IV/2. Újonc avatás

Minden kezdet nehéz. A folytatás is az, de a kezdet nehezebb, és ide tartozik az újrakezdés is. Talán olyan, mint az első nap az iskolában, aztán az első nap az egyetemen. Nehéz! Mert idegen, nem ismered még ki magad, és nem ismersz senkit, nem ismered a szokásokat és egyáltalán nehéz és kész.

Arról nem is beszélve, hogy itt is ugyanúgy felavatják az újoncokat, mint a katonaságnál, és most nem az ünnepélyes avatásra, hanem a csapat önmaga szórakoztatására, egyénileg szervezett, kedves kis akcióira gondolok.

Persze nem ment ez másképp az előző légitársaságoknál sem. Emlékszem még a régi, jól bevált avatási szertartásokra, amikor az amúgy is remegő, megszeppent kislányt kilökik a kabin közepére biztonsági bemutatót tartani, miközben bemondják a mikrofonba, hogy „íme, a Piripócsújfalusi légi utaskísérő verseny nyertese, köszöntsék őt tapssal”, és az utasok bezzeg tapsolnak.

Világhírnév ide vagy oda, a nagymenő légitársaságoknál, ugyanúgy megadják a módját. Például leküldenek a repülőgép orra elé, hogy integess bátran a kamerába, hogy be tudják állítani a képet. Megjegyzem mindhárom, az orrban elhelyezett fedélzeti kamera rögzített, ennél fogva nem mozgatható. Csak ki-be kapcsoló gomb van arra az esetre, ha politikailag gyanús környék fölött repülnénk, és biztonsági szempontból előnyösebb az úgymond „jobb nem látni és életben maradni” elv.

De térjünk vissza inkább ahhoz a képsorhoz, amikor a szegény kislány mit sem sejtve lebotorkál a lépcsőn, kiáll az óriás madár „csőre” elé, és két kézzel hadonászik. Esetenként, külön kapitányi utasításra szökdécsel a reptér dolgozói és az utasok nagy örömére. Pilótáink pedig néha még tetézik azzal, hogy ide-oda küldözgetik a drágát, hogy a terminál azon fele is jól láthassa bakugrásait, akik elöl esetleg a látvány ez idáig takarásban maradt. Persze! Mert a másik két kamera dőlésszöge!

Vagy a másik nagy kedvencem, amikor elküldenek slusszkulcsért, hogy beindíthassák a hajtóműveket.

Furcsa, de izgulok, sőt, szinte jobban, mint a legelső utam előtt. Bármennyit is repültem eddig, itt kis kezdőként kezelnek, és igenis végig fogják velem csináltatni a trükköket, és ki tudja, lehet, hogy vannak újak is, amikről nem tudok. Hogy nézne már ki, ha felültetnének? Ez az, amikor a befőtt teszi el a nagymamát?

Nem kell sokáig várnom, éppen csak felérek a gépre, máris érkezik az ukáz: menjek le a poggyásztérbe és ellenőrizzem a lenti biztonsági felszereléseket. Ejnye, ennél azért jobbra is futja, remélem! De a „menjek ki a 13. sorba az utashoz” már igen ósdi, hiszen nem kell ahhoz repülőn dolgozni, hogy az ember tudja, az amerikaiak babonából már rég nem gyártanak 13.-at szinte semmiből, legyen az lépcsőházban emelet, vagy bármi hasonló, pláne nem repülőgép üléssor. Ki venne oda jegyet?

Azt hiszem, túl vagyok a nehezén, mármint ami az avatást illeti, úgyhogy lehiggadva szépen leülünk a középső büfében, és beszélgetni kezdünk. Rákoncentrálhatok végre az új dolgokra, a változásokra, megnézhetem végre a nagy vasat működésben. Kérdezgetek, ők meg válaszolgatnak. Végigmutogatják a berendezéseket, a trolik és a ládák elhelyezkedését és tartalmát, a kommunikációs készülékeket, és mint egy varázsütésre, meg is csörren a fedélzeti telefon. Még mindig gyanakszom, ezért egérutat keresek, és a hiányos angoltudásomra hivatkozva hárítani próbálok, vegyék csak fel ők. Idő kell még, hogy asszimilálódjam a folyékony angol nyelvhez. De ők erősködnek, hogy mint újnak ezt is gyakorolnom kell. Ragaszkodnak hozzá, én pedig nem tudom, hol van a kutya elásva.

Felveszem…

Majd a következő 10 percben törölgetem a fülemről a kézkrémet. Isten hozott a fedélzeten!

Győztek, önfeledt röhögésük ezt elég egyértelművé teszi, én pedig emberi méltóságom megmaradt darabkáit kotorászom össze valahonnan a fedélzeti kuka mögül.

Leszállás előtt viszont revánsra készülök. A gép elejére megyek az első büfébe, ahol főkolompos ugrató éppen az arab utas tájékoztató szöveget olvassa be. Eljött az én időm. Nem is kell más ilyenkor, mint elrejtőzni egy, az utasok elől elzárt helyre, és máris kezdődhet a show. Szamárfülek, pofavágások, pinoccio-orrok, és minden egyéb grimasz, ami csak eszembe jut eszközül használható a cél elérése érdekében. Sőt, hogy feltegyem az i-re a pontot, és csak hogy még hitelesebb legyen az összkép, a végére még a szoknya is felfelé csúszik. Éppen csak egy egész kicsit, annyira, amennyi éppen elég ahhoz, hogy főhősünk kezében remegni kezdjen a papír, az orra előtt összefolyjanak a sorok, és cékla vörös fejjel próbáljon profinak tűnni.

Ki tudja miért, abba maradt az arab bemondás a mondat közepén. Tudom, övön aluli volt, de vannak pillanatok, amikor élni kell a helyzet-, illetve a természet adta előnyökkel.

Egy biztos, ha mást nem is, ezen a járaton megtanultam, hogy merre lehet egy igazi nagyvason akadályátugrás nélkül gyorsan menekülni.

IV./1. A tökéletes rendszer tökéletlenségei

Tökéletes intézmény pedig nem létezik. Mondjuk úgy, hogy minden intézménynek meg vannak az előnyei és a hátrányai.
Lehet pici, alig 50 fős. A légkör családias, mindenki mindenkit ismer, és ha el akarsz intézni valamit, csak rácsörögsz az illetékesre, és már kész is.
Viszont ha valamit hibázol, másnapra mindenki tudni fogja. Ebben biztos lehetsz. Ahogy abban is, hogy nem mosod le magadról a következő pár évben.

Vagy lehet nagyon nagy világcég, ahol csak egy szám vagy, név és személyiség nélkül, egy futószalagon működsz. Örülhetsz, ha a rendszer nem nyel el.
Itt vagyok például én a 378651-ös versenyző. Nem a keresztnevem, mint régen. Áh, dehogy! Jó! Tudom: világcég meg minden, és a világért sem szeretnék kötekedni, és tudom, mindenki más is egyedi a saját szemszögéből. De legalább ha beleférni esetleg az első 100-ba? Azért mégiscsak: háromszázhetvennyolcezer hatszázötvenegyeske, nem sok az egy kicsit? És egyáltalán: abban nincs is semmi egyedi.
Na de próbáljuk a pozitív oldalát nézni: el lehet rejtőzni a sűrűjében. És ha azt nézzük, ez nem is jön rosszul. Főleg az elején, amikor még bizonytalan, apró tyúklépésenként próbálom felmérni a csúcstechnológiát, hiszen itt külön eljárást dolgoztak ki még a legapróbb mozdulatra is.
Még arra is, hogy hogyan indul egy járat, vagy adott esetben te hogyan indulsz a járatra. Kezdve szinte az óracsörgéstől, amikor frissen és vidáman kipattansz az ágyból, legyen az hajnali 2, reggel 6 vagy este 10. Aztán egy órával később talpig sminkben és frissen vasalt egyenruhában lesuhansz a lépcsőn – mind a 16 emeleten. Bár én inkább a liftet használom, már csak a bőröndök miatt is.

Időre kisbusz jön érted, ami elvisz ahhoz az épülethez, ahol a járatra indulás előtt meg kell jelenned. Itt egy számítógép leolvassa a dolgozó kártyádról az adatokat, cserébe megkapod a terem számát ahová a járatod személyzetét, adott esetben téged is várnak. Csak hogy biztos tudd jó helyen vagy, minden teremben külön kivetítő van a falon az aktuális személyzet névsorával, és fényképével. Így legalább a te rémült, kezdő fényképeden röhög az egész személyzet, ami anno érkezésed környékén készült, kb. egy perccel azután, miután felhívták figyelmedet az itt beszerezhető bőrbetegségek gyakoriságára és formáira. Aztán pedig nincs más dolgod, mint szépen ücsörögni, és várni még elkezdődik a briefing-nek nevezett megbeszélés.

A briefing a biztonsági tudás ellenőrzését is magában foglaló járatinformációs tájékoztatás. Mármint ha szavatos definíciót akarok. Gyakorlatilag a purser tartja, elmondja, amit tudnunk kell a járatról, és ellenőrző kérdést tesz fel mindenkinek. És igenis sok forog kockán, mert ha adott esetben nem tudsz válaszolni a feltett kérdésre, még le is vehetnek a járatról, ami magával vonja az igazolatlan hiányzást, és az írásbeli figyelmeztetést, elvégre alkalmatlan voltál a feladat ellátására.

Innen a személyzet már együtt indul a vámkezelésre a közben felnyalábolt nagy bőröndjével együtt. A vám túloldalán számozott kisbuszok visznek ki a megszabott repülőgéphez.
A rendszer előnye, hogy még véletlen sem kell érintkezni az utasokkal, mert minden egy, csak a számunkra kialakított épületben van, beleértve a csak a számunkra felállított vámos, átvilágító rendszert.

Sőt, a Dubaiba érkezésemet követő kb. 8. hónapban – csak hogy tovább cifrázzák - átköltöztetnek egy hatalmas felhőkarcolóba, ahol a teljes két alsó szint csak a miénk, a légi személyzeté. Külön terminálunk van. Az első emeleten az induló, az alsó szinten az érkező rész. Mint a nagyoknál. A modernizáció csúcsa. Itt már a számítógép -ami leolvassa a kártyádról az információkat, és beléptet - nem csak a briefing helység számát adja meg, hanem nyomtat és a kezedbe nyom egy poggyász címkét is, amivel nincs más dolgod, csak felcímkézed a bőröndödet, és felteszed az imént használt leolvasó melletti futószalagra, így a dolog nehezebbik része már a bejáratnál le lesz tudva.

Sőt, hogy az újdonságoknál maradjak, bevezetik az e-Gate kártyát. Ez leegyszerűsítve az arab elektronikus személyi igazolvány.
A beléptető kapu érzékelőjén kell lehúzni, ami ekkor megnyitja kapuit. Egy lépést bentebb léphetsz, de csak egyet, mert ott az ujjlenyomatod követeli egy kedves női hang, miközben az iménti kapu bezáródik a hátad mögött. Majd az azonosítás sikeres megtörténte után kinyílik a kalitka túlsó oldala, és bejutsz a bázisra, miközben kedvesen megköszönik a rendszer használatát.
Vagy nem.
Mert mi van, ha a rendszer nem tökéletes, és hiba csúszik a gépezetbe, és kinél-másnál, mint nálam.
Naná!

Tehát eljutok odáig, hogy lehúzom a kártyát, bár azt is vagy négyszer ismételem, mert elsőre nem akarja elfogadni.
Aztán bejutok az odúba, és odabököm a hüvelykujjamat a megadott villogó ikonra, miközben bájos női hang szolit fel ugyanerre. Erre a gép közli, hogy ujjlenyomatom értékelhetetlen, majd kinyílik a hátam mögött az ajtó, és kitessékel a kis pimasz, hogy próbálkozzam újra.
Mit tudok mást tenni? Kimegyek, kezdem újból. Megjegyzem: mindez távolról, két bőröndöt és egy kézitáskát ráncigálva meglehetősen röhejes. Közelről pedig igen kellemetlen és nehéz.

Kezdem újra.
Kártyát lehúz.
Sikertelen. Ilyenkor érzem csak igazán, milyen jó is, hogy az én édes anyanyelvem olyan ritka erre felé. Legalább a bájos női hang nem sértődik meg. Bár azt hiszem neki mindegy, mert amúgy sem tudna visszabeszélni.
Tehát kártyát lehúz újra, első kapu kinyílik.
Első kapu becsukódik, ujjat kér.
Ujj odanyom, mire a hölgy közli, hogy köszöni, hogy a rendszert választottam ÉS
zárva marad az ajtó az orrom előtt..
A hátam mögött lévő meg már zárva van.
Ezek szerint ért magyarul.
Sőt, mi több, megsértődött.
Amikor a rendszer visszavág…

Akkor most mi legyen?
Se előre, se hátra.
Körülöttem ilyenkor bezzeg senki, mert az egyetlen induló járat a miénk, és hogy-hogy nem a többieknek hírét-hamvát se látom.
De még az ügyeletes tisztnek sem, akinek épp az ilyen bajba jutottakat kéne megmentenie. Hát kétségbe esem, de nagyon.
S.O.S. jelzéseket adok, majd kiáltozni, meg hadonászni kezdek a legközelebbi asztal felé, ahol a fehér szoknyások magukba mélyedve beszélgetnek.
Nagy nehezen egy észrevesz, és ide látom, hogy röhög. Kérdezi, hogy vigyen-e e kisszéket, hogy kényelmesebben érezzem magam.
Nagyon kedves.
Még fokozza is: hoztam-e hideg élelmet, arra az esetre, ha nem tudna kiszedni.
Ezt szintén nagyra értékelem, de azért a végén csak odamászik a pult mögé, megcsinálja a bűvész trükköt, és a szezám végre kitárul.


Rabságom véget ért. Én pedig visszasírom a régi rendszert.
Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor tudtam a vámosok nevét, és ők is az enyémet, kedvesen köszöntöttük egymást, és mosolygással váltunk el. Ahol mindenki mindenkit ismert, és igaz hogy tudták rólam még azt is, hol estem hasra tavaly nyáron úton a munkahelyem felé talpig glancban. De mégis, volt ebben valami báj.