III/8. Közlekedj okosan!

Úgy döntöttem, hogy a Dubai közlekedés megér egy misét, vagy legalábbis egy fejezetet mindenképpen. A kiképzés részét képezi ez is a „megszoksz vagy megszöksz” elv alapján. És ha már úgyis szóba került, - ha máshol nem, a 200 egymásba torlódott autó kapcsán - akkor igenis írni kell róla! Úgyhogy ezt a fejezetet ennek szentelem, különös tekintettel az általam annyira kedvelt taxisokra, akik itt Dubaiban külön fogalmat jelentenek.

Csak egyetlen példát had említsek előjáróban a téma kiemelésének igazolására. Mit tennél, ha az úti célod megközelítésének és az autópályának a kellős közepén, a taxisod hirtelen megállítaná a kocsit, fittyet hányva a KRESZ szabályokra, és a megrökönyödésedre; kiszállna, és elvonulna imádkozni úgy egy jó fél órácskára?
Meggyőző! Igaz? Bár mivel a kulcs a zárban, a leleményesebb ilyenkor átül előre, aztán gázt ad. Feltéve, ha nem fél a hatósági erőktől.
De tegyük fel, hogy félünk. Akkor bizony tűrni kell, amit ránk szabott a helyi „köz” érdeke…

De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük csak lassan és aprólékosan, mit lehet még tudni a hírhedt dubai közlekedésről!

Az alapszituáció, egyben alaphiba a rendszer felépítéséből adódik: Emírség, egyeduralkodóval az élén. Ebből egyenesen következik a monopol jogok fenntartása, ami bármilyen szokatlan a közlekedésben is igen erősen érezteti hatását.
Rögtön itt van azaz eset, ha a „nagy” családban esküvő, vagy más jeles esemény kerül megrendezésre. Útlezárások, forgalom elterelések várhatóak és még örülhet az ember, ha nem vezetnek be kijárási tilalmat az érdekeltek biztonsága érdekében. Vagy ne adja Allah, meghal valaki a NAGY családból: három napos nemzeti gyász, minden zárva.

A másik probléma a tömegközlekedési eszközök fajaiban fellelhető igen gyér választék, ami szinte csak a taxira korlátozódik, tekintve, hogy a buszok indiai munkásokkal vannak dugig tömve. Bár ki hogy szereti, de nem szívesen osztozkodom az egyetlen ülőhelyemen 20 másik indiaival csak azért, mert az ő országukban a „sok jó kis helyen is elfér” elv alapján izzadtan, lapjával szorulnak egymásra. Legutóbb egy egyszerű, sima, utcai padon nem kevesebb, mint 17 (azaz tizenhét!!!) egymás hegyén-hátán ülő embert számoltam össze. Ismétlem: normális hétköznapi padról beszélünk, amin mi maximum 4-en, de inkább csak ketten hárman szoktunk ülni.

De most ne rájuk összpontosítsunk, hanem a kizárásos alapon megmaradt, egyetlen használható közlekedési eszközre: a taxira!
A monopol jogok itt is jól érzékelhetőek, hiszen az egyetlen taxi vállalat Dubaiban a Dubai Taxi, ennél fogva az lenne a furcsa, ha enyhe túlkapások nem lennének.

Például megteszi, hogy zárva tartja az ajtót, és csak a saját ablakát tekeri le, onnan tudakolja meg, hogy merre mész. Tehát kidugja a fejét, és kiüvölt, hogy „where?” Mire te – gyorsan asszimilálódva a helyi környezethez – visszaüvöltöd a hely nevét. Amennyiben a tervezett útvonal nincs az ő tervei között, akkor gázt ad, és elhajt. Te meg állhatsz az ámulattól tátva maradt szájjal továbbra is az út szélén.

