III/4. Változások szele

Új nap virradt, új képzés, új tárgy, új oktatók. Lehet, hogy mégsem olyan sok jóval kecsegtet az újdonság ereje? Ha a tárgy nevéből indulok ki – egészségügy – nem fűzök hozzá nagy reményeket, hogy érdeklődésemet hosszantartóan magára tudná vonni. Tetézve azzal, hogy elvesztettük kedvenc trénerünket is, aki azért - valljuk be - ébren tartotta figyelmünket, már ha nő társaimra gondolok. Helyette a mostani felhozatal? Hát hogy is mondjam. Egy brit, egy indiai és egy arab. Ezek közül csak az arab a férfi, és hát ő nem Mr. Libanon.


A brit nő, kimért, megközelíthetetlen. Csak úgy recitálja a rá kiszabott tananyagot a megszokott brit akcentussal. Már rég feladtam, hogy megértek bármit is. Onnan tudom, hogy kérdez, hogy felviszi a hangsúlyt a mondat végén. Én meg bambán meredek rá.
Az egészségügyi ládák tartalmának ismertetésével kezdi, legalábbis gondolom, mi másért venné ki egyesével a gyógyszereket a dobozból és magyarázna lelkesen. Azt hogy mi mire jó, majd úgyis otthon hozzátanulom szótár segítségével, mert annyi az idegen szó, hogy ha még nem is lenne akcentusa, szinte csak a kötőszavakat érteném.
Aztán jön a sokk. Kiderül, hogy fejből kell tudni, mind a 4!!! fajta egészségügyi láda eltérő tartalmát, a gyógyszerek megnevezését, kockázatait, mellékhatásait. Mi vagyok én? Egészségügyi kisszótár? És minek van nekik mindjárt négy? Kettőbe nem fért bele?

Az arab férfi még betanuló fázisban lehet, friss jövő előtt a világot jelentő katedrán. Az angolja ugyanolyan szinten mozog, mint az enyém. Az „ezt beteszik ide, és akkor az ezt fogja csinálni”- szint. No főnevek. Szegénykém szorongását csak tetézi, hogy az őt ellenőrző indai nő egyfolytában javítgatja, ráadásul mindenki előtt. Éljen a női egyenjogúság, nesze neked arab állam. Vagy mondhatjuk inkább indiai uralkodói kaszt kontra iszlám férfiuralom? Hím példányunk becsületére váljon: küzd rendesen. Megtépázott önbecsülését mentve kétségbeesetten tátog, mint egy partra vetett hal.
A keleti hölgyemény pedig nyugodtan leadhat a modorából, hiszen nincs mire úgy fenn hordani az orrát. Az indiai születés erre felé nem elég ahhoz, hogy elismerjük tekintélynek. A saját megtartott órája után pedig erősen az a gyanúm, hogy pályát tévesztett és nem is értem, hogy miért nem ment inkább aneszteziológusnak. Ott még bámulhatja is a plafont, feltéve, ha odaszerelik neki az oxigénszint jelzőt.

Bízom benne, hogy talán a folytatás… Hiú ábránd. Olyan unalmas órák következnek, hogy a szemhéjamat komoly erőfeszítés árán tudom csak fenn tartani, mert erősen húzza őket lefelé a gravitáció.

Egyetlen egy említésre méltó dolog a napban, hogy mint kiderült itt szülést is tudni kell levezetni. Mármint az eddigi légitársaságoknál is tudni kellett, de azon túl, hogy elmondták, hogy kijön a lyukon a baba, nem sok mindent tanítottak meg. Idekinn ezt olyan komolyan veszik, hogy létezik egy külön erre a célra kialakított modell, amin lehet gyakorolni. Még köldökzsinórral is el van látva, hogy szimulálják a nyakra csavarodást.
Azt mesélték, hogy nagyon gyakori a fedélzeten szülés. Legutóbb két hónapja volt, és éppen egy új fiú nyerte meg, akinek aznap volt az első útja. Viszont tiszteletére ő utána nevezték el a babát.
De a legborzasztóbb része még csak most jön. Következő programként oktató filmet láthatunk a dologról élőben. Fókuszban a női nemi szerv lehetőleg akkorában, hogy az egész képernyőt betakarja, majd ugyanilyen méretarányban a méhlepényt is megcsodálhatjuk. Biztos, ami biztos alapon arra az esetre, ha élőben találkoznánk vele, nehogy összetévesszük a babával.

Éjszakába nyúló szótárazás, minden idegszálamat ingerlő izgalom.

Másnapi programként a barotrauma. Ez az a tipikus légi betegség, amit a repülőgépen előforduló gyakorisága miatt minden repülős ismer, hiszen minimum egyszer átéli életében, ha csak nem minden megfázásos vírus esetén, ahogy én. Mivel ha a légi járatok - értsd most kivételesen a sajátodat, és nem az égieket – elzáródnak, a fül bedugul, és a nyomást nem tudja kiegyenlíteni. A dobhártya bevéreresedik, rosszabb esetben beszakad. Az pedig fáj, nem kicsit. Először kattog a fül. Aztán bedugul, majd az egész olyan érzés, mint ha az ember egy hajszárító búra alatt ülne, mert egy monoton zúgáson kívül nem hall semmit, ami viszont egyre erősödik, a fájdalommal együtt. Embere válogatja: kinek a homloka, kinek a fül belső része, kinek a nyakánál lefelé húzódó nyirokér kezd el fájni – az én szervezetem ez utóbbit preferálja – de mind a három igen intenzív élmény. Tehát ne repülj betegen, vagy ha már repülsz, és nem jelentettél beteget - habár tudtad, hogy náthás vagy - akkor nyeldeshetsz nagyokat leszállás közben, mert az elméletileg segít. Vagy nem.
Én még mindig a forró vizes zsepivel töltött poharakra esküszöm, de itt azt tilos kiadni utasnak, mert egészségügyileg nem támogatják. Pedig ha másért nem, placebo hatása is van, mert milyen édes is a két pohár a fülön. Amúgy pedig nekem igenis segített, és bármit mond az itteni egészségügy, én úgyis azt fogom alkalmazni, elvégre az én fülemről, az én egészségemről van szó, és nem érdekel, ha ettől úgy nézek ki, mint Bagoly a Micimackóból.
Engem egyetlen dolog lep meg, hogy a hatalmas tapasztalattal bíró Sziáminak lövése sincs a dologról. Most igazából megkérdezném tőle, hogy akkor tulajdonképpen ő buszon dolgozott-e eddig vagy repülőn, mert nekem nem volt olyan téli hónapom, ahol ne lett volna szinte minden járatomon minimum egy ilyen utasom.

Még mindig a barotrauma kapcsán vetődik fel a búvárkodás témája, miért nem lehet búvárkodás után azonnal repülni. A témakör miatt adva van a válasz, hiszen lefelé haladva ugyanaz történik a szervezetben mint felfelé, és ha az ember túl gyorsan jön fel a felszínre a vére megtelik oxigénnel.
Onnan indulnak, hogy felteszik az ominózus kérdést, búvárkodott-e már valaki. A brit kislány jelentkezik, aki anno a smink tanfolyamon „ragyogó” sminkjével már magára vonta az akkori oktatóink figyelmét, hiszen 21 éves létére 30-nak néz ki színesben. A hozzá intézett kérdés a „mit használ merüléshez”, rávezetendő az oxigénre. A válasz meglepő: búvár felszerelést. A trénerek nem adják fel, tovább kérdeznek. És mi van a felszerelésben? Döbbenet, de a válasz: egy nagy henger. Én csodálom a trénerek kitartását. Akkor mi van a hengerben? Válasz: azt ő nem tudja, ő búvárkodni ment, nem a felszerelés miatt.
Jó tudom, csak 21. Én is voltam annyi, na de kérem. Azért a normál terhesség hosszára fél órával később rávágni, hogy 34 hét? Bár ki tudja, lehet, hogy az ő családjában csak ikrek születtek.

De nem állunk meg itt, a fuldoklás a következő téma. Ami új, hogy nekik van fuldokló AMBU babájuk is. Egy igen kisportolt férfi felsőtest, szép nagy lyukkal a szájában. E látvány kísértetiesen emlékeztet a női verzióra, ráadásul ez is gumi. Na de ennek a szájában van egy vatta pamacs cérnán, és ha jól alkalmazod a megtanult technikát, akkor a baba kiköpi amit félrenyelt. Ja, és majd elfelejtettem, bocsi lányok, de deréktól lefelé nem létezik.


Na de maradjunk csak a hivatalos síkon és haladjunk tovább azon a vonalon, hogy mit is ígér még ez az újdonságok szele, ami végigsöpör nem csak az oktatási anyagon, de az otthonunkon is.
Ki tudja, talán a keleti széllel érkezett, mint Mary Poppins, nem tudom. Az esernyőjét sem láttam, de új lakótársat kaptunk, aki egyenlőtlen esélyeimet a két vérszomjas nővérrel szemben a hazai fronton is egy csapásra kiegyenlítette. Vége a megaláztatásnak, vége az egyenlőtlen közdelemnek. Végre megpihenhetek.
Hétvégi programként pedig már együtt megyünk újdonsült lakótársammal az itteni IKEA-ba. Úgy tűnik hosszú idő után ez az első olyan napom, amikor végre újra egy kicsit otthon érezhetem magam. Itt szinte minden ugyanolyan, mint odahaza, leszámítva talán a csadorban ácsorgó infócenteres lányt.