50 körül alakulhat a létszám, plusz-mínusz anyuka apuka, akik ugye kihagyhatatlanok ilyen esetekben. Mindenki próbálja a legjobb formáját hozni, és hűvös tekintettel méricskéli a többit, vagy éppen latolgatja az esélyeit. Hála Istennek elég gyorsan kiszúrom négy másik kollegámat. Bár adott esetben lehet, hogy vetélytársnak számítanak, de úgy megörülök nekik, hogy szinte csak a nyakukba nem ugrom „végre a földieim” felkiáltással. Jól van na, nekem nincs „anyuka-apuka”, valahogy csak kompenzálnom kell!
Lassan nyílik az ajtó, és betessékelnek a külön e ceremóniára kialakított terembe. Érezzük mindannyian, hogy máris elkezdődött a megmérettetés, hiszen a két fiatal felvételiztető hölgy - alig idősebbek nálam, vagy meg merem kockáztatni fiatalabbak – máris szemrevételeznek bennünket, és félszavas megjegyzések váltásával járatják a szemüket egyikünkről a másikunkra. Most éppen piaci lónak érzem magam, és ha gondolják akár nyerítek is, ha ez előre lendít valamit a helyzetemen, mert kezd egyre jobban frusztrálni, hogy már vagy ötödszörre néznek rám, miközben sutyorognak egymásnak valamit.
„Bemelegítéssel” kezdünk, egy rövid filmet láthatunk a cégről, ami hangulatfokozásnak kiváló, mézes madzagnak még jobb. Az igazi arany alma ezüst tálcán. Igéző mosolyok, lelkes stuvik (légiutaskísérő) mesélnek csodálatos életükről, az életük megváltozásáról, az álmuk megvalósulásáról. Gyönyörű tájbeillesztések, háttérben misztikus arab zene, mosolygós kávét kortyolgató arabok, gyönyörű repülőgépek, és édi-bédi csöpségek, akik teljesen véletlen egy-egy légiutaskísérő karjából mosolyognak. Minden klasszikus hangulatfokozó elem benne van. Mindenki a hatása alá is kerül.
Még én is, ha elfelejtem a fülig érő mosolyú HR-es munkatársat, aki 5 perces szünettel a fogai között adja elő záró monológját.
Vége a filmnek és a hirtelen ránk szakadó csöndet az egyik hölgy töri meg, aki a bemutatkozást követve elkezdi a standard eljárást. Gyorsan összefoglalja az elvárásokat, és a juttatásokat.
Felmerül a kérdés, hogy van-e köztünk gyakorlott légiutaskísérő. Mi öten egymás mellett bőszen hallgatunk. Az előttünk lévő sorból viszont, a legnagyobb megdöbbenésemre egy önjelölt szupersztár, erősen déli vonásokkal magasba lendíti a kezét, hogy igen, ő nagyon tapasztalt, hiszen már 2 hónapja repül a Rainairnél. Hm..hm…Maradjunk annyiban, hogy elismerésem két hónapjáért így 8 év távlatából, a többibe meg nem mennék bele. De meghallgatjuk, ha már szót kért.
Aztán a terem túlsó végében felállított két íróasztalra mutatnak, és azt kérik, hogy sorakozzunk fel az önéletrajzunkkal és az egyéb, a felvételire hozott papírjainkkal az asztalok előtt. Egyesével beszélnek velünk, kérdéseket tesznek fel az életrajzzal kapcsolatban, majd mezítláb kell megérinteni egy falra helyezett plakát felső sarkát.
Csoportfoglalkozás következik. Mindenki sorszámot kap, és a számok alapján két csoportra osztanak bennünket. A feladat egyszerű, mármint nekünk magyaroknak. Találjunk három hátrányos és három előnyös jellemzőt Budapestről. Úgy érzem a portugál lánynak ez nem túl testhez álló feladat, tekintettel arra, hogy az össze benyomása, ami eddig kialakult Budapestről, az a tegnap éjszakai reptértől a szállodáig vezető taxi útja volt. Bár, ha előnyt nem is tud felsorolni, lehet hogy e röpke benyomása után máris van egy pár frappáns ötlete a hátrányra. 10 percünk van egyeztetni egymással az adott témában, és kijelölni egy szószólót, aki majd indokokkal együtt előadja a csapat véleményét. Halk diskurzus kezdődik. Eközben felvételiztetőink bőszen róják a köreiket, és buzgón jegyzetelnek.
