Van aki két év alatt rájön, hogy egy ilyen céghez csak pénzért megy az ember, nem karriert építeni, de keményfejűségem cinkosan és ütemesen ismételte odabenn, hogy meg tudom csinálni, és meg tudom változtatni a rendszert.
Ez az a bizonyos több lépcsős folyamat amiről beszélek, ami azzal kezdődik, hogy megérkezel lelkesen. Na ez mondjuk nálam élből kimaradt, de haladjunk tovább. Jön a kiábrándulás korszaka amikor rájössz itt sem kolbászból van a kerítés, vagy ha abból is, akkor a te kezedből csinálják a kolbászt. Majd jön a harmadik, amikor vagy ott hagyod az egészet és tovább állsz, vagy ha a Jeanne D'Arc úgy tombol benned mint bennem, akkor 'csakazértis' felmászol amilyen magasra csak tudsz, és ott mutatod be nekik a középső ujjadat, hogy tutira jó mélyen beérjen oda ahová kell. Hát ja, ez tartott tíz évig.
Tíz évig tartott a titoktartás is, és persze pszichésen sem könnyű átélni azt, hogy a kívülről láthatóan tejjel-mézzel folyó Kánaán valójában csak az eltitkolt propaganda miatt olyan fényes, és hogy azt a bizonyos seprűt, amivel ki lehetne húzni az eltűntetett szennyhalmazt az ágy alól, rendszeresen eltüzelik. Hiába na, ez itt a Közel-Kelet. Ha máshogy nem, hát jelképesen megmaradt a boszorkány égetés.
Tíz év nagyon hosszú idő, és persze mérleget csak úgy lehet vonni, ha mind a két oldalt értékelem.
A világ minden táját bejártam, sokkal gyakrabban és sokkal gyorsabban mint szerettem volna, de ott voltam. Láttam, tapasztaltam, és olyan helyekre jutottam el, ahová álmomban sem gondoltam volna.
A minimalizált layover-ek ideje viszont csak arra elég, hogy az ember sorsot vessen, városnézés vagy alvás legyen, mert a kettő együtt nem fér bele. Az ember teste elhasználódik a jetlag, a teljesen más időpontok, a mérhetetlenül hosszú pihenés nélküli munkaidő, az állandó sugárzási ártalom, és a folyamatos zaklatások alatt.
Az előmeneteli rendszer pedig itt is mint többnyire mindenhol, arról szól, hogy tudnod kell mit akarnak hallani. Ha engedelmes vagy és követed az utasításokat, még arra is megtanítanak, hogyan kell megalázni a saját beosztottjaidat, és ha elfogadod és követed, máris előléptettek. Csak fel kell mutatni pár papírt arról, hogy hány embert buktattál meg az első hat hónapos próbaidőd alatt, és minél véresebb kezű vagy, annál jobban ott a helyed a vezetőségben.
És máris kész a Közel-Keleti modell. Az ember lánya kicicomázott modellként masírozik a reptereken, ahol mindenki imádattal néz rá. Majd becsukódik a repülő ajtaja, és kereszttűzbe kerül a saját főnöke, és a rabszolgatartó társadalomból éppen csak kinőtt országból származó zsarnok utas között.
Arról senki sem beszél hány fiatal lány és fiú fordul magába, amikor rájön, hogy teljesen egyedül van a sivatag közepén, és senki nem fog segíteni neki ha éppen visszaélnek a jogaival, és napi szinten sárba tiporják az önbecsülését. Miért segítene bárki is, ha az első pofont az fogja kapni, aki fel meri karolni? A rendszer briliánsan van kitalálva.
De mindig voltak és lesznek olyanok, akik oda fognak állni, és felkarolnak. Mert a rendszer sosem tökéletesen fekete vagy fehér. Mindig kell, hogy legyen egy ellenpont, akármilyen kicsi is az a pont.
Anno ez voltam én. Nem mertem nagyot lépni, csak csöndes forradalomként kezdtem egy-egy kicsi csínnyel. A beosztottjaim értékelő lapjára a hibáik helyet csupa dicséretet írtam. Persze behívtak az irodába, és elmondták, hogy szerintük nem értem a rendszert. Szerintem meg ők nem értik az életet.
Tanúja voltam ahogy éppen az én főnököm alázza meg a legjobb beosztottamat. A hallgatásom egészen másnap reggelig tartott, amikor a gigám már vért hányt a lenyelt igazságtalanságtól. Minden embernél van egy pont, amikor nem bírja tovább nézni. Persze mindenkinél máshol van, és máshogy reagálja le. Nekem 8 év kellett, hogy beteljen a pohár. Lehet túl vakmerő voltam. Azt sem tudtam mit vállalok, csak azt, hogy lehet a fogam ott hagyom, ha nem vagyok eléggé óvatos.
