III/9. A kulisszák mögött

Voltaképpen mitől is légiutaskisérő a légiutaskisérő? Attól, hogy szépen tud mosolyogni, ergo épek a fogai; vagy mert kedves; mindig remek háziasszony; szórakoztató társaság. Egy külső szemlélő számára ez a bizonyos „hogyan varázsolunk terülj-terülj-asztalkám-ot az utasok elé” a lényeg.
Na persze némi elképzelésem már azért van a dologról, hiszen csak dolgoztam már két légitársaságnak. A kérdés csak az, hogy mitől más ez, mint a másik kettő volt? Mitől sikeres, mitől híres, és mitől olyan menő? Csak a pénz volna a titka, vagy jóval több annál? Az utolsó két hét képzése ebből állt, megmutatni azt, ami itt különleges, megtanítani minket az egyedi szervizre.


Bevallom szkeptikusan lépek be a kijelölt tanterembe, és meghökkenve fogadom a már megint feltornyozott könyvhalmot, ami az ülésem mögött fogad. Nem számítottam rá, hogy újból, egy nagyon szigorú képzés következik, sőt titkon abban bíztam, hogy múltamból adódóan itt lesznek csak igazi előnyeim, így a többiekkel szemben én majd simán végig sétagaloppozom a tanfolyam ezen részét, míg ők vért izzadnak. Tudom, nem szép dolog, de akkor is, izzadtam én már eleget. A valóság azonban csúnyán arcul csap. Nem elég, hogy a könyvekből újra házi feladatokat adnak, még a fedélzeti magazin, sőt, még a fedélzeti szórakoztató program-magazin (értsd tv-újság) tartalmát is kívülről kell tudnom. Azt pedig pláne nem értem, hogy miért olyan égbe kiáltó bűn az, ha nem tudod, hogy Dagobert bácsi éppen aktuális kacsameséit melyik csatornán vetítik.

Oktatóink - egy magas, kopasz, tipikusan magyaros: sértegető humorérzékkel megáldott, libanoni férfi, és egy bájos, életvidám, egyiptomi hölgy - a hirtelen lefagyott mosolyokat ismerkedős játékkal próbálják visszavarázsolni. Feladatunk, hogy pár percben bemutassuk hazánkat, társalkodási szokásainkat és az átlagtól eltérő sajátosságokat.
Bár nem készültem fényképekkel, és történeti lexikonokkal mégis előtör belőlem a honvágy.
Alig tudom megállni, hogy a kulturális szokásainkon túl, ne kezdjek el ódákat zengeni a balatoni élményekről, a lángosozásokról, palacsintázásokról; vagy Budapest éjszakai látképről, a kivilágított lánchídról az éjszakai kerthelységekről; vagy csak úgy egyáltalán, hogy természetesen az én hazám a legszebb, a legjobb, a legeurópaibb, a legjobb elhelyezkedésű, és a legesleg mindenben.
Ahogy látom, érzéseimmel nem vagyok egyedül, mindenki a legnagyobb átéléssel beszél a saját országáról. Itt tudjuk meg, hogy a koreaiak sosem fognak kezet üdvözlésnél, csak meghajolnak, a testi érintés egyenesen sértés; ezzel szemben az argentinok minimum három puszit adnak egymásnak, még a férfiak is.
A feladat célja pedig elég egyértelmű, bevezetés abba a témakörbe, ami szerves részét képezi a munkánknak, az a bizonyos know-how, tudni kit hogyan lehet megvendégelni, hogy az illető számára az utazás felejthetetlen legyen, és ne rémálom. Itt már tényleg vérre menően fontos tudni, hogy Teheránban nem lehet ok-t jelezni felfelé tartott hüvelyk újjal, mert pont az ellenkezőjét jelenti, vagy még rosszabbat. Abban pedig biztos lehetsz, hogy teheráni járatod lesz, és jaj neked, ha ezt elfelejted, mert akkor már késő lesz törni a fejed, mit kezdj 200 feldühített utassal.

A játék végeztével egy hatalmas hangárba vezetnek, ahol egy újabb szimulátorban találjuk magunkat. És bár ezek a gépek a biztonsági tréninges társaikhoz képest vészhelyzetet szimulálni, rázkódni, tüzet okádni nem képesek; a büféjük 100%-osan felszerelt. Oly annyira, hogy a Catering (a konyha) minden gyakorlati képzésre újra feltölti, mintha csak útra indulna. Ez pontosan annyit tesz, hogy friss meleg étel van a büfék sütőjében, éppen, mint „igaziból”. Bár egyelőre csak annyi a dolgunk, hogy feltérképezzük mi hol található, azt már látom, egyértelműen 1:0 a pénz javára. Na, igen, itt az nem akadály.

Az éles bevetés rögtön másnap meg is kezdődik. Ez az egyetlen nap, amikor megengedett civilbe öltöznünk, hiszen mi vagyunk a végzősök áldozatai, akik a mit sem sejtő, olykor mégis kötekedő utasokat játsszák. Még külön erre a célra gyártott beszállókártyákat is kapunk, amelyeknek a hátoldalán fel van tüntetve, hogy kinek a terhes kismamát, kinek a süketet kell eljátszania.
Egyre jobban élvezem. Előbújik belőlem a gyerek, átélem a szituáció minden izét és zamatát. Bár csak egy hindu munkást alakitok, akinek nincs más feladata csak bárgyún nézni, mert nem ért semmit, és nem beszéli a nyelvet, mégis próbálom a legtöbbet kihozni a szerepből. Lelki szemeim előtt már az Oscar lebeg, holott azt hiszem rájátszás nélkül is ment volna.

A csoport jól vizsgázik, annak ellenére, hogy az oktatók próbálják minél jobban megnehezíteni a dolgukat. Percenként csöngetik ki őket egyesével, és mindenkihez akad egy-két kötekedő szavuk tesztelvén a helytállást, feladatmegoldást, tájékozottságot, és természetesen a türelmet a mosollyal együtt. Hát, szép kilátások!

Már másnap elkezdődik a gyakorlati oktatás, nehogy sokáig merengjünk az előttünk álló próbatételeken, és újra a kiszuperált konyhájú szimulátorban találjuk magunkat. Arra gondolok, hogy a látottak alapján éppen csak az eltérő ismeretek elsajátításával kell számolnom, a többi azt hiszem menni fog. Ők viszont úgy látom, tutira mennek, mert lépésről lépésre elmagyaráznak mindent. Olyan részletesen, hogy az már tényleg túlzás. Még azt is, hogy a kocsi fogóját kell megfognod, hogy felhúzd a kocsit (nem is tudom, mi mást lehetne); vagy, hogy hagyj elég helyet magad és a kocsi között, hogy kényelmesen tudj mozogni; hogyan fogd meg a poharat; használj poháralátétet; és köszönj szépen és illedelmesen az utasnak.
Kicsit néha tényleg olyan érzésem van, hogy visszamentem az oviba. Megértem, hogy a légitársaságok között fennálló kiélezett versenyhelyzetben, ráadásul az élmezőnyben nem engedhetik meg maguknak a legkisebb hibát sem, de azért mégiscsak van egy értelmiségi limit, ami alatt nem alkalmaznak légiutaskisérőt. Vagy tévedek? Azért azt, hogy egy kocsi a kerekein gurul, talán nem kell senkinek elmagyarázni. Vagy igen? Azt pedig, hogy illik köszönni, anyukám utoljára három éves korom környékén mondta. Azzal nyugtatom magam, hogy ez a tipikus „minél több részletet tanítanak, annál több marad meg” elv, és amúgy is, ki tudja, kinek mi hiányzik a jellem-kelléktárából.