Ilyen nem kedvelt útirány például a sivatag túlsó végén lévő Al Gadhir épület, ahová emiatt szinte képtelenség eljutni.
Nézzük gyakorlatban!
Megbeszélem a barátnőmmel, hogy nála vagyok 3-ra, és én naiv fél 3-kor lemegyek taxit fogni. A taxis megáll, ablakot leteker, meghallgatja a célt, majd elviharzik. Azt sem mondja: pá. Következő ugyanígy, majd ugyanígy. Nem kevesebb, mint 5 kocsi hagy faképnél, mikor úgy döntök, ideje taktikát váltanom. A következő áldozatnál azonnal odarohanok a kocsihoz, és kérdés nélkül bevágódom.
A kis kezdő: nyitva hagyta az ajtót.
Legnagyobb megdöbbenésemre azonban az úti cél közlése után kitessékel a kocsiból, hogy ő ugyan oda nem visz. Én meg még naivabb, ki is szállok.
Most már lassan egy éves tapasztalattal tudom: ilyenkor telefont elővesz, taxi társaságot tárcsáz, miközben hangosan artikulálva el is magyaráz, hogy most hívni főnökét vagy a rendőrséget és feljelenteni a már jól leolvasott …számú autót. Ez mindig bejön.
Láttam viszont olyan srácot, aki el akarta kapni azt a taxit, amiből kiszálltam. A sofőr aznapra viszont - úgy tűnt - nem tervezett már több fuvart, és ezt elég gyorsan a fiú tudtára is adta azzal, hogy gázt adott. A srácnak pedig mi maradt? A kilincs a kezében, és a döbbenet az arcán.

Dicséretükre legyen mondva, volt olyan vezető is, aki végre készségesen elmagyarázta nekem, hogy a délelőtti órákban egészen négyig könnyű kocsit fogni. 4-től már nem visz senki a város felé, mert senkinek sem éri meg, hogy órákig álljon a dugóban, és álljon ezzel együtt az órája is. Ha tehát a Mall of the Emiratesbe akarsz menni, kelj fel korán és menj be 11 és 4 között. Ha lekésted, akkor már csak a Deira City Center marad a másik irányba. Ha tehát síelni akarsz, akkor menj délelőtt! Izgalmas egy ország, ahol a bevásárlást és a szórakozást a taxisok szokásaihoz és nem a plázák nyitva tartásához kell igazítani.

Sőt, az is előfordul, hogy nem elég a hadisarc kivetése, néha a végcél sem stimmel. Kitessékel a kocsiból és elviharzik. Te gyanútlanul felhívod a vendéglátód, hogy megtudakold hányadik emeletre is vagy hivatalos, majd sokkot kapsz a választól. A 12? De hát a látóteredben lévő legmagasabb épület maximum 3 emeletes és még az is csak félkész, ergo átlátsz a másik oldalára, mert még az ablakok sincsenek fenn.
Mit lehet tenni? Ácsoroghatsz az ötven fokban a sivatag közepén a munkások nagy-nagy örömére.

Mielőtt felmerülne bárkiben: igen, van lég kondis buszmegálló.
Nem itt, hanem azon a részen, ahol még a buszok is járnak.
De még ha lenne is: ha bemész, melyik taxi fog észrevenni?

Egy másik ilyen alkalommal úgy tűnt rám ragyogott a szerencse, mert nem kevesebb, mint negyed óra várakozás után elém gördült egy taxi.
A taxis azt mondta elvisz, de az úrral együtt, akit egészen idáig észre sem vettem, mert a hátam mögött állt. Gondoltam semmi probléma, legalább osztozunk a fuvaron. Persze! Az ő leosztásában ez annyit tesz, hogy ő adja a részvétet, én meg a pénzt, mint ahogy ez később kiderült.
A házam előtti saroknál a „főnök” számomra ismeretlen indíttatásból kihajtott az ellenkező irányba. Próbáltam a hátsó ülésről finoman érdeklődni az új úti célt illetően, de úgy tűnt a két férfi olyan mélyen egymásra talált, hogy meg sem hallanak. Hosszas próbálkozásom után végül megkegyelmezett az egyik, és odavágta foghegyről, hogy nem tudja, mit vagyok úgy oda, innen még simán hazatalálok.
Majd lassan eltűntek az emeletes házak, eltűnt a kulturált rész. Helyét felváltotta a szegény negyed, és durva deszkákból eszkábált kalyibák között vezetett girbe-gurba utunk. Kisvártatva megálltunk egy szemétkupac szomszédságában, valami műanyag bodegából készült lakóhelyként funkcionáló építmény előtt. Barátunk odadobott egy kis aprót a sofőrnek, elsütött valami nagyon kedves poént arabul, mire ezek ketten összenevettek, majd bevágta az ajtót.

