II/5. A sötét oldal

Sötét felhők gyülekeztek az ég alján. Estére leszállt a köd.

- Hölgyem! Mi volt a táskájában? Hölgyem!
- hm….Elnézést….Tessék?.....
- Mi volt a táskájában?
- Minden… Az életem…
- Hölgyem! Kérem, figyeljen ide, és mondja el mi volt pontosan a táskájában?
- Tessék? Ja, igen. A mobilom, 500 dirham – 25000 ft, az első hónapra kapott zsebpénzem – és a lakáskulcsom.

Rosszat sejtető szélviharral kezdődött. Nem aludtam szinte semmit. Mire végre sikerült volna, hajnali 2-kor arra keltem, hogy alig kapok levegőt, kapar a torkom, és nagyon rosszul vagyok. Vészjósló indulás egy orvosi vizsgálatra. Még időm sem volt beleélni magam az ittlétbe, máris kiszórnak az orvosi szűrőn? Micsoda blama.

A hangulatomat csak fokozza, hogy az éjjel rosszullét reggelre sem javul, sőt még némi hőemelkedéssel is párosul.
Az éjszakai rémület úgy tűnik továbbra is űzi felém lidérceit, mert annyira megrettenek a kiesés veszélyétől, hogy szabályos pánikrohamot kapok az orvosi rendelőben. Szép kis belépő. A nővér szól rám, hogy ha nem hagyom abba, akkor semmit nem fog tudni csinálni velem, és végképp hazaküld, és amúgy is csak a vérnyomásomat szeretné megmérni.

Bár hosszas kínszenvedés után csak sikerül átesnem egy sima rutin vizsgálaton, a nap további része sem tartogat túl sok felüdülést.
Hosszas előadások a biztonságos szexről, és pár hangulatfokozásnak szánt nemi betegséget ábrázoló fénykép megtekintésre. Az ebéd ugrott.
Majd nyomatékosan felhívják a figyelmünket, hogy bár teherbe esni nem tilos, sőt egy év szolgálati idő után még a cég terhességi szabit és pótlékot is ad – ez igenis nagy dolog, ha azt nézem, hogy a szomszédban - adott esetben - kedves mosoly kíséretében, ajtót mutatnak a hölgynek minden fizetség nélkül - férj nélkül viszont végképp nem ajánlott. Bár ki hogy szereti, de az biztos, hogy ha az országon belül akarja házasságon kívül kihordani gyermekét, a cella hűvös kövezete, vagy a kitoloncolással járó hercehurcák nem igazán tesznek jót egy magzat egészséges fejlődésének.
És ha már a komolyabb büntetéseknél járunk, ugyanilyen megtorlásban részesül, akinél drogot találnak, vagy pozitív drog tesztje lesz, – itt megjegyzem 3 g mák már elegendő egy kiadós börtönbüntetéshez – vagy hasonlóan nem túl pozitív, ha valaki pozitív HIV teszttel rendelkezik. Mondhatnám úgy is, nem elég hogy meghalsz, előtte legalább még élvezheted az arab börtönök vendégszeretetét is. Utolsó, idillikus élmény, egy idillikus országból.
Mondanom sem kell, hogy nulla tolerancia az alkoholra, és ha a szállásodon tartani szeretnél egy-két üveg kedvcsinálót a buli előtti bemelegítésre, először ki kell váltanod rá az engedélyt.

Mindezek betartása érdekében, és természetesen csak miattunk, komoly biztonsági előírások vonatkoznak ránk. A lakóhelyen, ahová elszállásoltak, nem fogadhatunk látogatót hajnali egy és reggel hét között. Se ki, se be, senki. A szabályok betartásának ellenőrzésére pedig kamerákat szereltek a bejárat minden szegletébe, hogy ha még esetleg sikerülne is kijátszani a biztonsági őr figyelmét, szalagon le lehessen követni az eseményeket. Az utcán pedig no kézfogás, no ölelkezés. Csók kizárt, ahogy a mélyen kivágott ruha is természetesen.
Hozzátartozót fogadhatsz otthonról, ha nem fiú az illető. Ha mégis netán hím nemű az egyed, akkor valahogy el kell intézned, hogy minimum a férjed, vagy az unokatesód legyen - különben nem szállhat meg nálad, hiába utazza át utánad a fél világot - és még akkor is maximum egy évben 60 napot tölthet veled, csak és kizárólag abban az esetben, ha ezt a biztonsági szolgálat, és a lakótársak is írásban jóváhagyják.
Elvégre is, ez az ő országuk, ahol te csak vendég vagy. Itt lép érvénybe a „megszoksz vagy megszöksz” örökérvényű aranyszabály.

A többi lehetőség azonban kiaknázatlan, feltéve, ha találsz olyat.

Otthon édes otthon, ahol saját lakás, saját szabályok, édesdeden andalgó szerelmespárok… Szép emlékek…

Estére lehűl, és mint egy kísértet jön ismét a szélvihar.
Nem várt cseh vendégsereg a lakásban.
A „tapasztaltak” azt rebesgetik, hogy ne is álmodozzak arról, hogy az első fél évben hazamehetek Magyarországra, és arról végképp ne, hogy véletlen egy bécsi utat kapnék, hiszen egy ilyen „csókos” járatot nem fognak egy kis kezdőnek adni. Majd lakótársam testvérének legjobb barátnője a lányok távollétében finoman tudomásomra hozza, hogy nem ártana elgondolkodnom a kiköltözésen, mert milyen klasszul elférne az ikerpár a két egymás melletti szobában. Persze, majd gondolkozom.

És a viharfelhők csak gyülekeznek…
Hírek otthonról, hogy miután az itteni internetet még nem tudtuk beköttetni, – vízum nélkül nem lehet, a vízum pedig még nincs készen – én pedig okosan az otthoni (magyar) internet kártyámat használtam, bontották a vonalat, valamint kiszámláztak 380 ezer forintot az elmúlt két nap levelezésére. De ne aggódjak, elég befizetni mikor először hazaérek, csak addig majd növelik az összeget a kamatokkal. Így máris sokkal jobban hangzik…


Vihar előtti csend…
Leendő kolleganőim szíves invitálására velük tartok egy  klubba. Bár senki sem hívta fel figyelmem, hogy a hely voltaképpen egy techno-disco, próbálom magam túltenni az első sokkon.
A terem egy barokk stílusban épült már-már ünnepélyes hatású, valahogy sehogyan sem a technohoz illő helység. Varázsát voltaképpen ez az ellentmondásos kettősség adja. Hatalmas, az elmúlt korokat idéző festmények. Az egyikről talán maga Madame de Pompadour tekint le rám. Bársony fotelek, és rekamiék, márvány asztalok, és mindeközben szól a techno, megy a strobozkóp, jár a ködgép, cikázik a lézer, és mindenki ritmusra ugrál, tolong, lökdös a végtelen embertömegben. Csak sodródom ide- oda, próbálok egy kis zugot keresni, és befurakodni, hogy biztonságban tudhassam magam, de a tömeg csak sodor és sodor, kezek ütődnek hozzám, lábak tapossák lábamat, miközben a lézer és a füst együttes erővel marja a szemem.
Égető érzés a könyökömnél, rutinszerűen fordulok. Egy igen megtermett, teltkarcsúnak is csak erős túlzással mondható miniszoknyás hölgyemény égő cigije nyomódik a könyökömnek, de úgy tűnik, ez az ő éjszakáját cseppet sem árnyékolja be, mert amint látom észre sem vette, és ha megpróbálnám is túlordibálni az üvöltő dobgépet sem nagyon venné a szívére.
Feladom. Kifele támolygok, már nem látok a füsttől. A mellékhelységet keresem, és megcélzom a legelső mosdókagylót, hogy végre kimoshassam véresre kínzott szemem, de egy másik miniszoknyás némber az utamat állja. Helyesebben üli, mert nem tágít a mosdó pereméről. Finoman kérem, semmi reakció, erélyesebben szólok, még mindig semmi. Majd lassan rájövök, nem fog nekem reagálni, túl van ő már a beszámítható állapoton.
Lassan visszatántorgok a többiekhez, és közlöm, távoznék. Indulásra készen állok, de szándékomra csak gúnyos fintor, vagy a fiuk részéről kérlelés a válasz, hogy legalább csak még egy kicsit, mert akkor együtt mehetnénk haza, tegyem csak le szépen a táskám, vissza a többiekéhez, lazítsak, csak még fél óra. Engedelmeskedem. Ennyit áldozhatok a köz oltárán, gondolom én, de koránt sem gondoltam azt, hogy még mennyibe fog ez nekem kerülni.

Egy perc alatt történt az egész.
Valaki hozzám szól, én válaszolok, majd visszafordulok, és a táskámnak hűlt helye. Az első reakció persze a „velem ez nem történhet meg, biztos csak leesett”. Keresem, felforgatok mindent az asztal körül: semmi. Tehetetlenül bámulom a földet, és próbálok visszaemlékezni az elmúlt két percre, hogy talán mégis én tévedtem, máshová tettem, vagy lecsúszhatott, de a szemem sarkában megpillantok valamit, és azonnal belém hasit a felismerés: ellopták.
Lassan hajolok csak le, a körülöttem ugráló emberekre már ügyet sem vetek, gépiesen nyúlok előre és alig merem megérinteni az agyontaposott pénztárcámat. Bár már tudom, az események menetét innen már megfordítani nem tudom, és a reményemet sincs ami táplálja, mégis kinyitom, hogy lássam, nem maradt benne semmi, teljesen üres, csak egy fénykép az otthonhagyottról, aki fontos, és egy igazolvány. Ennyi maradt. Ennyit fizettem az éjszakámért.
Egy pincér, majd egy biztonsági őr siet segítségemre, de a tényeken már ők sem változtathatnak, bár elrendelik a terem kiürítését. Csak ülök a lépcsőn, és magam elé meredve próbálok teljesen zavarodottan válaszolgatni az őrnek. Összevissza mormolom az angol szavakat, és nem is értem igazán, hogy miért kell még ilyenkor is angollal traktálni, amikor készen vagyok, és úgy érzem, nem akarok már semmit, csak hogy hagyjanak békén, hagyjanak végre békén!!!

- Hölgyem! Milyen márkájú volt a telefon?
- Hogyan?
- Milyen márkájú a telefon? Hölgyem, kérem, figyeljen rám! Ha nem segít, mi sem tudunk segíteni.
- Nem tudom. Kicsi, ezüst, nem tudom, nem tudom, a kedvenc telefonom. Tele emlékekkel, magyar csengőhangokkal, fényképekkel…az életem…benne volt az életem… az összes emlékem…minden odaveszett…

A terem lassan kiürült. A cseh lakótársam jelent meg kezében a táskámmal. A sarokban találta hátul, elhagyva a WC mellett…

Már magam sem emlékszem, hogy értem haza, csak a rémes éjszakára. Arra, hogy egyedül ülök a fél méter széles ablakperemen, és bámulok lefelé, nézem a város fényeit, várom, hogy megvirradjon, és a néma éjszakának sírom el, hogy egyedül vagyok itt a világ végén, a sivatag közepén, megfosztva mindentől és mindenkitől, ahol nincs telefon, és nincs internet, nincs külvilág, csak én, és a rideg sötétség.

A pirkadat még ébren talál. Kisírt szemmel ülök a párkányon és nem értem, de tudni akarom, hogy hogyan és miért lényegült át Aliz Mózessé, és hogy lehet, hogy minden átmenet nélkül, ilyen hirtelen változott a Csoda ország üres, puszta sivataggá.

De ugye nem 40 évig kell bolyonganom?

II/4. Tartalomhoz a forma, avagy miből lesz a cserebogár

A nagy nap előestéjén előveszem és kinyitom a nagy barna borítékot. Részletes, az már egyszer biztos. Teljes leírás a fizetési procedúráról, a helyszínre szállításról; a csoport névsoráról, nemzetiségéről és életkoráról; egy térkép és az órarend a felkészítő tanfolyam idejére.

Nézzük csak a nemzetiségeket: argentin, dél-Koreai, cseh, brazil, libanoni, brit, filippin, észt, thai, szerb.

Az életkorokat már félve nézem meg, és ahogy ez várható is, én vagyok a második legöregebb. Érthető, nem sokan gondolkoznak ennyi idősen ekkora váltáson. Ide pályakezdőként jön az ember, sőt mi több - pályakezdés előtt, hogy még bejárja a világot mielőtt letelepedik. Nem nagyon találni olyat, aki csupán megszállottságból követi a repülőgépeket, és megy az egyre nagyobb vas-vadak felé, feladva mindent, ami a repülésen túl, akár magánéletben, akár hivatásban várhatná. Újból hezitálni kezdek, megérte-e feladni a kecsegtető pozíciót és minden mást otthon, hogy újra kezdő legyek itt, de már késő. Eldöntöttem, kijöttem, itt vagyok, hát lássuk a medvét. Most már csak azért sem adom fel. Ha másért nem, hát legalább azért, hogy bebizonyítsam: vagyok annyira bátor, hogy merjek váltani.

Reggel a hangulatom csak fokozódik, úgy érzem magam, mint egy kisiskolás. Hónom alatt egy hatalmas, barna borítékba göngyölt röntgen képpel ügetek le a recepcióra. Az egyetlen kapaszkodóm az, hogy nem vagyok egyedül. Amint leérek számtalan hasonló barna boríték fogad, csak a gazdáik fiatalabbak egy fokkal. Ez kissé zavaró, de próbálom feldolgozni az élményt.

Kisbusz jön értünk, és mi szépen katonásan sorakozunk fel a beszálláshoz. Majd egy fél órás út után egy repülőgépet formáló épület előtt állunk meg. Hatalmas arany betűk hirdetik, hogy ez a kiképző központ épülete.

A recepción egy magas szőke, akcentusát tekintve brit hölgy fogad minket, és ahogy látom nem csak az akcentusa brit. Csak a nevét próbálom kiejteni, máris rám förmed, hogy mit akarok, én pedig hebegve ugrom hátra, majd leverve az egész berendezést. Bár tudom, hogy kiejtésem nyomokban sem közelíti meg a brittekét, azért ilyen reakcióra mégsem számítottam. Mi ez itt? Kiképzés?

A gyanúm lassan igazolódni látszik, amikor parancsnokunk az egész csoportot az alagsorba parancsolja. Az alagsor félelmetesnek gondolt félhomályából azonban egy tágas terem tárul elém. Üvegfallal elválasztott számozott fülkék, sorszámot adó gép, és kijelző a szemközti falon. Mintha egy eldugott kis bank működne itt. Formaruha osztály modern feldolgozásban. Csak ámulok és bámulok, de nincs sok időm mélázgatni, mert máris beindul a gépezet, és alig tudom követni az eseményeket. Tisztem a kezembe ad egy kérdőívet, közben a nevemet szólítják a cipőpróbához. Mire végre sikerülne elmélyülni a kérdőív töltögetésében, a banya a fejembe nyom egy kalapot, konstatálja, hogy jó és már ott sincs, én meg csak nézek bárgyún körül, hogy mi is történt.

Aztán az öltözőbe szólítanak, és hozzám vágnak egy használt szoknyát, hogy próbáljam fel. Felveszem. Kb. három – ha nem öt – mérettel nagyobb, mint én. Egy mélyebb sóhajtásnál félő, hogy leesik. Mondom a szabónak, hogy ez így nem jó, mert már-már veszélyes a dolog, de alig nyitom ki a szám, máris ott terem a tiszt, és közli, hogy szó sem lehet róla, hiszen ez egy iszlám ország iszlám légitársasága, nem szabad, hogy a sziluettem látszódjon. De hát drága! Így nem a sziluettem, hanem az egész nemesebbik felem feltárul a szent iszlám uralom előtt, ha netán egy óvatlan pillanatban elhagyom.
Sebaj. A nadrággal már óvatosabb vagyok. Akkor próbálom fel, amikor éppen nem látja, összekacsintok a szabóval, és ő villámgyorsan méretre is igazítja.
Azt mondták, hogy az itteni szabályok alapján Ramadán havában még szoknyát sem vehetünk fel. Mármint nadrágot azért igen, de hát akkor is. Előre látom a végzetemet, ahogy a legmelegebb hónapban, 50 fokban a nyár közepén, bélelt hosszú nadrágban és zakóban izzadok. Ja, és mosolygok természetesen. Mert hát azt kötelező. Isteni lesz.

A kivitelezéssel viszont nincs gond. A szabók úgy sertepertélnek körülöttünk, hogy szinte porzik tőlük a légkondi, és a méretre szabandó dolgokon kívül mindent azonnal kézhez is kapunk. A többit délutánra ígérik. Az egész készletet egy hatalmas utazóbőröndbe teszik, így a nap befejeztével mindenki úgy mehet majd haza, mintha csak egy hosszú távú útról érkezne.

A folytatás tiszta gésa-képzés. Attól kezdve, hogy hogyan sminkeljünk, odáig hogy hogyan viselkedjünk, és hogyan öltözködjünk, mindenről szó esik. Még a helyes táplálkozásról és a kondi gépek fajtáiról is. S bár egy leendő „gésához” nem illik a lustaság, mégis valahogy nem vagyok a helyzet magaslatán. Vagy a náthám teszi; vagy a nátha és a malária elleni oltás együttes hatása; vagy a folyamatos kialvatlanság, de leamortizáltam magam rendesen. Ráadásul még mindig a kiképző tiszt pártfogását élvezzük, annak ellenére, hogy nem igazán állt szándékunkban kiérdemelni. Bezzeg a másik csoport egy helyes és mosolygós hölgyet kapott. Ilyen az én szerencsém. Bár, ami a legfurcsább, tisztem teljesen úgy néz ki, mintha valamiért megkedvelt volna. Vagy csak megesett rajtam a szíve, mert még ilyen szerencsétlen, halovány sápadt, bágyadt tekintetett nem látott. Azzal kezdi, hogy odatesz az asztalomra egy nagy zsebkendős dobozt minden eshetőségre. Kapásból belopja magát a szívembe. De ha megkérdezik, persze tagadom, hogy le lehetne kenyerezni egy doboz zsepivel, de valljuk be, könnybe lábadt a már amúgy is náthától könnyes szemem.

Később a srácokat elengedik, a sminkelést már nem kell végigülniük. Így is elég volt nekik, hogy az arcápoláson szépen mindent végig kellett próbálniuk. Ennyi arcpakolásos pasit egy helyen még életemben nem láttam. Derűs látvány, az biztos.

Egyenruha, és smink tökéletes. Irány a fotózás! Azonban az elvárásoknak még mindig nem felelek meg. A hiba ezúttal a kedvenc gyöngy fülbevalóm. Ezüst foglalata van. Nekem tetszik. Nekik úgy tűnik nem. Az előírás szerint csak arany foglalatos, vagy foglalat nélküli gyöngyöt lehet hordani, és a szabály az szabály. Egye fene! Kit érdekel. Ha már idáig eljutottam. Csak essünk túl rajta. Okos enged. Nem igaz?

A nap végeztével alig várom, hogy végre behurcolkodjam az újdonsült bőröndömmel a szobámba, és egyedül maradhassak a kincseimmel. Szépen óvatosan nyitom ki a bőröndömet, és egyesével veszem szemügyre a dolgokat. A vajszínű blúzokat, a homok színű kabátokat, nadrágokat és szoknyákat, a sötétbarna mellényt, a türkiz kék kötényeket, a piros masnikat, a barna cipőket – külön fedélzetit és külön „vonulósat” természetesen – a sütőkesztyűt – amiből mindenkinek sajátja van – a fedélzeti lepedőt, amit magad alá teríthetsz a fedélzeti pihenő helységben – hihetetlen, de van – és az egyen pizsamát!!! Ez az a darab, amit nem igazán tudok hová tenni. Minek nekem egyen pizsama hatalmas „Crew” felirattal a hátán. Ellenőrizni is fogják? És a legmegdöbbentőbb az, hogy igen. A protokoll szerint vészhelyzet esetén - ha téged a vészhelyzet éppen a pihenőidődben ér - ez az egyetlen azonosítási mód, mármint a hátadon a felirat. Nem akarok morbid lenni, de mi van, ha nem pofára esel?
Nézzük a cipőket. A márkájuk után kutakodom, és a következő feliratot találom a belsejükben: „special design for Cabin Crew” azaz speciális formatervezés kimondottan a légiutaskisérők részére. Szóval itt már külön cipő cég van a személyzet részére.
Majd legvégül a piros kalap és a kalapból induló, fátyolként vállra hulló sál. Hiszen a légitársaságáról híres az ország. Ez az országimázs. Ez az a hely, ahol minden az ország légitársasága körül forog, és ezt jó, ha lassan tudatosítom magamban: „Gésa” leszek Dubaiban.

II/3. Az első lépések

Halk motozás a szomszéd szobából. Lassan feldereng, hogy hajnalban valaki még érkezhetett, mert hallottam ugyanannak a hölgynek a hangját, akivel én is beszéltem, és lényegében ugyanazt ecsetelte, mint amit nekem. Gondolom nem magában beszélt. Ezek szerint megjött a lakótársam is.

Összekapom magam, és kilépek az előszobába. Lassan nyílik az ajtó, és legnagyobb meglepetésemre nem egy, hanem rögtön két ugyanolyan fej jelenik meg egymás fölött. Ikrek? Egypetéjűek, az már biztos. Fülig érő mosoly.
Őööö…, hát erre nem számítottam. Hát akkor most ki is a szobatársam? Bemutatkoznak mind a ketten, és hamar megtudom, hogy csehek. Az - 5 perccel – fiatalabbik már vagy négy hónapja itt él, igyekszik megismerni a környéket, így hozzánk képest bennfentesnek számít. Tyúkanyóként viselkedik, és meg kell hagyni természeti adottságaiból adódóan ez, ahogy látom eléggé alá is lett támasztva - már mellmagasságban. Ecsetelni kezdi, hogy bevezet minket mindenbe, csak szépen szedelőzködjünk, mert indulunk az első városnéző, bevásárló körútra.

Folyamatosan sorjázza az információkat. A taxi a legkézenfekvőbb közlekedési eszköz, és kizárásos alapon egyben az egyetlen is. Metróvonal nincs, és vonat sem, bár valami gyorsvasútfélét éppen most kezdtek el építeni, és ami az itteni tempót illeti, pár hónap alatt készen is lesz. Ha jobban körülnézek, láthatom az út szélén, bizonyos távolságonként elhagyatottan égnek meredő oszlopokat.

A taxizás itt külön történet, külön szabályokkal. Az egyetlen létező taxi vállalat az arab városi taxi. Nekünk nőknek csak hátra szabad ülni, senki nem veszi itt jó néven, ha beülünk egy férfi mellé. Természetesen négy hölgy utas esetén azért engedményt tesznek. A csomagtartóba csak nem fognak betenni csak azért, hogy üresen maradjon a sofőr melletti szék.
Vannak úgynevezett rózsaszín taxik is, amik kizárólag hölgyeket szállítanak, ezeknél a sofőr is hölgy általában. Dubai, az Egyesült Arab Emirátusok egyetlen városa ahol, engedélyezett a nőknek a vezetés. Úgy is mondhatnám, hogy minden egyéb nyavalyájuk mellett, ez a legszabadabb.

Bepattanunk egy zöld tetejű, homok színű arab taxiba, és máris száguld velünk végig a Seikh Zayed Roadon. A Seikh Zayed Road a helyi főút. Szinte az egész város az út két oldalára tagolódik. Erős túlzással olyan, mint például Lajosmizsén a Dózsa György út. Leszámítva talán a felhőkarcolókat, a 8 osztott pályát, az éghajlati körülményeket, az elszáguldó autók márkáit, a fényreklámokat, a járókelő helyieket, a járókelő külföldieket és a tájat.

Majdnem fél órás út után érkezünk meg a Mall-ba. Különös, 45 fokban égnek induló toronyszerű képződményben csúcsosodik.

A taxis nem kis meglepetésemre a Kempinszki hotel előtt tesz ki, de még mielőtt aggodalmaskodnék tyúkanyónk karon ragad, és kituszkol a kocsiból. Átverekszünk a tömegen, és a hotel melletti forgóajtón tényleg egy bevásárlóközpontba jutunk. Köröskörül éttermek a bejáratnál, majd újabb üvegajtó, és a híres sí-centrum tárul elém.

A lélegzetem is eláll, hogy egyetlen üvegfal választ el az overálban sielő emberektől. Máris megértem, hogy miért a 45 fokos Pizzai ferde torony utánzat, hiszen innen siklanak le a „haladók” vagy adott esetben esnek-kelnek a nem azok.

A bevásárló központ leginkább a budapesti Westend City Center-re hasonlít, több szintes, és elsőre nagyon is el lehet tévedni benne. Másodikra is. Nagyobb csomópontjaiban koncerteknek felállított színpad. A folyosókon hipermarketek, divatmárkák üzletsorai, ékszerkészítők kirakat boltjai, és a világhíres divattervezők üzletei.

Mi követjük Kotkodát, és meg sem állunk a hipermarketig, hiszen bőven lesz még időnk bebarangolni az egész épületet. Most viszont itt az ideje a legszükségesebb dolgokat gyorsan beszerezni, aztán pedig pihenni, hiszen holnap már megkezdődik az első hivatalos ügyintézési napunk.

A helyi Tesco. Sorról sorra haladva vesszük végig a felhozatalt, hiszen egy új háztartást kell létrehoznunk. Az előző nap a reptéren kézhez kapott 500 dirham – kb. 25 000 ft - kezdő zsebpénz nem rossz, viszont nem is fogjuk vele elsőre berendezni a lakást. A lakásban csak bútorok vannak, elektromos eszközök és egyéb felszerelések nélkül. Így mindenképpen nélkülözhetetlennek számít a vasaló, a pirítós sütő, turmixgép, partvis, felmosó, mosószer és az egyebek, nem beszélve a teafőzőről hiszen itt a víz nem iható.

Fizetünk, és egy „Etisalat” feliratú pavilon felé vesszük az irányt. Tyúkanyó buzgón magyaráz, hogy ez a legszélesebb telekommunikációs hálózattal rendelkező vállalat, és az egyetlen is, ahol minket, külföldieket kiszolgálnak. Itt elfogadják az útlevél fénymásolatát, és máris kézhez kapjuk az új sim kártyát, amivel már végre felvehetjük a kapcsolatot az otthoniakkal. Az idő azonban rohan, és tekintettel a holnapi zsúfolt programra, a kijárat felé veszzük az irányt.

Kígyózó taxi sor. Tekintettel a közlekedési eszközök egyéb típusaiban fellelhető hiányra, külön szolgáltatásként várólistát alakítanak ki érkezés szerint a taxikra. És a homokszínű autók szépen sorban, katonásan érkeznek is.

Magyar beidegződéseim még erősek, mert azonnal figyelem az arcokat, mit fognak szólni a két hegy nagyságú bevásárló kocsinkhoz. Teljesen ledöbbenek. Egy segítőkész férfi odaugrik hozzám, kikapja a kezemből a bevásárló kocsit, és anélkül hogy elszaladna vele, odatolja a legközelebbi taxihoz, berámol a csomagtartóba, és előzékenyen kinyitja nekem az ajtót. És én még abban a hiszemben nőttem fel, hogy az arabok a legdurvább emberek, akik nem becsülik a nőket. Lehet, hogy érni fognak még meglepetések?

Hazaút. Az egyetlen főút egyetlen hátránya éppen az hogy, az egyetlen. Ennél fogva lehet vagy 8 pálya, mind a 8-ban araszol a kocsisor. Több mint egy óra is eltelik, mire hazaérünk.

Lajosmizse, Lajosmizse. Mit is mondhatnék? 5 perc alatt átszáguldani a városon? Hm… Emlékek… álmok… homályosan felderengenek, amikor az éjszakai fények még az úton érnek.

II/2. Első reggel

Szokatlan élmény az első ébredés, mondhatnám úgy is megrázó. Azt sem tudom, hol vagyok, és ijedtemben majdnem kiesem az ágyból. Mint Alíz Csodaországban. Mire felkelek, kicserélődik körülöttem a táj, és a jól megszokott világomat, egy másik vadidegen váltja fel.

Lassan pörgetem vissza az eseményeket.
Éjszaka a taxisunk kitett egy üvegfalú, 53 emeletes felhőkarcolónál. Az üvegajtó mögött márvány padló, és széles recepciós pult állt, biztonságiakkal vagy recepciósokkal – ki tudja- minden esetre férfiakkal. Egy hölgy kísért tovább, át egy újabb üvegajtón a liftekig. A 35. emeletre érkeztünk, a 3501-es lakásba. A csengetésre senki nem felelt, így lassan kinyitottuk az ajtót, és bementünk a leghátsó szobába.

Elmagyarázta, hogy a CT betűk a borítékon a felhőkarcoló nevének rövidítéséből adódnak. Ez itt a 21. Century Tower, azaz a 21. Század Torony. Ha jobban felidéztem az emlékeimet, be is úszott egy kép, hogy a liftek mellett volt egy hatalmas, arany felirat, ami abszolút szolidan hirdette az épület elnevezését.
A 3501 természetesen a 35. emeleten a 3501-es apartmant jelölte, míg az A betű a leghátsó szobát. És itt érkeztünk el a lényegig: a leghátsó szoba.
Ez egy három szobás apartman volt, ami egy nappaliból indult. A nappaliból egy amerikai konyha és egy folyosó nyílt. A folyosón mindkét oldalon ajtók sorakoztak. Kísérőm elmagyarázta, hogy minden szobával szemben a saját fürdőszobája található. Az egyetlen szoba, amibe beépítették a fürdőt, az A, azaz az enyém. Úgyis mondhatnám, hogy megnyertem a suite-ot.

Ez volt a legtágasabb, éppen a duplája a másikaknak.
A berendezés viszont elég gyér. Fehér falak, fehér kő, fehér beépített szekrény, barna komód, barna íróasztal, barna éjjeliszekrény, és egy barna francia ágy, fehér ágyneműhuzattal. Ja igen, plusz egy tükör, hihetetlen, de barna kerettel.

A fürdő…fehér. De legalább tágas. Hatalmas panorámás, kör alakú tükör; fehér kád, és mosdó, fehér piszoár és wc, és az elmaradhatatlan fehér kő, fehér falak. Tiszta, fehér, már szinte steril. Rideg és ijesztő.

Mikor a hölgy végre magamra hagyott, és nagyjából kipakoltam, rám törtek a gondolatok. Minden, amit otthon hagytam. A kis lakásom, ami csak az enyém volt, aminek minden négyzetcentije rólam mesélt. Benne volt az összes emlékem, az összes álmom, az apró csecsebecséim, a világ minden tájáról összegyűjtött szuvenírjeim, az értékes faragványaim. Most itt találtam magam a világ végén, a senki földjén, a sivatag kellős közepén, és ha körülnéztem, nem láttam mást, csak egy kopár üres szobát. Úsztam a tejfehér semmiben, a fehér kövön, a fehér falak között, a fehér ágyon, és nem találtam kapaszkodót. Szinte megfojtott a fehérség.
Hajnalodott már mire sikerült elaludnom.


Jó reggelt Aliz! Hív az első nap!

Az első gondolatom az, ha visszafekszem, és erősen rákoncentrálok, talán sikerül!

Úgyhogy visszafekszem.

Koncentrálok.

Erősen.

Újra, és újra.

Dél körül azért lassan már ideje feladni, úgyhogy inkább beletörődöm, hogy itt ragadtam egy időre.

Még mindig kopár fehér minden, de ahogy széthúzom a függönyöket napsugár árasztja el a szobát, mint egy hírnök. A remény sugara, hogy bár senki nem mondta, hogy könnyű lesz, de még csak most kezdődik, és a kezdet egyben életet is jelent, egy új világ születését, és rajtam is áll, hogyan formálom.