10 perccel később meghallgatjuk a szóvivők beszámolóját, majd kiterelnek minket a teremből.
Izgatott várakozás az előtérben, mindenki szorong, a kezeit tördeli. Én már- már azon a ponton vagyok, hogy igazából nincs miért izgulnom, mert úgyis kiszórtak, annyit gagyarásztam és ő-nyögtem angolul. Kiestem a gyakorlatból, ezzel tisztában vagyok. Arról nem is beszélve, hogy folyamatosan az jár a fejemben, hogy bezárják a kedvenc munkahelyemet. Szívem szerint én csak így szeretném folytatni, ahogy idáig volt, hiszen velük úgy éreztem magam, mintha a második családom lettek volna. Végre megtaláltam azt a helyet, ahová öröm volt bejárni, és a vége felé még némi jogi munka is adódott.
Miért van az, hogy a tökéletes vagy a tökéletesnek tűnő dolgokat annyi küzdelem után is csak oly rövid időre kapjuk meg?
De nincs sok időm mélázgatni, mert nyílik az ajtó. Illően megköszönik mindenkitől a részvételt az eddigi – első - fordulóig, majd az asztalhoz vezetnek bennünket, ahol számozott borítékok várnak ránk. A sajátomat keresem, de annyira kesergek még mindig saját légitársaságom bezárásának hírén, hogy szinte automatikusan veszem a kabátom és a táskám, és a bontatlan levéllel indulok az ajtó felé. Végül is megköszönték a részvételemet. Nem?
Mégis hajt a kíváncsiság, megállok, résnyire nyitom a borítékot, hogy talán még én se lássam az elutasítást, ÉS legnagyobb megdöbbenésemre „Congratulation” – „Gratulálunk…”.
Már a szótól zsong a fejem, és hírtelen azt sem tudom mitévő legyek, de miután erősen terelnek kifelé, jobbnak látom csatlakozni a többiekhez odakinn.
Az előtérben most már egy felháborodott tömeggel találkozom. Mindenki a másik papírját lesi, hogy akkor ki maradt benn, ha mindenkit kiszórtak. Elfehéredve lapulok a falnak, és kerülök minden tekintetet. Heten (!) maradtunk benn az 50-ből. Köztük az egyik kolleganőm, úgyhogy az újabb fordulóra már egymás kezét fogva megyünk.
Angol teszt következik, de gyors ijedségem után örömmel konstatálom, hogy ezt a szintet azért még elérem. Újabb szünet, és örömmel tájékoztatnak, hogy ezt a fordulót mindenki vitte.
Majd újabb csoportjáték, csak hogy fokozzuk a hangulatot. Ezúttal az év dolgozóját keressük 10 megadott jellemrajz alapján. Most már mind a két bíránk árgus szemekkel figyeli hetünket, és ahogy nézem, szerintem fel is osztottak bennünket egymás között.
Újabb szünet. Ez lassan kezd hosszabbra nyúlni, mint ahogy gondoltam. Már dél van, korog a gyomrom. Lefutok bekapni egy szendvicset, de rohannom kell, mert máris nyílik az ajtó újra. Gondolom azt is tesztelik, milyen a teherbírásom, mert ugye egy járaton az esetek többségében még leülni sem tudsz az étkezéshez. És amúgy, minek is enni. A jó légi utaskísérő nádszál vékony, úgyhogy kár belé a étel.
Az asztalon már csak hét boríték hever, és még egyszer a kedves búcsú szavak, amiben méltatják a próbálkozásunkat. Itt már komoly tétje van a dolognak. Remegő kézzel nyúlok a számomat tartalmazó borítékért, hiszen még azt sem sejtettem, hogy idáig eljutok. Nagy levegő és gyors fohász után nyitom ki, és nem hiszek a szememnek: „Congratulation….”- „Gratulálunk…” ismét.
Hamar kiderül, hogy további két ember kényszerült távozni, és sajnos az egyik: szeretett kolleganőm. Öten maradunk.
Újabb szünet után külön asztalokhoz ültetnek minket, ahol mindenkit egy-egy dosszié vár. A további két órát saját tempónk szerint oszthatjuk be három személyiség és egy IQ teszt számára, miközben egyesével időpontot egyeztetnek velünk másnap délelőttre, ahol már egyedül fogunk megjelenni a hivatalos felvételi interjún.
