, hogy egy kocsi a kerekein gurul, talán nem kell senkinek elmagyarázni. Vagy igen? Azt pedig, hogy illik köszönni, anyukám utoljára három éves korom környékén mondta. Azzal nyugtatom magam, hogy ez a tipikus „minél több részletet tanítanak, annál több marad meg” elv, és amúgy is, ki tudja, kinek mi hiányzik a jellem-kelléktárából.
Ha a gyakorlat ilyen részletes, akkor viszont nagy valószinűséggel az elvárások is ilyen részletekbe menőek, ezért tényleg nem árt nem megfeledkezni arról a fránya poháralátétről - lehetőleg címkével felfelé, és természetesen felirattal az utas felé.
Csoda, hogy izgulunk a vizsga napján? Még a végén valami kis apróságot kihagyok, és még egyszer lehúzhatom az elmúlt két hetet, és tanulhatom újból, hogyan fogjam meg a citromkarikát a csipesszel. Szépen néznék ki!
Először is felkészítjük a kiszuperált gépet az utasok fogadására, pont, mint elődeink, majd mi is megkapjuk a vakot, a bénát, a terhes kismamát, az arab lokálpatrióta hölgyet, aki persze csak hölgy mellé hajlandó ülni, a kíséret nélküli gyereket, a hindi munkást, és az akadékoskodó vizsgáztató trénereket.
A kezdeti aggodalmamon akkor leszek úrrá, amikor a gép végre felszáll – mármint közlik, hogy „most már a levegőben van” és mi elkezdhetjük a szervizt.
Előtör belőlem a vérbeli légiutaskisérő, és fülig-mosoly kíséretében kezdek pörögni az utasok között - pont, mint anno - és végre élvezem, ízig-vérig élvezem. Végre otthon vagyok. Érzem nincs több akadály, hiszen ez az életterem, az igazi élettér: az utasok és én, a beszélgetések és az eltérő személyiségek kezeléséből adódó kihívás. Alig tudom visszatartani magam, hogy ne én menjek ki minden csöngetésre.
Csak fél füllel hallom, amint az egyik kukacoskodó oktató éppen azt magyarázza az egyik ázsiai lánynak, hogy ő magyar, és nem tudja, hogy kell-e neki kitölteni „leszálló” kártyát, mert nem tudja, hogy EU tag-e az országa. Megjegyzem, kizárt dolognak tartom, hogy egy magyar ilyet ne tudna, de hát nem a magyar civilizációból indulnak ki. Minden esetre, én kapva kapok az alkalmon, és kirohanok hozzá a kabinba „jé, földim” színjátékkal, és úgy csinálok, mintha ezer éve nem látott hazafi lenne, és nem a vizsgáztatom. Elvégre a magyar vendégszeretet igenis híres, és akármilyen vizsga is legyen, az csak nem lehet baj, ha körülajnározok egy utast. Fel is ajánlom neki azonnal egy komisz mosoly kíséretében, hogy akár váltsunk is át magyarra, éppen csak arra nem hívom fel a figyelmét, hogy az EU csatlakozás napra pontosan mikor volt, „mint az köztudott”. Azonban ki tudja miért, nem kér a segítségemből, és roppant hálátlanul visszazavar a büfébe, és visszaköveteli az ázsiai lányt.
A vizsgám lassan véget ér, vizsgáztatóm nem ezzel ugyan, de egy másik kérdéssel engem is megtalál, és immár hivatalosan is készen állok, hogy elinduljak repülni. Letelt az öt hét, letelt az oktatás.
Ha engem kérdeznek: igen, a pénz itt fontos, és nagyon domináns. Ezzel biztosítják a minőségi szintet, ami a mi kis hazánknak sajnos nem adatott meg. Teljesen más, ha az utas elé választékot teszel, és többször kínálod, mintha csak egyetlen, kicsi porciót helyezel az orra alá, miközben buzgón imádkozol, hogy ne haljon éhen a járat végéig.
Mégis, amitől egyedi, és más, mint a többi légitársaság, az a nemzetközisége, amit ők „cosmopolitan”-ságnak neveznek, a különböző nemzetiségű emberek személyiségének varázsa. Ez a többlet, ez a titok. Nem tudom, hogy bennem mi fogta meg őket, talán az ő-nyögésem, vagy a megszeppent, mégis fülig érő szájú mosolyom, de kiválasztottak. Lehet, hogy rengeteget gyűrődtem, míg eljutottam idáig, de végül csak lecsendesül bennem minden, és a háborgó tenger visszatér a medrébe: úgy érzem jó helyre kerültem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése