Tökéletes intézmény pedig nem létezik. Mondjuk úgy, hogy minden intézménynek meg vannak az előnyei és a hátrányai.
Lehet pici, alig 50 fős. A légkör családias, mindenki mindenkit ismer, és ha el akarsz intézni valamit, csak rácsörögsz az illetékesre, és már kész is.
Viszont ha valamit hibázol, másnapra mindenki tudni fogja. Ebben biztos lehetsz. Ahogy abban is, hogy nem mosod le magadról a következő pár évben.
Vagy lehet nagyon nagy világcég, ahol csak egy szám vagy, név és személyiség nélkül, egy futószalagon működsz. Örülhetsz, ha a rendszer nem nyel el.
Itt vagyok például én a 378651-ös versenyző. Nem a keresztnevem, mint régen. Áh, dehogy! Jó! Tudom: világcég meg minden, és a világért sem szeretnék kötekedni, és tudom, mindenki más is egyedi a saját szemszögéből. De legalább ha beleférni esetleg az első 100-ba? Azért mégiscsak: háromszázhetvennyolcezer hatszázötvenegyeske, nem sok az egy kicsit? És egyáltalán: abban nincs is semmi egyedi.
Na de próbáljuk a pozitív oldalát nézni: el lehet rejtőzni a sűrűjében. És ha azt nézzük, ez nem is jön rosszul. Főleg az elején, amikor még bizonytalan, apró tyúklépésenként próbálom felmérni a csúcstechnológiát, hiszen itt külön eljárást dolgoztak ki még a legapróbb mozdulatra is.
Még arra is, hogy hogyan indul egy járat, vagy adott esetben te hogyan indulsz a járatra. Kezdve szinte az óracsörgéstől, amikor frissen és vidáman kipattansz az ágyból, legyen az hajnali 2, reggel 6 vagy este 10. Aztán egy órával később talpig sminkben és frissen vasalt egyenruhában lesuhansz a lépcsőn – mind a 16 emeleten. Bár én inkább a liftet használom, már csak a bőröndök miatt is.
Időre kisbusz jön érted, ami elvisz ahhoz az épülethez, ahol a járatra indulás előtt meg kell jelenned. Itt egy számítógép leolvassa a dolgozó kártyádról az adatokat, cserébe megkapod a terem számát ahová a járatod személyzetét, adott esetben téged is várnak. Csak hogy biztos tudd jó helyen vagy, minden teremben külön kivetítő van a falon az aktuális személyzet névsorával, és fényképével. Így legalább a te rémült, kezdő fényképeden röhög az egész személyzet, ami anno érkezésed környékén készült, kb. egy perccel azután, miután felhívták figyelmedet az itt beszerezhető bőrbetegségek gyakoriságára és formáira. Aztán pedig nincs más dolgod, mint szépen ücsörögni, és várni még elkezdődik a briefing-nek nevezett megbeszélés.
A briefing a biztonsági tudás ellenőrzését is magában foglaló járatinformációs tájékoztatás. Mármint ha szavatos definíciót akarok. Gyakorlatilag a purser tartja, elmondja, amit tudnunk kell a járatról, és ellenőrző kérdést tesz fel mindenkinek. És igenis sok forog kockán, mert ha adott esetben nem tudsz válaszolni a feltett kérdésre, még le is vehetnek a járatról, ami magával vonja az igazolatlan hiányzást, és az írásbeli figyelmeztetést, elvégre alkalmatlan voltál a feladat ellátására.
Innen a személyzet már együtt indul a vámkezelésre a közben felnyalábolt nagy bőröndjével együtt. A vám túloldalán számozott kisbuszok visznek ki a megszabott repülőgéphez.
A rendszer előnye, hogy még véletlen sem kell érintkezni az utasokkal, mert minden egy, csak a számunkra kialakított épületben van, beleértve a csak a számunkra felállított vámos, átvilágító rendszert.
Sőt, a Dubaiba érkezésemet követő kb. 8. hónapban – csak hogy tovább cifrázzák - átköltöztetnek egy hatalmas felhőkarcolóba, ahol a teljes két alsó szint csak a miénk, a légi személyzeté. Külön terminálunk van. Az első emeleten az induló, az alsó szinten az érkező rész. Mint a nagyoknál. A modernizáció csúcsa. Itt már a számítógép -ami leolvassa a kártyádról az információkat, és beléptet - nem csak a briefing helység számát adja meg, hanem nyomtat és a kezedbe nyom egy poggyász címkét is, amivel nincs más dolgod, csak felcímkézed a bőröndödet, és felteszed az imént használt leolvasó melletti futószalagra, így a dolog nehezebbik része már a bejáratnál le lesz tudva.
Sőt, hogy az újdonságoknál maradjak, bevezetik az e-Gate kártyát. Ez leegyszerűsítve az arab elektronikus személyi igazolvány.
A beléptető kapu érzékelőjén kell lehúzni, ami ekkor megnyitja kapuit. Egy lépést bentebb léphetsz, de csak egyet, mert ott az ujjlenyomatod követeli egy kedves női hang, miközben az iménti kapu bezáródik a hátad mögött. Majd az azonosítás sikeres megtörténte után kinyílik a kalitka túlsó oldala, és bejutsz a bázisra, miközben kedvesen megköszönik a rendszer használatát.
Vagy nem.
Mert mi van, ha a rendszer nem tökéletes, és hiba csúszik a gépezetbe, és kinél-másnál, mint nálam.
Naná!
Tehát eljutok odáig, hogy lehúzom a kártyát, bár azt is vagy négyszer ismételem, mert elsőre nem akarja elfogadni.
Aztán bejutok az odúba, és odabököm a hüvelykujjamat a megadott villogó ikonra, miközben bájos női hang szolit fel ugyanerre. Erre a gép közli, hogy ujjlenyomatom értékelhetetlen, majd kinyílik a hátam mögött az ajtó, és kitessékel a kis pimasz, hogy próbálkozzam újra.
Mit tudok mást tenni? Kimegyek, kezdem újból. Megjegyzem: mindez távolról, két bőröndöt és egy kézitáskát ráncigálva meglehetősen röhejes. Közelről pedig igen kellemetlen és nehéz.
Kezdem újra.
Kártyát lehúz.
Sikertelen. Ilyenkor érzem csak igazán, milyen jó is, hogy az én édes anyanyelvem olyan ritka erre felé. Legalább a bájos női hang nem sértődik meg. Bár azt hiszem neki mindegy, mert amúgy sem tudna visszabeszélni.
Tehát kártyát lehúz újra, első kapu kinyílik.
Első kapu becsukódik, ujjat kér.
Ujj odanyom, mire a hölgy közli, hogy köszöni, hogy a rendszert választottam ÉS
zárva marad az ajtó az orrom előtt..
A hátam mögött lévő meg már zárva van.
Ezek szerint ért magyarul.
Sőt, mi több, megsértődött.
Amikor a rendszer visszavág…
Akkor most mi legyen?
Se előre, se hátra.
Körülöttem ilyenkor bezzeg senki, mert az egyetlen induló járat a miénk, és hogy-hogy nem a többieknek hírét-hamvát se látom.
De még az ügyeletes tisztnek sem, akinek épp az ilyen bajba jutottakat kéne megmentenie. Hát kétségbe esem, de nagyon.
S.O.S. jelzéseket adok, majd kiáltozni, meg hadonászni kezdek a legközelebbi asztal felé, ahol a fehér szoknyások magukba mélyedve beszélgetnek.
Nagy nehezen egy észrevesz, és ide látom, hogy röhög. Kérdezi, hogy vigyen-e e kisszéket, hogy kényelmesebben érezzem magam.
Nagyon kedves.
Még fokozza is: hoztam-e hideg élelmet, arra az esetre, ha nem tudna kiszedni.
Ezt szintén nagyra értékelem, de azért a végén csak odamászik a pult mögé, megcsinálja a bűvész trükköt, és a szezám végre kitárul.
Rabságom véget ért. Én pedig visszasírom a régi rendszert.
Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor tudtam a vámosok nevét, és ők is az enyémet, kedvesen köszöntöttük egymást, és mosolygással váltunk el. Ahol mindenki mindenkit ismert, és igaz hogy tudták rólam még azt is, hol estem hasra tavaly nyáron úton a munkahelyem felé talpig glancban. De mégis, volt ebben valami báj.
Lehet pici, alig 50 fős. A légkör családias, mindenki mindenkit ismer, és ha el akarsz intézni valamit, csak rácsörögsz az illetékesre, és már kész is.
Viszont ha valamit hibázol, másnapra mindenki tudni fogja. Ebben biztos lehetsz. Ahogy abban is, hogy nem mosod le magadról a következő pár évben.
Vagy lehet nagyon nagy világcég, ahol csak egy szám vagy, név és személyiség nélkül, egy futószalagon működsz. Örülhetsz, ha a rendszer nem nyel el.
Itt vagyok például én a 378651-ös versenyző. Nem a keresztnevem, mint régen. Áh, dehogy! Jó! Tudom: világcég meg minden, és a világért sem szeretnék kötekedni, és tudom, mindenki más is egyedi a saját szemszögéből. De legalább ha beleférni esetleg az első 100-ba? Azért mégiscsak: háromszázhetvennyolcezer hatszázötvenegyeske, nem sok az egy kicsit? És egyáltalán: abban nincs is semmi egyedi.
Na de próbáljuk a pozitív oldalát nézni: el lehet rejtőzni a sűrűjében. És ha azt nézzük, ez nem is jön rosszul. Főleg az elején, amikor még bizonytalan, apró tyúklépésenként próbálom felmérni a csúcstechnológiát, hiszen itt külön eljárást dolgoztak ki még a legapróbb mozdulatra is.
Még arra is, hogy hogyan indul egy járat, vagy adott esetben te hogyan indulsz a járatra. Kezdve szinte az óracsörgéstől, amikor frissen és vidáman kipattansz az ágyból, legyen az hajnali 2, reggel 6 vagy este 10. Aztán egy órával később talpig sminkben és frissen vasalt egyenruhában lesuhansz a lépcsőn – mind a 16 emeleten. Bár én inkább a liftet használom, már csak a bőröndök miatt is.
Időre kisbusz jön érted, ami elvisz ahhoz az épülethez, ahol a járatra indulás előtt meg kell jelenned. Itt egy számítógép leolvassa a dolgozó kártyádról az adatokat, cserébe megkapod a terem számát ahová a járatod személyzetét, adott esetben téged is várnak. Csak hogy biztos tudd jó helyen vagy, minden teremben külön kivetítő van a falon az aktuális személyzet névsorával, és fényképével. Így legalább a te rémült, kezdő fényképeden röhög az egész személyzet, ami anno érkezésed környékén készült, kb. egy perccel azután, miután felhívták figyelmedet az itt beszerezhető bőrbetegségek gyakoriságára és formáira. Aztán pedig nincs más dolgod, mint szépen ücsörögni, és várni még elkezdődik a briefing-nek nevezett megbeszélés.
A briefing a biztonsági tudás ellenőrzését is magában foglaló járatinformációs tájékoztatás. Mármint ha szavatos definíciót akarok. Gyakorlatilag a purser tartja, elmondja, amit tudnunk kell a járatról, és ellenőrző kérdést tesz fel mindenkinek. És igenis sok forog kockán, mert ha adott esetben nem tudsz válaszolni a feltett kérdésre, még le is vehetnek a járatról, ami magával vonja az igazolatlan hiányzást, és az írásbeli figyelmeztetést, elvégre alkalmatlan voltál a feladat ellátására.
Innen a személyzet már együtt indul a vámkezelésre a közben felnyalábolt nagy bőröndjével együtt. A vám túloldalán számozott kisbuszok visznek ki a megszabott repülőgéphez.
A rendszer előnye, hogy még véletlen sem kell érintkezni az utasokkal, mert minden egy, csak a számunkra kialakított épületben van, beleértve a csak a számunkra felállított vámos, átvilágító rendszert.
Sőt, a Dubaiba érkezésemet követő kb. 8. hónapban – csak hogy tovább cifrázzák - átköltöztetnek egy hatalmas felhőkarcolóba, ahol a teljes két alsó szint csak a miénk, a légi személyzeté. Külön terminálunk van. Az első emeleten az induló, az alsó szinten az érkező rész. Mint a nagyoknál. A modernizáció csúcsa. Itt már a számítógép -ami leolvassa a kártyádról az információkat, és beléptet - nem csak a briefing helység számát adja meg, hanem nyomtat és a kezedbe nyom egy poggyász címkét is, amivel nincs más dolgod, csak felcímkézed a bőröndödet, és felteszed az imént használt leolvasó melletti futószalagra, így a dolog nehezebbik része már a bejáratnál le lesz tudva.
Sőt, hogy az újdonságoknál maradjak, bevezetik az e-Gate kártyát. Ez leegyszerűsítve az arab elektronikus személyi igazolvány.
A beléptető kapu érzékelőjén kell lehúzni, ami ekkor megnyitja kapuit. Egy lépést bentebb léphetsz, de csak egyet, mert ott az ujjlenyomatod követeli egy kedves női hang, miközben az iménti kapu bezáródik a hátad mögött. Majd az azonosítás sikeres megtörténte után kinyílik a kalitka túlsó oldala, és bejutsz a bázisra, miközben kedvesen megköszönik a rendszer használatát.
Vagy nem.
Mert mi van, ha a rendszer nem tökéletes, és hiba csúszik a gépezetbe, és kinél-másnál, mint nálam.
Naná!
Tehát eljutok odáig, hogy lehúzom a kártyát, bár azt is vagy négyszer ismételem, mert elsőre nem akarja elfogadni.
Aztán bejutok az odúba, és odabököm a hüvelykujjamat a megadott villogó ikonra, miközben bájos női hang szolit fel ugyanerre. Erre a gép közli, hogy ujjlenyomatom értékelhetetlen, majd kinyílik a hátam mögött az ajtó, és kitessékel a kis pimasz, hogy próbálkozzam újra.
Mit tudok mást tenni? Kimegyek, kezdem újból. Megjegyzem: mindez távolról, két bőröndöt és egy kézitáskát ráncigálva meglehetősen röhejes. Közelről pedig igen kellemetlen és nehéz.
Kezdem újra.
Kártyát lehúz.
Sikertelen. Ilyenkor érzem csak igazán, milyen jó is, hogy az én édes anyanyelvem olyan ritka erre felé. Legalább a bájos női hang nem sértődik meg. Bár azt hiszem neki mindegy, mert amúgy sem tudna visszabeszélni.
Tehát kártyát lehúz újra, első kapu kinyílik.
Első kapu becsukódik, ujjat kér.
Ujj odanyom, mire a hölgy közli, hogy köszöni, hogy a rendszert választottam ÉS
zárva marad az ajtó az orrom előtt..
A hátam mögött lévő meg már zárva van.
Ezek szerint ért magyarul.
Sőt, mi több, megsértődött.
Amikor a rendszer visszavág…
Akkor most mi legyen?
Se előre, se hátra.
Körülöttem ilyenkor bezzeg senki, mert az egyetlen induló járat a miénk, és hogy-hogy nem a többieknek hírét-hamvát se látom.
De még az ügyeletes tisztnek sem, akinek épp az ilyen bajba jutottakat kéne megmentenie. Hát kétségbe esem, de nagyon.
S.O.S. jelzéseket adok, majd kiáltozni, meg hadonászni kezdek a legközelebbi asztal felé, ahol a fehér szoknyások magukba mélyedve beszélgetnek.
Nagy nehezen egy észrevesz, és ide látom, hogy röhög. Kérdezi, hogy vigyen-e e kisszéket, hogy kényelmesebben érezzem magam.
Nagyon kedves.
Még fokozza is: hoztam-e hideg élelmet, arra az esetre, ha nem tudna kiszedni.
Ezt szintén nagyra értékelem, de azért a végén csak odamászik a pult mögé, megcsinálja a bűvész trükköt, és a szezám végre kitárul.
Rabságom véget ért. Én pedig visszasírom a régi rendszert.
Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor tudtam a vámosok nevét, és ők is az enyémet, kedvesen köszöntöttük egymást, és mosolygással váltunk el. Ahol mindenki mindenkit ismert, és igaz hogy tudták rólam még azt is, hol estem hasra tavaly nyáron úton a munkahelyem felé talpig glancban. De mégis, volt ebben valami báj.