Délután 4 körül lépek ki a szálloda főbejáratán zúgó fejjel. Éppen a délutáni csúcsba érkezem. Azt sem tudom hol vagyok, mi történik velem, és hogy tényleg valóság-e, vagy csak álom, hogy benn maradtam a végjátékban.
Lassan nyílik az ajtó, és betessékelnek a külön e ceremóniára kialakított terembe. Érezzük mindannyian, hogy máris elkezdődött a megmérettetés, hiszen a két fiatal felvételiztető hölgy - alig idősebbek nálam, vagy meg merem kockáztatni fiatalabbak – máris szemrevételeznek bennünket, és félszavas megjegyzések váltásával járatják a szemüket egyikünkről a másikunkra. Most éppen piaci lónak érzem magam, és ha gondolják akár nyerítek is, ha ez előre lendít valamit a helyzetemen, mert kezd egyre jobban frusztrálni, hogy már vagy ötödszörre néznek rám, miközben sutyorognak egymásnak valamit.
„Bemelegítéssel” kezdünk, egy rövid filmet láthatunk a cégről, ami hangulatfokozásnak kiváló, mézes madzagnak még jobb. Az igazi arany alma ezüst tálcán. Igéző mosolyok, lelkes stuvik (légiutaskísérő) mesélnek csodálatos életükről, az életük megváltozásáról, az álmuk megvalósulásáról. Gyönyörű tájbeillesztések, háttérben misztikus arab zene, mosolygós kávét kortyolgató arabok, gyönyörű repülőgépek, és édi-bédi csöpségek, akik teljesen véletlen egy-egy légiutaskísérő karjából mosolyognak. Minden klasszikus hangulatfokozó elem benne van. Mindenki a hatása alá is kerül.
Még én is, ha elfelejtem a fülig érő mosolyú HR-es munkatársat, aki 5 perces szünettel a fogai között adja elő záró monológját.
Vége a filmnek és a hirtelen ránk szakadó csöndet az egyik hölgy töri meg, aki a bemutatkozást követve elkezdi a standard eljárást. Gyorsan összefoglalja az elvárásokat, és a juttatásokat.
Felmerül a kérdés, hogy van-e köztünk gyakorlott légiutaskísérő. Mi öten egymás mellett bőszen hallgatunk. Az előttünk lévő sorból viszont, a legnagyobb megdöbbenésemre egy önjelölt szupersztár, erősen déli vonásokkal magasba lendíti a kezét, hogy igen, ő nagyon tapasztalt, hiszen már 2 hónapja repül a Rainairnél. Hm..hm…Maradjunk annyiban, hogy elismerésem két hónapjáért így 8 év távlatából, a többibe meg nem mennék bele. De meghallgatjuk, ha már szót kért.
Aztán a terem túlsó végében felállított két íróasztalra mutatnak, és azt kérik, hogy sorakozzunk fel az önéletrajzunkkal és az egyéb, a felvételire hozott papírjainkkal az asztalok előtt. Egyesével beszélnek velünk, kérdéseket tesznek fel az életrajzzal kapcsolatban, majd mezítláb kell megérinteni egy falra helyezett plakát felső sarkát.
Csoportfoglalkozás következik. Mindenki sorszámot kap, és a számok alapján két csoportra osztanak bennünket. A feladat egyszerű, mármint nekünk magyaroknak. Találjunk három hátrányos és három előnyös jellemzőt Budapestről. Úgy érzem a portugál lánynak ez nem túl testhez álló feladat, tekintettel arra, hogy az össze benyomása, ami eddig kialakult Budapestről, az a tegnap éjszakai reptértől a szállodáig vezető taxi útja volt. Bár, ha előnyt nem is tud felsorolni, lehet hogy e röpke benyomása után máris van egy pár frappáns ötlete a hátrányra. 10 percünk van egyeztetni egymással az adott témában, és kijelölni egy szószólót, aki majd indokokkal együtt előadja a csapat véleményét. Halk diskurzus kezdődik. Eközben felvételiztetőink bőszen róják a köreiket, és buzgón jegyzetelnek.
10 perccel később meghallgatjuk a szóvivők beszámolóját, majd kiterelnek minket a teremből.