A sofőr hátrafordult, újra megkérdezte, hogy hol lakom. Másodszorra is elmondtam. A szemében némi zavart véltem felfedezni, úgyhogy kénytelen voltam visszairányítani a főútra, és megmutattam a házat. Erre tesz egy gyönyörű nagy ívű kört, és megáll az út szemközti oldalán.
Ahogy azt már egyszer régebben említettem: Dubai híressége ez a főút. Tekintettel a pályáira (nyolc mindkét irányban), aligha hiszem, hogy vállalkozna arra bárki is, - akár kocsival, akár anélkül - hogy hihetetlen bravúrral átvágjon mind a nyolc sávon versenyt manőverezve a közben a többi sávban száguldozó autókkal, és persze átmásszon, vagy adott esetben átemelje a kocsit az osztott pálya közepén felhúzott dróthálón.
Ezért is olyan fantasztikus a közlekedés itt, mert ha irányt akarsz váltani, el kell jutnod az út legvégéig, és majd csak onnan tudsz visszafordulni a megfelelő irányba. És ha esetenként elvétenéd a kijáratot, akkor Isten veled, irány Abu Dhabi.
Emlékszem: milyen sok időbe telt megérteni, hogy ha itt jobbra akarok menni, akkor az első félórában akkor is balra megyünk, mert csak arra van út. Majd csak aztán fordulunk vissza. Helyi jellegzetességek. Ez van.

Nincs más hátra, mi is visszamegyünk újra a körgyűrűbe, és most megpróbáljuk az eredeti manővert a másik oldalra. Akkor már valamennyire kapizsgálom, hogy fogalma sincs arról, hogy hová megyünk, úgyhogy finoman jelzem, a második lámpánál forduljon balra, majd gondolataimba merülve próbálom kitalálni, ugyan hogyan oldom meg a már hihetetlen összeghatárra rúgó taxi költséget.
A lelkem lefordul az első lámpánál… Ezt persze csak akkor veszem már észre, amikor fülig mosollyal a fején robog végig a rossz irányba megint, és mint tudjuk, ha elvéted a kijáratot…
akkor irány...Abu Dhabi.

Nem baj! Csináljuk, amíg flottul nem megy!
Újabb kör.
Végül az eredetileg 7 dirhamos útból 50 lesz.
Nem kapom fel a vizet, nem replikázom.
Mosolyogva a kezébe nyomok egy 20-ast, szép napot kívánok neki, és elindulok.
Sok időbe telik, mire hallom kiáltozását.
Hogy lássa, kivel van dolga, visszamegyek hozzá, a figyelmébe ajánlom azt a bizonyos jól ismert telefonszámot, és készséges segítségemet amennyiben a téma kihallgatása válnék szükségessé az említett hatósági szervnél.


De a távolban már felcsillant a remény. Az égnek meredő oszlopokra - amiket érkezésem napján láttam végig a főút mentén - idővel komoly híd került, amin nem sokára magas vasút indul útnak. Remény ébredt, hiszen véget ér a taxis uralom, megnyílik a lehetőség a szabadabb közlekedésre. Hogy milyen helyi gubancok lesznek majd a vasúttal, azt még nem tudni, de hallomásból tudom, hogy elektromosan vezetik, nem pakisztáni sofőrrel. Már ez is valami. Ha pedig síneken megy, és egy irányba, biztos nem tévedhet el. Bár… Itt már semmi sem kizárt.