Ha a gyakorlat ilyen részletes, akkor viszont nagy valószinűséggel az elvárások is ilyen részletekbe menőek, ezért tényleg nem árt nem megfeledkezni arról a fránya poháralátétről - lehetőleg címkével felfelé, és természetesen felirattal az utas felé.

Csoda, hogy izgulunk a vizsga napján? Még a végén valami kis apróságot kihagyok, és még egyszer lehúzhatom az elmúlt két hetet, és tanulhatom újból, hogyan fogjam meg a citromkarikát a csipesszel. Szépen néznék ki!

Először is felkészítjük a kiszuperált gépet az utasok fogadására, pont, mint elődeink, majd mi is megkapjuk a vakot, a bénát, a terhes kismamát, az arab lokálpatrióta hölgyet, aki persze csak hölgy mellé hajlandó ülni, a kíséret nélküli gyereket, a hindi munkást, és az akadékoskodó vizsgáztató trénereket.

A kezdeti aggodalmamon akkor leszek úrrá, amikor a gép végre felszáll – mármint közlik, hogy „most már a levegőben van” és mi elkezdhetjük a szervizt.
Előtör belőlem a vérbeli légiutaskisérő, és fülig-mosoly kíséretében kezdek pörögni az utasok között - pont, mint anno - és végre élvezem, ízig-vérig élvezem. Végre otthon vagyok. Érzem nincs több akadály, hiszen ez az életterem, az igazi élettér: az utasok és én, a beszélgetések és az eltérő személyiségek kezeléséből adódó kihívás. Alig tudom visszatartani magam, hogy ne én menjek ki minden csöngetésre.

Csak fél füllel hallom, amint az egyik kukacoskodó oktató éppen azt magyarázza az egyik ázsiai lánynak, hogy ő magyar, és nem tudja, hogy kell-e neki kitölteni „leszálló” kártyát, mert nem tudja, hogy EU tag-e az országa. Megjegyzem, kizárt dolognak tartom, hogy egy magyar ilyet ne tudna, de hát nem a magyar civilizációból indulnak ki. Minden esetre, én kapva kapok az alkalmon, és kirohanok hozzá a kabinba „jé, földim” színjátékkal, és úgy csinálok, mintha ezer éve nem látott hazafi lenne, és nem a vizsgáztatom. Elvégre a magyar vendégszeretet igenis híres, és akármilyen vizsga is legyen, az csak nem lehet baj, ha körülajnározok egy utast. Fel is ajánlom neki azonnal egy komisz mosoly kíséretében, hogy akár váltsunk is át magyarra, éppen csak arra nem hívom fel a figyelmét, hogy az EU csatlakozás napra pontosan mikor volt, „mint az köztudott”. Azonban ki tudja miért, nem kér a segítségemből, és roppant hálátlanul visszazavar a büfébe, és visszaköveteli az ázsiai lányt.

A vizsgám lassan véget ér, vizsgáztatóm nem ezzel ugyan, de egy másik kérdéssel engem is megtalál, és immár hivatalosan is készen állok, hogy elinduljak repülni. Letelt az öt hét, letelt az oktatás.



Ha engem kérdeznek: igen, a pénz itt fontos, és nagyon domináns. Ezzel biztosítják a minőségi szintet, ami a mi kis hazánknak sajnos nem adatott meg. Teljesen más, ha az utas elé választékot teszel, és többször kínálod, mintha csak egyetlen, kicsi porciót helyezel az orra alá, miközben buzgón imádkozol, hogy ne haljon éhen a járat végéig.
Mégis, amitől egyedi, és más, mint a többi légitársaság, az a nemzetközisége, amit ők „cosmopolitan”-ságnak neveznek, a különböző nemzetiségű emberek személyiségének varázsa. Ez a többlet, ez a titok. Nem tudom, hogy bennem mi fogta meg őket, talán az ő-nyögésem, vagy a megszeppent, mégis fülig érő szájú mosolyom, de kiválasztottak. Lehet, hogy rengeteget gyűrődtem, míg eljutottam idáig, de végül csak lecsendesül bennem minden, és a háborgó tenger visszatér a medrébe: úgy érzem jó helyre kerültem.

III/8. Közlekedj okosan!

Úgy döntöttem, hogy a Dubai közlekedés megér egy misét, vagy legalábbis egy fejezetet mindenképpen. A kiképzés részét képezi ez is a „megszoksz vagy megszöksz” elv alapján. És ha már úgyis szóba került, - ha máshol nem, a 200 egymásba torlódott autó kapcsán - akkor igenis írni kell róla! Úgyhogy ezt a fejezetet ennek szentelem, különös tekintettel az általam annyira kedvelt taxisokra, akik itt Dubaiban külön fogalmat jelentenek.

Csak egyetlen példát had említsek előjáróban a téma kiemelésének igazolására. Mit tennél, ha az úti célod megközelítésének és az autópályának a kellős közepén, a taxisod hirtelen megállítaná a kocsit, fittyet hányva a KRESZ szabályokra, és a megrökönyödésedre; kiszállna, és elvonulna imádkozni úgy egy jó fél órácskára?
Meggyőző! Igaz? Bár mivel a kulcs a zárban, a leleményesebb ilyenkor átül előre, aztán gázt ad. Feltéve, ha nem fél a hatósági erőktől.
De tegyük fel, hogy félünk. Akkor bizony tűrni kell, amit ránk szabott a helyi „köz” érdeke…

De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük csak lassan és aprólékosan, mit lehet még tudni a hírhedt dubai közlekedésről!

Az alapszituáció, egyben alaphiba a rendszer felépítéséből adódik: Emírség, egyeduralkodóval az élén. Ebből egyenesen következik a monopol jogok fenntartása, ami bármilyen szokatlan a közlekedésben is igen erősen érezteti hatását.
Rögtön itt van azaz eset, ha a „nagy” családban esküvő, vagy más jeles esemény kerül megrendezésre. Útlezárások, forgalom elterelések várhatóak és még örülhet az ember, ha nem vezetnek be kijárási tilalmat az érdekeltek biztonsága érdekében. Vagy ne adja Allah, meghal valaki a NAGY családból: három napos nemzeti gyász, minden zárva.

A másik probléma a tömegközlekedési eszközök fajaiban fellelhető igen gyér választék, ami szinte csak a taxira korlátozódik, tekintve, hogy a buszok indiai munkásokkal vannak dugig tömve. Bár ki hogy szereti, de nem szívesen osztozkodom az egyetlen ülőhelyemen 20 másik indiaival csak azért, mert az ő országukban a „sok jó kis helyen is elfér” elv alapján izzadtan, lapjával szorulnak egymásra. Legutóbb egy egyszerű, sima, utcai padon nem kevesebb, mint 17 (azaz tizenhét!!!) egymás hegyén-hátán ülő embert számoltam össze. Ismétlem: normális hétköznapi padról beszélünk, amin mi maximum 4-en, de inkább csak ketten hárman szoktunk ülni.

De most ne rájuk összpontosítsunk, hanem a kizárásos alapon megmaradt, egyetlen használható közlekedési eszközre: a taxira!
A monopol jogok itt is jól érzékelhetőek, hiszen az egyetlen taxi vállalat Dubaiban a Dubai Taxi, ennél fogva az lenne a furcsa, ha enyhe túlkapások nem lennének.

Például megteszi, hogy zárva tartja az ajtót, és csak a saját ablakát tekeri le, onnan tudakolja meg, hogy merre mész. Tehát kidugja a fejét, és kiüvölt, hogy „where?” Mire te – gyorsan asszimilálódva a helyi környezethez – visszaüvöltöd a hely nevét. Amennyiben a tervezett útvonal nincs az ő tervei között, akkor gázt ad, és elhajt. Te meg állhatsz az ámulattól tátva maradt szájjal továbbra is az út szélén.

Ilyen nem kedvelt útirány például a sivatag túlsó végén lévő Al Gadhir épület, ahová emiatt szinte képtelenség eljutni.
Nézzük gyakorlatban!
Megbeszélem a barátnőmmel, hogy nála vagyok 3-ra, és én naiv fél 3-kor lemegyek taxit fogni. A taxis megáll, ablakot leteker, meghallgatja a célt, majd elviharzik. Azt sem mondja: pá. Következő ugyanígy, majd ugyanígy. Nem kevesebb, mint 5 kocsi hagy faképnél, mikor úgy döntök, ideje taktikát váltanom. A következő áldozatnál azonnal odarohanok a kocsihoz, és kérdés nélkül bevágódom.
A kis kezdő: nyitva hagyta az ajtót.
Legnagyobb megdöbbenésemre azonban az úti cél közlése után kitessékel a kocsiból, hogy ő ugyan oda nem visz. Én meg még naivabb, ki is szállok.
Most már lassan egy éves tapasztalattal tudom: ilyenkor telefont elővesz, taxi társaságot tárcsáz, miközben hangosan artikulálva el is magyaráz, hogy most hívni főnökét vagy a rendőrséget és feljelenteni a már jól leolvasott …számú autót. Ez mindig bejön.
Láttam viszont olyan srácot, aki el akarta kapni azt a taxit, amiből kiszálltam. A sofőr aznapra viszont - úgy tűnt - nem tervezett már több fuvart, és ezt elég gyorsan a fiú tudtára is adta azzal, hogy gázt adott. A srácnak pedig mi maradt? A kilincs a kezében, és a döbbenet az arcán.

Dicséretükre legyen mondva, volt olyan vezető is, aki végre készségesen elmagyarázta nekem, hogy a délelőtti órákban egészen négyig könnyű kocsit fogni. 4-től már nem visz senki a város felé, mert senkinek sem éri meg, hogy órákig álljon a dugóban, és álljon ezzel együtt az órája is. Ha tehát a Mall of the Emiratesbe akarsz menni, kelj fel korán és menj be 11 és 4 között. Ha lekésted, akkor már csak a Deira City Center marad a másik irányba. Ha tehát síelni akarsz, akkor menj délelőtt! Izgalmas egy ország, ahol a bevásárlást és a szórakozást a taxisok szokásaihoz és nem a plázák nyitva tartásához kell igazítani.

Sőt, az is előfordul, hogy nem elég a hadisarc kivetése, néha a végcél sem stimmel. Kitessékel a kocsiból és elviharzik. Te gyanútlanul felhívod a vendéglátód, hogy megtudakold hányadik emeletre is vagy hivatalos, majd sokkot kapsz a választól. A 12? De hát a látóteredben lévő legmagasabb épület maximum 3 emeletes és még az is csak félkész, ergo átlátsz a másik oldalára, mert még az ablakok sincsenek fenn.
Mit lehet tenni? Ácsoroghatsz az ötven fokban a sivatag közepén a munkások nagy-nagy örömére.

Mielőtt felmerülne bárkiben: igen, van lég kondis buszmegálló.
Nem itt, hanem azon a részen, ahol még a buszok is járnak.
De még ha lenne is: ha bemész, melyik taxi fog észrevenni?

Egy másik ilyen alkalommal úgy tűnt rám ragyogott a szerencse, mert nem kevesebb, mint negyed óra várakozás után elém gördült egy taxi.
A taxis azt mondta elvisz, de az úrral együtt, akit egészen idáig észre sem vettem, mert a hátam mögött állt. Gondoltam semmi probléma, legalább osztozunk a fuvaron. Persze! Az ő leosztásában ez annyit tesz, hogy ő adja a részvétet, én meg a pénzt, mint ahogy ez később kiderült.
A házam előtti saroknál a „főnök” számomra ismeretlen indíttatásból kihajtott az ellenkező irányba. Próbáltam a hátsó ülésről finoman érdeklődni az új úti célt illetően, de úgy tűnt a két férfi olyan mélyen egymásra talált, hogy meg sem hallanak. Hosszas próbálkozásom után végül megkegyelmezett az egyik, és odavágta foghegyről, hogy nem tudja, mit vagyok úgy oda, innen még simán hazatalálok.
Majd lassan eltűntek az emeletes házak, eltűnt a kulturált rész. Helyét felváltotta a szegény negyed, és durva deszkákból eszkábált kalyibák között vezetett girbe-gurba utunk. Kisvártatva megálltunk egy szemétkupac szomszédságában, valami műanyag bodegából készült lakóhelyként funkcionáló építmény előtt. Barátunk odadobott egy kis aprót a sofőrnek, elsütött valami nagyon kedves poént arabul, mire ezek ketten összenevettek, majd bevágta az ajtót.

A sofőr hátrafordult, újra megkérdezte, hogy hol lakom. Másodszorra is elmondtam. A szemében némi zavart véltem felfedezni, úgyhogy kénytelen voltam visszairányítani a főútra, és megmutattam a házat. Erre tesz egy gyönyörű nagy ívű kört, és megáll az út szemközti oldalán.
Ahogy azt már egyszer régebben említettem: Dubai híressége ez a főút. Tekintettel a pályáira (nyolc mindkét irányban), aligha hiszem, hogy vállalkozna arra bárki is, - akár kocsival, akár anélkül - hogy hihetetlen bravúrral átvágjon mind a nyolc sávon versenyt manőverezve a közben a többi sávban száguldozó autókkal, és persze átmásszon, vagy adott esetben átemelje a kocsit az osztott pálya közepén felhúzott dróthálón.
Ezért is olyan fantasztikus a közlekedés itt, mert ha irányt akarsz váltani, el kell jutnod az út legvégéig, és majd csak onnan tudsz visszafordulni a megfelelő irányba. És ha esetenként elvétenéd a kijáratot, akkor Isten veled, irány Abu Dhabi.
Emlékszem: milyen sok időbe telt megérteni, hogy ha itt jobbra akarok menni, akkor az első félórában akkor is balra megyünk, mert csak arra van út. Majd csak aztán fordulunk vissza. Helyi jellegzetességek. Ez van.

Nincs más hátra, mi is visszamegyünk újra a körgyűrűbe, és most megpróbáljuk az eredeti manővert a másik oldalra. Akkor már valamennyire kapizsgálom, hogy fogalma sincs arról, hogy hová megyünk, úgyhogy finoman jelzem, a második lámpánál forduljon balra, majd gondolataimba merülve próbálom kitalálni, ugyan hogyan oldom meg a már hihetetlen összeghatárra rúgó taxi költséget.
A lelkem lefordul az első lámpánál… Ezt persze csak akkor veszem már észre, amikor fülig mosollyal a fején robog végig a rossz irányba megint, és mint tudjuk, ha elvéted a kijáratot…
akkor irány...Abu Dhabi.

Nem baj! Csináljuk, amíg flottul nem megy!
Újabb kör.
Végül az eredetileg 7 dirhamos útból 50 lesz.
Nem kapom fel a vizet, nem replikázom.
Mosolyogva a kezébe nyomok egy 20-ast, szép napot kívánok neki, és elindulok.
Sok időbe telik, mire hallom kiáltozását.
Hogy lássa, kivel van dolga, visszamegyek hozzá, a figyelmébe ajánlom azt a bizonyos jól ismert telefonszámot, és készséges segítségemet amennyiben a téma kihallgatása válnék szükségessé az említett hatósági szervnél.


De a távolban már felcsillant a remény. Az égnek meredő oszlopokra - amiket érkezésem napján láttam végig a főút mentén - idővel komoly híd került, amin nem sokára magas vasút indul útnak. Remény ébredt, hiszen véget ér a taxis uralom, megnyílik a lehetőség a szabadabb közlekedésre. Hogy milyen helyi gubancok lesznek majd a vasúttal, azt még nem tudni, de hallomásból tudom, hogy elektromosan vezetik, nem pakisztáni sofőrrel. Már ez is valami. Ha pedig síneken megy, és egy irányba, biztos nem tévedhet el. Bár… Itt már semmi sem kizárt.

III/7. Viszlát egészségügy!

Az egészségügyi oktatást elhozó változások szele egészen odáig erősödött, hogy a homokból komoly ködöt formált, amiben nem kevesebb, mint 200 autó rongyolt egymásba a hírhedt Sheik Zayed út kellős közepén.
Most nem akarok unalmas frázisokat ismételni a vezetési stílusukról, de azért 200 kocsiról beszélünk. 200!!! Még 10 oké, de 200?
Nagyon nagy lehetett az a köd.
Vagy nézzük másik megközelítésből: nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a tananyagrész túl nagy port vert fel már így is, ideje lenne továbbállnia.


Tudom, nem tudok póker arcot vágni, és kiül a fejemre, ha halálra unom magam. Pedig én próbálom élvezni, de tényleg. Csak hát ízlések és pofonok. Ezt a témakört nem nekem találták ki. És amikor még délután háromkor is ezt erőltetik, már tényleg kezd sok lenni. Sőt, még csak most visznek át egy számítógépes terembe, ahol egyéni témafeldolgozás következik. Használjuk ki nyugodtan a fennmaradó időt – mondják - saját belátásunk szerint. A busz 3:45-kor indul az épület elől, ez, ha jól számolom 45 perc. Na persze, nem muszáj busszal menni, mehetsz haza taxival is, és fizetheted abból a szűkös anyagi keretből, amit  kezdő tőkeként az egész hónapos megélhetésedre szántak.

Tehát ülök a gép előtt és tanulok. Próbálok összebarátkozni a témával. Elvégre ez az utolsó nap utolsó programja, legalább búcsúzóul valami kis érdeklődést tanúsíthatnék igazán. A jobbak persze lelkiismeret-furdalás nélkül rögtön a tesztre mennek, és az anyag végigolvasása nélkül addig nyomkodják a válaszokat, mire megjegyzik a helyes sorrendet, és meg lesz a 100%. Én bezzeg talpig becsületesen nekiülök elmerülve az anyagban. Még a végén érdekel is. Az alvás szakaszai, ritmusa, mihez vezet a kialvatlanság, mi az álom stb. Mély meditálásomat a szomszédom oldalamba mélyedő könyöke akasztja meg.
- Te figyelj! – kezdi – A világért sem akarlak zavarni, de 2 perc múlva megy a busz, és még három tesztet kell kitöltened. Hagyd az olvasást, mert sosem végzel.
Pillanatokon belül felborítok mindent magam körül, épp csak azt nem verem le, ami rögzítve van. Megesik rajtam a szíve, odaül mellém, és diktálja a válaszokat. Segítségével olvasás nélkül letudom mind a három tesztet 100%-osra laza 2 perc alatt. Végül is így is lehet, csak akkor azt nem értem, hogy ennek az egésznek mi az értelme. Attól nem lettem okosabb, hogy a helyes válaszok sorszáma: a-d-c-b.

Rohanok a buszhoz, nyakamban a lábam, rögtön az egyen nyaklánc mellett. A járgány még hála Istennek a megállóban. De…
· Ah, no-no sorry hölgyem, a busz már megtelt, várja meg a következőt!
· Elnézést, de nem ez az egyetlen busz?
· Áh, dehogy! Mindjárt itt a másik hölgyem. Öt perc!
Na persze! Mind ezt mondja. Törődnek is ezek azzal, hogy jutok haza! De nem tudok mit csinálni. Bevágja az orrom előtt az ajtót, és legnagyobb megdöbbenésemre faképnél hagy. Várok. Nézem a tájat, süttetem az arcomat, hallgatom a madárcsicsergést. Már amikor van. Szinte minden 20. percben elszáll erre egy. Lehet, hogy ugyanaz, erre nem sok jár. Erről jut eszembe ez már a harmadik köre. Ez a fickó nem 5 percet mondott? Lehet, hogy mégis megérte volna a taxi, még ha fizetni kellett volna érte, akkor is.
Mi a tanulság? Máskor nem olvasunk tananyagot.

6-an maradunk ott az épület előtt, mire befut a következő busz. Villámgyorsan felszállunk.
A sofőr meg le a másik oldalon ugyanezzel a lendülettel.
15 perc múlva visszajön. Megkérdezzük tőle, ugyan mégis mikorra tervezi az indulást, mert ha nem gond mi sátrat vernénk a hátralévő időre, vagy esetenként tüzet raknánk és megfőznénk a 20 perces madarat. Megdöbben. Közli velünk, hogy ezt meg kell vitatnia a munkatársaival, azzal visszamegy közéjük. Negyed órával később visszajön és tájékoztat, hogy ez a busz nem megy a mi épületünk felé, legyünk szívesek átfáradni abba, ami majd most jön.

Megjött.
Beszállunk.
Elindul.

Már jó ideje megyünk, de furcsa módon a táj ahelyett, hogy egyre ismerősebb lenne, egyre ismeretlenebb. Sőt mi több, van egy épület, ami feltűnően követ minket, és hol a jobb, hol a bal oldalunkon tűnik fel.
Mi ez? Ingyen városnézés azoknak, akik túlélték az egészségügyi oktatást? Vagy begyűrűzött a köd megint, csak mi nem vettük észre?
Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki feszeleg a helyén. Zavartan pislogunk egymásra, egyikünk sem tudja eldönteni okosabb-e felhívni a már amúgy is homlokban gyöngyöző sofőr figyelmét észrevételeinkre, vagy hagyjuk, míg feladja.
A sofőr valamit megsejthetett, mert idegesen pillant hátra, elvörösödve néz ránk, és indiaiul hadovál valamit. Majd telefont ragad, tárcsáz, újból krákog, leteszi, és egy éles fordulóval kihajt balra.

A táj még ismeretlenebb, mint eddig. Most már lassan elhagyjuk a várost. Oh, otthon édes otthon. És egyébként mikor is ettem utoljára? Mégis meg kellett volna fogni azt a madarat. Lassan veszem sorra a sivatagi tájat, a lemenő nap színárnyalatait. Eltűnődöm az elmúlt hetek történésein, végiggondolom a következő napokat, megtervezem fejben a kiadásokat, a következő haza utamat, az esetleges vakációmat, a majdani házasságomat, és valamikor amikor már a majdani gyerekvállalás kérdésénél járhatok, sofőrünk ráfordul valami körgyűrűre, és….- nem hiszek a szememnek – ismerős épületek tűnnek fel a távolban. Lehet hogy csak délibáb, de egyre közelebb és közelebb kerülünk, és már szinte teljesen kivehető a város szélét jelző Burj-al-Arab látképe.

Nem tudok elég hálát rebegni az odafentieknek. Visszajött a remény.
Halk, megkönnyebbült sóhaj hallható az utastérben is, és mindenki lassan visszagubbaszt alapállásba, akarom mondani alapülésbe. Alig fél órával később, az éjszaka leple alatt meg is érkezünk.


Leveszem az egyen táskám, együtt érző pillantást vetek társaimra, elbúcsúzom, majd elindulok az épület felé. A bejáratnál még egyszer visszafordulok. Még látom, ahogy társaim elrobognak, és csak egy kipöfékelt füstgomolyag marad utánuk. Vége az egészségügynek, vége a megaláztatásnak. Már csak emlék, egy távolodó emlék. Akár a busz, egyre kisebb és kisebb, még teljesen el nem nyeli a (az idő) homály(a); vagy a homokköd? Ki tudja, de most már nem is fontos.