Izgatott várakozás az előtérben, mindenki szorong, a kezeit tördeli. Én már- már azon a ponton vagyok, hogy igazából nincs miért izgulnom, mert úgyis kiszórtak, annyit gagyarásztam és ő-nyögtem angolul. Kiestem a gyakorlatból, ezzel tisztában vagyok. Arról nem is beszélve, hogy folyamatosan az jár a fejemben, hogy bezárják a kedvenc munkahelyemet. Szívem szerint én csak így szeretném folytatni, ahogy idáig volt, hiszen velük úgy éreztem magam, mintha a második családom lettek volna. Végre megtaláltam azt a helyet, ahová öröm volt bejárni, és a vége felé még némi jogi munka is adódott.
Miért van az, hogy a tökéletes vagy a tökéletesnek tűnő dolgokat annyi küzdelem után is csak oly rövid időre kapjuk meg?
De nincs sok időm mélázgatni, mert nyílik az ajtó. Illően megköszönik mindenkitől a részvételt az eddigi – első - fordulóig, majd az asztalhoz vezetnek bennünket, ahol számozott borítékok várnak ránk. A sajátomat keresem, de annyira kesergek még mindig saját légitársaságom bezárásának hírén, hogy szinte automatikusan veszem a kabátom és a táskám, és a bontatlan levéllel indulok az ajtó felé. Végül is megköszönték a részvételemet. Nem?
Mégis hajt a kíváncsiság, megállok, résnyire nyitom a borítékot, hogy talán még én se lássam az elutasítást, ÉS legnagyobb megdöbbenésemre „Congratulation” – „Gratulálunk…”.
Már a szótól zsong a fejem, és hírtelen azt sem tudom mitévő legyek, de miután erősen terelnek kifelé, jobbnak látom csatlakozni a többiekhez odakinn.
Az előtérben most már egy felháborodott tömeggel találkozom. Mindenki a másik papírját lesi, hogy akkor ki maradt benn, ha mindenkit kiszórtak. Elfehéredve lapulok a falnak, és kerülök minden tekintetet. Heten (!) maradtunk benn az 50-ből. Köztük az egyik kolleganőm, úgyhogy az újabb fordulóra már egymás kezét fogva megyünk.
Angol teszt következik, de gyors ijedségem után örömmel konstatálom, hogy ezt a szintet azért még elérem. Újabb szünet, és örömmel tájékoztatnak, hogy ezt a fordulót mindenki vitte.
Majd újabb csoportjáték, csak hogy fokozzuk a hangulatot. Ezúttal az év dolgozóját keressük 10 megadott jellemrajz alapján. Most már mind a két bíránk árgus szemekkel figyeli hetünket, és ahogy nézem, szerintem fel is osztottak bennünket egymás között.
Újabb szünet. Ez lassan kezd hosszabbra nyúlni, mint ahogy gondoltam. Már dél van, korog a gyomrom. Lefutok bekapni egy szendvicset, de rohannom kell, mert máris nyílik az ajtó újra. Gondolom azt is tesztelik, milyen a teherbírásom, mert ugye egy járaton az esetek többségében még leülni sem tudsz az étkezéshez. És amúgy, minek is enni. A jó légi utaskísérő nádszál vékony, úgyhogy kár belé a étel.
Az asztalon már csak hét boríték hever, és még egyszer a kedves búcsú szavak, amiben méltatják a próbálkozásunkat. Itt már komoly tétje van a dolognak. Remegő kézzel nyúlok a számomat tartalmazó borítékért, hiszen még azt sem sejtettem, hogy idáig eljutok. Nagy levegő és gyors fohász után nyitom ki, és nem hiszek a szememnek: „Congratulation….”- „Gratulálunk…” ismét.
Hamar kiderül, hogy további két ember kényszerült távozni, és sajnos az egyik: szeretett kolleganőm. Öten maradunk.
Újabb szünet után külön asztalokhoz ültetnek minket, ahol mindenkit egy-egy dosszié vár. A további két órát saját tempónk szerint oszthatjuk be három személyiség és egy IQ teszt számára, miközben egyesével időpontot egyeztetnek velünk másnap délelőttre, ahol már egyedül fogunk megjelenni a hivatalos felvételi interjún.
Délután 4 körül lépek ki a szálloda főbejáratán zúgó fejjel. Éppen a délutáni csúcsba érkezem. Azt sem tudom hol vagyok, mi történik velem, és hogy tényleg valóság-e, vagy csak álom, hogy benn maradtam a végjátékban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése