2009. április 18., szombat

II/1. Az indulás

A híres neves Frankfurti reptér. Ezt jelölték ki számomra átszállási helyként.
Rend, fegyelem, pedantéria, sarkosság, ahogy azt a németektől elvárja az ember. Szépen kialakított várók, hangulatos kávézók, jól kitáblázott útvonalak.

Velem szemben a duty free tárt kapui hívogatnak. Engedek a csábításnak és bemegyek szétnézni. Végignézem a felhozatalt, megkeresem a kedvenc arckrémemet, természetesen ki is próbálom. Ugyanezt teszem a kedvenc parfümömmel és a kedvenc szemránckrémemmel is, majd ugyanazzal a lendülettel, - mint aki jól végezte dolgát - ki is sétálok. Készen is volnék. Visszatérek az alapálláshoz – adott esetben alapüléshez - és tisztes távolból figyelem a közlekedő tömeget.

Lassan megérkezik a személyzet (crew) : a jövőm.
Homokszínű egyenruha. - Gondolom a sivatagot felidézendő; vagy ellenség megtévesztése véget rejtőzködésnek. Végül is ki tudja, mire képes egy feldühített sejk.
Barna bőrtáska, barna cipő. - A barna cipő meglep, mert én feketére számítottam, és kevésen múlott, hogy nem hoztam el otthonról a sajátomat, takarékossági célzattal.
Piros masni, piros rúzs, és piros kalap. - Ha nem homokszínű lenne az egyenruha, szakasztott Piroska. De azért meg kell hagyni: elegáns.
A fiuké más. Azon túl, hogy a piros kiegészítők náluk hiányoznak – mily meglepő - nekik a krémszínű nadrághoz sötétkék zakó jár; és van köztük egy idősebb férfi, akinek az egész öltönye kék. Ő a főnök, – mint megtudom- a személyzet vezetője, a purser. Tekintélyt parancsoló ember, mind a száznemtómhány kilójával.

14-en vannak. A mi 2 fős (Fokkeres) személyzetünkhöz képest jelentős eltérés. Mondjuk az ő madaruk is az, már ami a méreteit illeti. Mondanám a bagoly kontra veréb fejméreteket hasonlat gyanánt, de nem lenne túl tiszteletteljes. Minden esetre elég röhejesen festene, ha a két repcsit egymás mellé állítanák. Maradjunk annyiban, hogy van még mit nyújtani a hazai verzión.

Miután a crew eltűnt a folyosón, beállok a sorba és kezeltetem a jegyem. A check-in-es fiú kiszúrja a „titkos” kódot, és rákérdez: személyzet vagyok-e. A kérdés oly váratlanul ér, hogy csak hebegek-habogok, de ez őt szemmel láthatóan nem zavarja, mert automatikusan adja a jegyet a vészkijárathoz. Ez ellen pedig még véletlen sem tiltakozom, hiszen messze a legjobb hely az egész gépen, már ami a terpeszkedési lehetőségeket illeti.

Lassan megindul a beszállítás. Elfoglalom az ülésem, és némi várakozás után a gép is elindul.

Megkapom a melegkendőmet, amit az étel és az ital követ.
Nagy vonalakban megegyezik az általam már megszokott szervizzel, egy aprócska különbséggel, hogy míg nálunk otthon az egész dolgot lezavarják 2 óra alatt, itt már 4órája tart. Azon túl, hogy szerettem volna pihenni egy kicsit, a jövőbeli kilátásaimnak sem kedvez túlságosan.

Éjfél körül szállunk csak le. Végigmegyek a többi utassal a kijelölt útvonalon, majd a megadott előírásnak megfelelően keresem a sárga mellényes, Marhaba feliratos embereket. Már vártak. Kis táblát tartanak a nevemmel. Az egyik kedves hölgy a szárnya alá vesz, felülünk egy kisautóra, és máris robogunk a vámra.

Kígyózó sorok az ablakok előtt. Mögöttük fehér pizsamás férfiak fehér, lelógó fejfedővel és fekete anyaggal fejbúbtól talpig bebugyolált nők.
Külön sorba állítanak. Ez legalább gyorsabban halad. Pillanatokon belül a pultnál találom magam, és egy-két kérdéssel később már a másik oldalon, az igazi arab fennhatóságú földön vagyok.

Közben kísérőm lecserélődik, és a kedves mosolygós nénit egy mosolygós bácsi váltja fel. A mosolyon kívül talán csak a bajusz marad változatlan. Azt mondja megvár, míg összeszedem a bőröndjeimet.
Jól megpakolva érkezem vissza, és az urat egy dél-afrikai lány társaságában találom. Kicsivel később egy bolgár és egy szerb lány is csatlakozik hozzánk, és így ötösben érkezünk egy újabb pulthoz, egy afro hölgyhöz. Ő tartja a végső eligazítást.

Bemutatkozással kezdünk, majd elveszik az útleveleinket Rémült tekintetemre cinikus vigyor a válasz, és a meglepő kijelentés „csak hogy meg ne gondoljam magam, és haza ne szökjem”, majd halk kuncogás. Nagyon vicces! Így éjfél magasságában elcsigázva, már nem nagyon értékelem momentán az ilyen jellegű poénokat. De látva reakciómat, rögtön javít is, és elmagyarázza, hogy a vízum kiállításának idejére az útlevelet benntartják. Majd a vízummal együtt kapjuk csak vissza. Addig nyugodtan járhatunk- kelhetünk a városban az útlevél fénymásolatával. Bár a várost tényleg nem hagyhatjuk el.

Aztán mindenki egy barna borítékot kap. Elég vaskosnak tűnik, de senki nem bontja ki. Mint megtudjuk, tartalmaz minden olyan információt, amire az elkövetkező napokban szükségünk lesz, amire viszont most kell összpontosítanunk az a borító.
Bevallom őszintén egy nekem szánt borítékon legkevésbé sem a címzés szokott izgatni, így fel sem tűnt hogy van rá írva valami. De most hogy mondja, vetek még egy pillantást a fedőlapra, és a következőket találom rajta:

T. S. Evita
CT – 3501 A
04-3463689

A hölgy gyorsan magyaráz. Legalul a telefonszám, felette a lakcím és legfelül a nevem. Na igen, a nevem az világos. Odáig eljutottam köszönöm. De ami zavar, hogy a lakcímem hogy fér el egy sorban, és mit jelentenek a betűk és számok. De a hölgy csak hadar és hadar, és esze ágában sincs tudomást venni arról, hogy a fáradtságtól az angol nyelvtudásom még az eddiginél is alacsonyabb szintre amortizálódott. Egyszerűen csak lezárja a mondandóját és amilyen hirtelen érkezett, ugyanolyan hirtelen távozik, miután átadott minket egy idegen arab férfinek, aki minden jel szerint egy kisbusz sofőrje.

Neki a betűk úgy tűnik beszédesebbek. Azonnal bepakol mindannyinkat a buszba, ránk csapja az ajtót, és elindul velünk és csomagjainkkal a kivilágított dubai éjszakába.

2009. április 10., péntek

I/5. A döntés

- Akkor foglalhatom a jegyet február 15.-ére, asszonyom?- hallom már vagy harmadszorra a kérdést a vonal túlsó végéről, de még mindig nem igazán tudok mit felelni rá.
- Igen, itt vagyok, pillanat. Nem tudom… - rebegem, és próbálok összpontosítani.

Hogy mi? Hogy nekem? Most azonnal kell döntenem? Igen, tudom, lett volna rá elég időm, csak hát úgy voltam vele, hogy majd kiforrja magát a helyzet. De ez a helyzet lassan már rotyog is, még sem halad előre addig, amíg nem mondok a-t vagy b-t. Utálok dönteni, de itt most muszáj.

Mert ugye van az A verzió, hogy NEM. Akkor lehet választani, hogy itt maradok kis hazámban, és beülök szépen az íróasztal mögé, vagy megyek a kedvenc légitársaságom után, kiköltözöm Bécsbe, és onnan élek kétlaki életet.

És egyáltalán, ha maradnék, mi a biztosíték arra, hogy az adott körülmények között valaha is lesz lehetőségem lakást venni, ha még a fenntartással is problémáim adódnak.

Vagy ott van a B verzió, az IGEN, amiben itt hagyva csapot-papot kiköltözöm, kitöltöm a három éves szerződésem odakinn, és aztán úgy jövök haza, hogy világot láttam, csodás repülőkkel repültem, tapasztaltam, és van némi kezdő tőkém, hogy megalapozzam az életem.

Na de ha kimegyek, fel kell számolnom az albérletemet. Azt a helyet, amihez az elmúlt 6 év kötött, amit az otthonomnak mondok, ahová az emlékeim kötnek. Kinn kell élnem egy számunkra teljesen szokatlan kultúrában, egy arab államban. És mi lesz, ha kinn tör rám a honvágy? Onnan nem futhatok haza a következő villamossal? Repülővel is csak átszállással lehet hazajönni, és minimum 6 óra az út.

És igen, tudom anyukámnak ennyi idősen már két gyereke volt, és igen csak kopogtat már a gólya, és a repkedést is meg kellene hagynom már neki, és szépen le kellene szállnom a földre, és családot kellene alapítani.

A hölgy a túloldalon halkan hörög, gondolom jelzésértékűnek szánja.

Na de három év! Mi lesz a kapcsolatokkal, az életemmel?
Nem számolhatok fel csak úgy mindent. Mi lesz azokkal, akik fontosak nekem?

Halk moraj a háttérben. A hölgy ilyet is tud?
Bár azt mondják az igazán jó kapcsolatok kiállják az idő és a távolság próbáját.

A garat erősödő rezonanciájából arra engedek következtetni, hogy ideje lenne meghoznom már végre a döntést, különben az én lelkemen szárad egy gége-metszés. Hát döntök.

Igen nincs más út. Talán egy oldalról menekülés a problémák elől, de elfogadom. Kinn folytatom tovább.

- E-mailben küldjük a jegyet Hölgyem, köszönjük, hogy minket választott.


Február 14-én hajnali fél 5-kor kelek.
Mire elkészülök a taxi már vár rám. A bepakolás sem tart sokáig. Csukódik mögöttem az ajtó, és halkan suhanunk végig a pirkadó Budapest utcáin. Búcsú.

Először a vámot átlépve maradok egyedül. Egyszerre érzem az izgalom lüktető dinamikáját, és a búcsú fájdalmas statikáját.

Lassan megkezdődik a beszállítás. Ismerős kollegák, mosolygós arcok, kedves érdeklődés. Majd csak néhány pillanat és máris gurulunk végig a betonon, felbúgnak a hajtóművek, fokozódik a sebesség, és a kis Fokker szelíden elválik a földtől. Attól az anyaföldtől, amihez eddig tartoztam, attól az anyaföldtől, ahová eddig minden utam után hazaérkeztem, és attól az anyaföldtől, amit nem tudom mikor fogok látni legközelebb.
Lassan felhők árnyékolják be, majd teljesen eltűnik a szemem elől, és csak az egybeúszó tejszín marad alattunk.
Viszlát Magyarország! Viszlát Hazám!


I/4. A felvételi eljárás

A FELVÉTELI ELJÁRÁS

Reggel a megbeszélt időpontra érkezem, és a papírjaim egyeztetése után a munkámról faggatnak. Milyen volt légiutast kísérni eddig, milyen élményeim voltak, hogyan oldottam meg a felmerülő problémákat. Én pedig lelkesen mesélnék, csak angol hiányosságaim törik meg összefüggőnek amúgy sem nevezhető perfekt angolomat.

Lesújtva jövök ki, mert makogásnak érzem az egészet amit előadtam, de megteszem amit kérnek, és még aznap beugrom lefénymásolni az összes iskolai végzettségemet igazoló dokumentumot, megcsináltatni a szabvány fényképeket, amiket aztán másnap szépen postázok is.

Aztán indul a neheze. Amikor az ember még nem ismeri az arabokat, akkor meglepően szembesül a – hogy is mondjam – rigolyáikkal. Érkezik egy telefon, hogy bár az anyag sértetlenül megérkezett, de a fényképek még sem megfelelők, mert a szoknya kitakarja a térdet, holott csak térd középig érhet, és egy hajtincs szemmel láthatólag – valószínű nagyító segítségével- kiáll, és nem elég piros a rúzs, a szemeim nem elég kiemeltek, az arc nem elég piros…stb.
Miért nem a szüleimnél reklamálnak?

De hamar belátom, hogy sok esélyem nincs szembeszállni, így hát elmegyek újra a fényképészhez, és újra nekiesünk az egész alakos képnek. Kezek jól láthatóak, nem keresztezik a testet, lábfej előre néz, cipő zárt, a már jól említett szoknya pontosan térd középig ér, blúz elöl nem kivágott, fej előre néz, kalap, egyéb nemzetiségi fejfedő nincs, fülek nincsenek takarásban és szétállnak. Legalább ez engedtessék meg nekik ezek után. Ja igen, és hajzselé.

ÉS…Két héttel később újabb hívás. Kivételesen most már jó lesz az egész alakos beállított, viszont az egész alakos természetessel gondok vannak. Gond van a természetességemmel??? Már rá sem rántok, csak fogom az egész elmúlt év képeit összegző CD-t, bevonulok vele a fényképészhez, és megkérem, hogy hívjon elő róla minden olyan képet, amin egyedül állok…egész alakban…ja igen, természetesen.

Mit is mondhatnék? Murphy? Ha nem csörögne két hetenként a telefonom, komolyan mondom, hiányozna.
Arab akcentus: a képekkel már minden rendben … lenne… talán… ha megérkeztek volna, de bizony nem érkeztek meg, és ennek már vagy 10 napja.

Kabátot ragadok, és nyakig felajzottan berobogok a Postára, ahol számon kérem az első velem szembejövő kihordófiút. Szegénykém persze köpni-nyelni nem tud, de legalább segít megkeresni az illetékest.
A tértivevény alapján utána néznek a küldeménynek, és sajnálattal közlik, hogy mivel a levél külföldre ment, útját csak a határig tudják lekövetni. Remek. Akkor legalább abban biztos lehetek, hogy valahol külföldön veszett el, ami jó mert, elhárítja a felelősségemet, na meg egyben a lehetőséget a felvételre.
Kénytelen vagyok betáblázni magamnak másnapra újra a fényképészt, ahol már annyira ismernek, hogy elég annyit mondanom: a „problémás csaj” máris mindenki tudja miről van szó.

Másnap azonban, még mielőtt elindulnék, újra megcsörren a telefon, és a már jól ismert idegen hanghordozás közli, hogy ma reggel megérkezett…
Végül is semmiség. Az egész postát felforgattam tegnap, kő kövön nem maradt, jobban teszem ha többé meg sem közelítem a helyet, és ha jót akarok magamnak, nem ártana mostantól kutyát tartani sem, de mit számít…

Amikor két héttel később már megint ugyanaz szám a kijelzőn, a 00, meg sem lepődöm, és a fényképekkel teli CD-tárral felfegyverkezve az egyik kezemben, a telefonnal a másikban halkan rebegem a halót. Ugyanaz a hang. Hadar. Valami szerződésről beszél, és hogy átküldi neten. Lassan ocsúdom. Felvettek.

I/3. Nyilt nap

50 körül alakulhat a létszám, plusz-mínusz anyuka apuka, akik ugye kihagyhatatlanok ilyen esetekben. Mindenki próbálja a legjobb formáját hozni, és hűvös tekintettel méricskéli a többit, vagy éppen latolgatja az esélyeit. Hála Istennek elég gyorsan kiszúrom négy másik kollegámat. Bár adott esetben lehet, hogy vetélytársnak számítanak, de úgy megörülök nekik, hogy szinte csak a nyakukba nem ugrom „végre a földieim” felkiáltással. Jól van na, nekem nincs „anyuka-apuka”, valahogy csak kompenzálnom kell!

Lassan nyílik az ajtó, és betessékelnek a külön e ceremóniára kialakított terembe. Érezzük mindannyian, hogy máris elkezdődött a megmérettetés, hiszen a két fiatal felvételiztető hölgy - alig idősebbek nálam, vagy meg merem kockáztatni fiatalabbak – máris szemrevételeznek bennünket, és félszavas megjegyzések váltásával járatják a szemüket egyikünkről a másikunkra. Most éppen piaci lónak érzem magam, és ha gondolják akár nyerítek is, ha ez előre lendít valamit a helyzetemen, mert kezd egyre jobban frusztrálni, hogy már vagy ötödszörre néznek rám, miközben sutyorognak egymásnak valamit.

„Bemelegítéssel” kezdünk, egy rövid filmet láthatunk a cégről, ami hangulatfokozásnak kiváló, mézes madzagnak még jobb. Az igazi arany alma ezüst tálcán. Igéző mosolyok, lelkes stuvik (légiutaskísérő) mesélnek csodálatos életükről, az életük megváltozásáról, az álmuk megvalósulásáról. Gyönyörű tájbeillesztések, háttérben misztikus arab zene, mosolygós kávét kortyolgató arabok, gyönyörű repülőgépek, és édi-bédi csöpségek, akik teljesen véletlen egy-egy légiutaskísérő karjából mosolyognak. Minden klasszikus hangulatfokozó elem benne van. Mindenki a hatása alá is kerül.
Még én is, ha elfelejtem a fülig érő mosolyú HR-es munkatársat, aki 5 perces szünettel a fogai között adja elő záró monológját.

Vége a filmnek és a hirtelen ránk szakadó csöndet az egyik hölgy töri meg, aki a bemutatkozást követve elkezdi a standard eljárást. Gyorsan összefoglalja az elvárásokat, és a juttatásokat.
Felmerül a kérdés, hogy van-e köztünk gyakorlott légiutaskísérő. Mi öten egymás mellett bőszen hallgatunk. Az előttünk lévő sorból viszont, a legnagyobb megdöbbenésemre egy önjelölt szupersztár, erősen déli vonásokkal magasba lendíti a kezét, hogy igen, ő nagyon tapasztalt, hiszen már 2 hónapja repül a Rainairnél. Hm..hm…Maradjunk annyiban, hogy elismerésem két hónapjáért így 8 év távlatából, a többibe meg nem mennék bele. De meghallgatjuk, ha már szót kért.

Aztán a terem túlsó végében felállított két íróasztalra mutatnak, és azt kérik, hogy sorakozzunk fel az önéletrajzunkkal és az egyéb, a felvételire hozott papírjainkkal az asztalok előtt. Egyesével beszélnek velünk, kérdéseket tesznek fel az életrajzzal kapcsolatban, majd mezítláb kell megérinteni egy falra helyezett plakát felső sarkát.

Csoportfoglalkozás következik. Mindenki sorszámot kap, és a számok alapján két csoportra osztanak bennünket. A feladat egyszerű, mármint nekünk magyaroknak. Találjunk három hátrányos és három előnyös jellemzőt Budapestről. Úgy érzem a portugál lánynak ez nem túl testhez álló feladat, tekintettel arra, hogy az össze benyomása, ami eddig kialakult Budapestről, az a tegnap éjszakai reptértől a szállodáig vezető taxi útja volt. Bár, ha előnyt nem is tud felsorolni, lehet hogy e röpke benyomása után máris van egy pár frappáns ötlete a hátrányra. 10 percünk van egyeztetni egymással az adott témában, és kijelölni egy szószólót, aki majd indokokkal együtt előadja a csapat véleményét. Halk diskurzus kezdődik. Eközben felvételiztetőink bőszen róják a köreiket, és buzgón jegyzetelnek.

10 perccel később meghallgatjuk a szóvivők beszámolóját, majd kiterelnek minket a teremből.

Izgatott várakozás az előtérben, mindenki szorong, a kezeit tördeli. Én már- már azon a ponton vagyok, hogy igazából nincs miért izgulnom, mert úgyis kiszórtak, annyit gagyarásztam és ő-nyögtem angolul. Kiestem a gyakorlatból, ezzel tisztában vagyok. Arról nem is beszélve, hogy folyamatosan az jár a fejemben, hogy bezárják a kedvenc munkahelyemet. Szívem szerint én csak így szeretném folytatni, ahogy idáig volt, hiszen velük úgy éreztem magam, mintha a második családom lettek volna. Végre megtaláltam azt a helyet, ahová öröm volt bejárni, és a vége felé még némi jogi munka is adódott.
Miért van az, hogy a tökéletes vagy a tökéletesnek tűnő dolgokat annyi küzdelem után is csak oly rövid időre kapjuk meg?

De nincs sok időm mélázgatni, mert nyílik az ajtó. Illően megköszönik mindenkitől a részvételt az eddigi – első - fordulóig, majd az asztalhoz vezetnek bennünket, ahol számozott borítékok várnak ránk. A sajátomat keresem, de annyira kesergek még mindig saját légitársaságom bezárásának hírén, hogy szinte automatikusan veszem a kabátom és a táskám, és a bontatlan levéllel indulok az ajtó felé. Végül is megköszönték a részvételemet. Nem?
Mégis hajt a kíváncsiság, megállok, résnyire nyitom a borítékot, hogy talán még én se lássam az elutasítást, ÉS legnagyobb megdöbbenésemre „Congratulation” – „Gratulálunk…”.
Már a szótól zsong a fejem, és hírtelen azt sem tudom mitévő legyek, de miután erősen terelnek kifelé, jobbnak látom csatlakozni a többiekhez odakinn.

Az előtérben most már egy felháborodott tömeggel találkozom. Mindenki a másik papírját lesi, hogy akkor ki maradt benn, ha mindenkit kiszórtak. Elfehéredve lapulok a falnak, és kerülök minden tekintetet. Heten (!) maradtunk benn az 50-ből. Köztük az egyik kolleganőm, úgyhogy az újabb fordulóra már egymás kezét fogva megyünk.

Angol teszt következik, de gyors ijedségem után örömmel konstatálom, hogy ezt a szintet azért még elérem. Újabb szünet, és örömmel tájékoztatnak, hogy ezt a fordulót mindenki vitte.

Majd újabb csoportjáték, csak hogy fokozzuk a hangulatot. Ezúttal az év dolgozóját keressük 10 megadott jellemrajz alapján. Most már mind a két bíránk árgus szemekkel figyeli hetünket, és ahogy nézem, szerintem fel is osztottak bennünket egymás között.

Újabb szünet. Ez lassan kezd hosszabbra nyúlni, mint ahogy gondoltam. Már dél van, korog a gyomrom. Lefutok bekapni egy szendvicset, de rohannom kell, mert máris nyílik az ajtó újra. Gondolom azt is tesztelik, milyen a teherbírásom, mert ugye egy járaton az esetek többségében még leülni sem tudsz az étkezéshez. És amúgy, minek is enni. A jó légi utaskísérő nádszál vékony, úgyhogy kár belé a étel.

Az asztalon már csak hét boríték hever, és még egyszer a kedves búcsú szavak, amiben méltatják a próbálkozásunkat. Itt már komoly tétje van a dolognak. Remegő kézzel nyúlok a számomat tartalmazó borítékért, hiszen még azt sem sejtettem, hogy idáig eljutok. Nagy levegő és gyors fohász után nyitom ki, és nem hiszek a szememnek: „Congratulation….”- „Gratulálunk…” ismét.

Hamar kiderül, hogy további két ember kényszerült távozni, és sajnos az egyik: szeretett kolleganőm. Öten maradunk.

Újabb szünet után külön asztalokhoz ültetnek minket, ahol mindenkit egy-egy dosszié vár. A további két órát saját tempónk szerint oszthatjuk be három személyiség és egy IQ teszt számára, miközben egyesével időpontot egyeztetnek velünk másnap délelőttre, ahol már egyedül fogunk megjelenni a hivatalos felvételi interjún.

Délután 4 körül lépek ki a szálloda főbejáratán zúgó fejjel. Éppen a délutáni csúcsba érkezem. Azt sem tudom hol vagyok, mi történik velem, és hogy tényleg valóság-e, vagy csak álom, hogy benn maradtam a végjátékban.


I/2. Megéri?

Várok… és várok… közben rájövök, hogy nekem is kell némi idő gondolkozni, mert egészen idáig csak tettem, amit mondtak, és bele sem gondoltam ténylegesen, hogy mi is történik velem. Most, hogy ott állok a döntés előtt, kissé megtorpanok. Mit is akarok igazán? Mert ha ezt a döntést meghozom, akkor az életem egy teljesen más irányban indul tovább, és minden megváltozik. Kinn kellene élnem egy arab államban, ami akárhogy is nézzük, főleg egy nő számára rejt némi veszélyt magában. Akarom én ezt? Megváltoztatni, itt hagyni mindent? Befejezni, lezárni itthon, folytatni kinn? Még a gondolattól is kiráz a hideg. A múlt nehéz volt, és borzasztóan sok szenvedéssel teli, de az én múltam, és eszem ágában sincs lezárni semmit, hiszen az életem része, ha nem történt volna meg velem, nem lennék az, aki most vagyok.

6 év repülés a nemzeti légitársaságnál, életem első munkahelyén. Az első lépések önállóan, felköltözés Pestre egyedül. Akkor kezdtem a jogi egyetemet is. Rá is jöttem igen hamar, hogy az ember nem tud osztódni. Pontosan akkor, amikor csörögni kezdett a telefonom egy prágai leszállás után, és a jogász csoporttársam rémülten kérdezte, hogy hol vagyok, mert 3 perc múlva írjuk a latin dolgozatot, naná, hogy vidéken. Hát én momentán itt a reptéren, naná, hogy Pesten.

Hosszú távú járatok. Sétálni New Yorkban a Times Square-en, salsa-zni szilveszter éjjelén Havannában, kifeküdni a tengerpartra február közepén Puketen, és jól megázni a Niagara vízesésnél Torontóban.

Aztán vége lett az egyetemnek, és döntöttem. Kipróbálom magam jogászként is, elvégre valamiért csak elvégeztem azt az iskolát. Búcsúztam a kollegáktól, a repüléstől, és számtalan gyönyörű emlékkel kikötöttem egy irodában egy iratkupac mögött. A különbség a két élet között? Makó és Jeruzsálem nagyon nem fejezi ki. Menekültem vissza repülni.

Majd új fordulat, új légitársaság, új célok, új remények, új csapat, és nem utolsó sorban újra repülés. Bár itt már hosszútáv nem adódott, de kompenzált a csapat összetartása. És ha bár jogot már nem is, de mást tanultam. Például, hogy hogyan is kell kellő komolysággal végigmutogatni egy biztonsági bemutatót úgy, hogy közben a hátsó konyhában a kedves kollegaúr egy száll alsóban adja elő a hattyúk halálát csak nekem, mert rajtam kívül ugye más nem látja.

De hamar véget ért. Jött a hír a bezárásról, és arról, hogy igen akár folytathatjuk is, ha kiköltözünk Bécsbe. Sőt, mit szólnék ahhoz, ha én lennék a továbbiakban a csoport vezetője odakinn. Hát! Szép ajánlat.
De a bezárás híre a jogi munkáltatót is elérte, és csodák-csodája, bár mindent megtettem, hogy eszükbe ne jusson visszavenni, állást ajánlottak. Nekem valót. Ez már felkeltette a kíváncsiságom. Mi is lehet az? Repülés és jog együtt. Megvalósulhat a nagy álom? Itt Magyarországon? Komolyabban fontolóra kellett vennem az ajánlatot, úgyhogy bementem a hivatalos felvételi megbeszélésre. Igen, repülés és igen jog. De rengeteg jog, és csak a maradék időben repülés. Ha marad maradék idő. Azaz ha magyarra fordítjuk, akkor dolgozzak mint a güzü, napi 24-ből 25 órákat, csináljak meg egyedül olyan anyagokat, amiket külföldön 12 fős csapatok dolgoznak ki. És igen, ha lesz még rá elég időm és energiám, akkor a hatáskörömbe tartozik az ellenőrző repülés is.
Amúgy a hátrányai ellenére kecsegtető.

Tehát összegzem. Adva volt egy repülős állás, ráadásul nem rossz pozícióból, de Bécsben és egy másik, amiben csodák csodája megvalósulhatna a nagy álom a jog és a repülés együtt, csak hát agyonhajtva.

Ebbe az elég zilált állapotba érkezett a hír, hogy nyílt napot tart az egyik közel-keleti légitársaság Pesten. Miért is ne bonyolítsam tovább a dolgokat, ha már így is elég bizonytalan az egész – gondoltam – és mikor máskor ha nem most, amikor mindenképpen váltanom kell.

Annak idején még az irodában amúgy is számtalanszor voltam az oldaluk látogatója, és még ki is töltöttem a jelentkezési lapot, de valahogy mindig úgy alakult, hogy a nyílt napjaikra más országokba még sem utaztam el. Mindig közbe jött valami, vagy egyszerűen csak elszállt a bátorságom. De most itt van a lehetőség, hiszen házhoz jönnek. Egy próbát megér.

Sokat nem veszíthetek – gondoltam, és október 16-án rám nem jellemző 10 perces késéssel (MÁV no comment) beléptem a Novotel Hotel kijelölt termébe.



2009. április 6., hétfő

I/1. Felvettek

Idegen szám a telefon kijelzőjén. Annyira idegen, hogy 00-val kezdődik. Nem is tudom, hogy ijedtemben mit tegyek, de a legjobb ha felveszem. Arab akcentusú angol beszéd, hogy ő az Emirates, és örömmel tájékoztat, hogy túljutottam a kiválasztási procedúrán. A következő lépcső az egészségügyi vizsgálat lesz, és amennyiben azon is helytállok, úgy felvételt nyerek a NAGYOKHOZ, és mehetek „világgá”.

Az információ feldolgozásához időre van szükségem. Nem ártana felkelni sem, az ébrenlét kiválóan fokozná a feldolgozókészséget. De így vízszintesen egyelőre csak lassan emésztgetem a hallottakat. Mi? Hogy engem? A hová? És hogy akkor most mit csináljak? És ez mivel jár? És hogy mikor kéne mennem? De a telefon másik végén már csak annyit közölnek, hogy majd e-mailben kapom a szerződést, és ha gondolom tovább társaloghatok a búgó tárcsahanggal. Hát, most akkor kiagyalhatom a kérdéseimre a választ egyedül.
Döbbent csend, lassan eszmélek, majd ismét a fülemhez emelem a telefont, és szétkürtölöm a családomnak. Vegyes a fogadtatás. Ez az igazi keserédes gratuláció, amiben benne van az elvesztés fájdalma, de a másik örömén való osztozás érzése is. De még semmi sem biztos, és ez a jelen helyzetben mindenkinek kapaszkodót jelent. Lehet, hogy az orvosin olyan elvárások lesznek amiknek nem felelek meg, vagy csak simán meggondolom magam, hiszen addig még van idő.

Másnap megérkezik a szerződés. Hosszú. Nagyon hosszú. Tele csatolmányokkal. Hát azt az egyet már az elején leszögezhetem, hogy az arabok adnak a részletekre. Előttem hever maga a szerződés, az egészségügyi kérdőívek, és vizsgálatkérők, összesen 30 oldal, majd egy külön oldal a kötelező oltásoknak. Ne ettől ki is ráz a hideg. Biztos, hogy akarom? Tudom, fel kell nőni a feladathoz. Nem is tétlenkedem tovább, felhívom az egyik ismerős orvosomat, és másnapra időpontot egyeztetek nála.

Végignézi a papírokat, mérlegel, bólogat, majd sejtelmesen hümmög. Ez igazából nem tudom mit jelent orvosi nyelven, úgyhogy kivárom a végét, nehogy megakasszam a gondolatmenetet. Aztán csak sorjáznak a feladatok. EKG-t elvégzi ő, az állapotfelmérést szintén, a vérvétel már a klinikán lesz, audiogram szintén. Oltásokat beadja, AIDS tesztre a kijelölt helyre kell menni, egyéb vizsgálatok kijelölt szakorvosnál.
Egyetlen bökkenő a mellkas röngten elkészítése. Napokig tartó gondolkodás után közös erővel úgy döntöttünk, hogy felkeresem a híres repülő orvosi korházat, hiszen ott már úgyis megvannak a papírjaim, és további fizetés ellenében folytatom a kivizsgálást ott.
Végülis nem is csinálok mást, csak fizetek itt az oltásokért, fizetek ott az AIDS szűrésre. Fizetek itt az orvosi speciális vizsgálatért, fizetek ott egy aláírásért. Fizetek itt egy egyéni röngten felvételért, fizetek ott a fogorvosnak egy villámgyors mindenre kiterjedő teljes kezelésért.
De megéri! Ez lebeg a szemem előtt, mert a világ legjobbjai kérik, és hát ilyen kérést nem lehet elutasítani. Másrészről, ha úgy adódna, hogy mégis meggondolnám magam, legalább van egy teljes orvosi vizsgálati anyagom, ami mindenki előtt bizonyítja fehéren-feketén, hogy én bizony egészséges vagyok. Na jó, ez azért tényleg nem a legjobb indokom. – Mondjuk, ha belegondolok de. De hát nincs jobb, és valamivel nyugtatnom kell magam, hogy ennyi pénzt sikerült kidobni, hiszen ha a végösszeget nézem, elfehéredek rendesen. Nem is tudtam, hogy ennyi pénzem van. Illetve volt. Egészen idáig. A tartalékaim egy része ugrott.

Örvendezve a „milliókat érő” papírok felett, villámgyorsan el is küldöm e-mailben az egész anyagot. Másnap semmi.
Úgy tűnik túl naív vagyok. Negyedik nap: naná, hogy semmi.
6. nap még mindig csak csend és hallgatás.
De a 10. nap végre történik valami.
Kedvesen közlik, hogy kérik részletezve kidolgozni a vizsgálati lapokat, és az orvosi vélemény minimum három soros legyen! Jó, majd megkérem őket, hogy „a teljesen egészséges” diagnózist legyenek szívesek minimum három hosszú összetett mondatban részletezni. Ja, igen, és az első oldalon hiányzik egy vessző a dátumnál, így sajnos nem értékelhető.

Mindent kijavítok, ráadásul ismét szélsebesen, hogy gyorsítsak a folyamatokon. De úgy tűnik még mindig túl naiv vagyok. A következő üzenet is csak pontosan 10 nappal később érkezik. És nem! Nem az elfogadó papír! Óh, dehogy! Kérik, hogy a latin szakorvosi jelentést legyek kedves lefordíttatni angolra. Miért? Az ő orvosaik nem beszélni latint? Ez mondjuk azért érdekes. Megelőzendő a következő „kérő” levelet, elmegyek új útlevelet készíttetni. Ugyan van még több mint fél év a lejáratig, de ne érje szó a ház elejét. Egy héten belül készen van, és el is küldöm nekik.
És várok…várok… várok…várok… Lassan megőszülök, de várok…