IV/2. Újonc avatás

Minden kezdet nehéz. A folytatás is az, de a kezdet nehezebb, és ide tartozik az újrakezdés is. Talán olyan, mint az első nap az iskolában, aztán az első nap az egyetemen. Nehéz! Mert idegen, nem ismered még ki magad, és nem ismersz senkit, nem ismered a szokásokat és egyáltalán nehéz és kész.

Arról nem is beszélve, hogy itt is ugyanúgy felavatják az újoncokat, mint a katonaságnál, és most nem az ünnepélyes avatásra, hanem a csapat önmaga szórakoztatására, egyénileg szervezett, kedves kis akcióira gondolok.

Persze nem ment ez másképp az előző légitársaságoknál sem. Emlékszem még a régi, jól bevált avatási szertartásokra, amikor az amúgy is remegő, megszeppent kislányt kilökik a kabin közepére biztonsági bemutatót tartani, miközben bemondják a mikrofonba, hogy „íme, a Piripócsújfalusi légi utaskísérő verseny nyertese, köszöntsék őt tapssal”, és az utasok bezzeg tapsolnak.

Világhírnév ide vagy oda, a nagymenő légitársaságoknál, ugyanúgy megadják a módját. Például leküldenek a repülőgép orra elé, hogy integess bátran a kamerába, hogy be tudják állítani a képet. Megjegyzem mindhárom, az orrban elhelyezett fedélzeti kamera rögzített, ennél fogva nem mozgatható. Csak ki-be kapcsoló gomb van arra az esetre, ha politikailag gyanús környék fölött repülnénk, és biztonsági szempontból előnyösebb az úgymond „jobb nem látni és életben maradni” elv.

De térjünk vissza inkább ahhoz a képsorhoz, amikor a szegény kislány mit sem sejtve lebotorkál a lépcsőn, kiáll az óriás madár „csőre” elé, és két kézzel hadonászik. Esetenként, külön kapitányi utasításra szökdécsel a reptér dolgozói és az utasok nagy örömére. Pilótáink pedig néha még tetézik azzal, hogy ide-oda küldözgetik a drágát, hogy a terminál azon fele is jól láthassa bakugrásait, akik elöl esetleg a látvány ez idáig takarásban maradt. Persze! Mert a másik két kamera dőlésszöge!

Vagy a másik nagy kedvencem, amikor elküldenek slusszkulcsért, hogy beindíthassák a hajtóműveket.

Furcsa, de izgulok, sőt, szinte jobban, mint a legelső utam előtt. Bármennyit is repültem eddig, itt kis kezdőként kezelnek, és igenis végig fogják velem csináltatni a trükköket, és ki tudja, lehet, hogy vannak újak is, amikről nem tudok. Hogy nézne már ki, ha felültetnének? Ez az, amikor a befőtt teszi el a nagymamát?

Nem kell sokáig várnom, éppen csak felérek a gépre, máris érkezik az ukáz: menjek le a poggyásztérbe és ellenőrizzem a lenti biztonsági felszereléseket. Ejnye, ennél azért jobbra is futja, remélem! De a „menjek ki a 13. sorba az utashoz” már igen ósdi, hiszen nem kell ahhoz repülőn dolgozni, hogy az ember tudja, az amerikaiak babonából már rég nem gyártanak 13.-at szinte semmiből, legyen az lépcsőházban emelet, vagy bármi hasonló, pláne nem repülőgép üléssor. Ki venne oda jegyet?

Azt hiszem, túl vagyok a nehezén, mármint ami az avatást illeti, úgyhogy lehiggadva szépen leülünk a középső büfében, és beszélgetni kezdünk. Rákoncentrálhatok végre az új dolgokra, a változásokra, megnézhetem végre a nagy vasat működésben. Kérdezgetek, ők meg válaszolgatnak. Végigmutogatják a berendezéseket, a trolik és a ládák elhelyezkedését és tartalmát, a kommunikációs készülékeket, és mint egy varázsütésre, meg is csörren a fedélzeti telefon. Még mindig gyanakszom, ezért egérutat keresek, és a hiányos angoltudásomra hivatkozva hárítani próbálok, vegyék csak fel ők. Idő kell még, hogy asszimilálódjam a folyékony angol nyelvhez. De ők erősködnek, hogy mint újnak ezt is gyakorolnom kell. Ragaszkodnak hozzá, én pedig nem tudom, hol van a kutya elásva.

Felveszem…

Majd a következő 10 percben törölgetem a fülemről a kézkrémet. Isten hozott a fedélzeten!

Győztek, önfeledt röhögésük ezt elég egyértelművé teszi, én pedig emberi méltóságom megmaradt darabkáit kotorászom össze valahonnan a fedélzeti kuka mögül.

Leszállás előtt viszont revánsra készülök. A gép elejére megyek az első büfébe, ahol főkolompos ugrató éppen az arab utas tájékoztató szöveget olvassa be. Eljött az én időm. Nem is kell más ilyenkor, mint elrejtőzni egy, az utasok elől elzárt helyre, és máris kezdődhet a show. Szamárfülek, pofavágások, pinoccio-orrok, és minden egyéb grimasz, ami csak eszembe jut eszközül használható a cél elérése érdekében. Sőt, hogy feltegyem az i-re a pontot, és csak hogy még hitelesebb legyen az összkép, a végére még a szoknya is felfelé csúszik. Éppen csak egy egész kicsit, annyira, amennyi éppen elég ahhoz, hogy főhősünk kezében remegni kezdjen a papír, az orra előtt összefolyjanak a sorok, és cékla vörös fejjel próbáljon profinak tűnni.

Ki tudja miért, abba maradt az arab bemondás a mondat közepén. Tudom, övön aluli volt, de vannak pillanatok, amikor élni kell a helyzet-, illetve a természet adta előnyökkel.

Egy biztos, ha mást nem is, ezen a járaton megtanultam, hogy merre lehet egy igazi nagyvason akadályátugrás nélkül gyorsan menekülni.