A saját főnökömmel kezdtem, ha már lúd legyen kövér alapon. Kerek-perec megmondtam neki, hogy amit csinál sérti az egyetemes emberi jogokat, és nincs joga megalázni senkit, főleg nem nyilvánosan.
Olyan Dávid-Góliátos volt az egész... extra libero felszereléssel.
A lavina elindult, és hiszem igy kellett lennie. Valahogy ki kellett mozdítanom az állóvizet magam körül, bár lehet az életem veszélyeztetése nélkül is megoldható lett volna. Ott abban a pillanatban azonban nem láttam át hogyan máshogy. Meg ugye ott a brutal női intuíció, amit csak úgy nem lehet lecsendesíteni, ha egyszer felébreszti valaki.
Onnantól pergett minden, mint a filmekben. Minden második nap az irodába voltam hivatalos, és kaptam egy árnyékot, aki mindenhová követett, és figyelmesen jegyzetelte minden egyes lépésemet. Egyik kedvenc ténykedése, hogy külön gráfon értékelte, hogy milyen magas szinten motiválom hajnali háromkor az indiai járatom személyzetét, és mennyire természetes a mosolyom.
Az ember lányát viszont kemény fából faragták, főleg ha eljutott odáig, hogy belevág egy ilyen misszióba. Egyet meg amúgy is megtanultam arab földön. Itt nincs olyan, hogy feladod. Ha azt mondod meggondoltad magad, és nekik van igazuk, onnantól az árnyék duplán a hátadon lesz és még röhögni is fog rajtad, nem csak úgy átlagosan utál.
Tehát úgy döntöttem nincs más hátra, csak előre, most már bátran. Ha a pozitív értékelő leveleim nem váltották ki a megfelelő hatást, akkor ugyan mit szólnak ahhoz, ha személyesen írok dicsérő levelet a lányok közvetlen főnökének, konkrét példákkal méltatva a lányok munkáját? Az csak nem törvényellenes!
De az. Két újabb behívó az irodába, ahol közölték, hogy túlságosan nagy a befolyásom, fogjam vissza magam. Ne írjak dicsérő leveleket mert ezzel ellehetetlenítem a főnökök munkáját. Milyen törékeny lehet az a rendszer, ahol pár dicsérő levél ekkora port kavar?
A nyolcvanharmadik dicsérő levél után már egy másfél órás kihallgatás várt, ahol megpróbáltak meggyőzni arról, hogy amit csinálok az valamilyen fura okból kifolyólag szabálytalan, de azt nem árulták el melyik szabályról beszéltek.
A századik dicsérő levelem után érkezett behívóra már csak annyit írtam vissza, hogy nem hinném bármi újat tudnának még mondani, ne raboljuk egymás idejét. Azt hiszem ezen eléggé megdöbbentek, mert elfelejtettek visszareagálni.
Na persze naiv én sem vagyok, pontosan tudtam, hogy egy hatalmas cirmos farkát húzogatom, és egy szál magamban nem fogom tudni megváltoztatni a megfélemlítésen alapuló rendszert. De legalább a magokat el tudom vetni.
Titokban elkezdtem a jövőm megalapozását, és lépésről lépésre hordozgattam kifelé a cuccaimat a kontinensről, míg eljött a felmondás ideje.
Emlékszem a napra, levélben küldtem el a kérelmet és vártam a hatást.
Másnap a főnököm személyesen hívott fel telefonon, és a legszelídebb hangon kérdezgette, hogy mit tehetne annak érdekében, hogy meggondoljam magam? Mindenre számítottam, csak erre nem. Viszont akármilyen kérlelően is mondta, ez a stílus nem tudta kiverni a fejemből azt, amikor ugyanezen a hangon megfenyegetett. Momentán én meg úgy gondolom, jogomban áll olyan helyen élni, ahol az életem nincs veszélyben.
Lehet, hogy ők ezzel igy nem igazán értettek egyet. Én akkor ezt még nem tudtam.
Akkor ott végül elfogadták a felmondást, és megbeszéltük a kilépésem napját. Bennem meg felcsillant a csalfa remény, hogy megúsztam ennyivel.
Na igen, azért olyan könnyen nem adják. Két héttel később kaptam kézhez a következő havi beosztásom. A vízum-törlés helyett szakszolgálati megújító vizsga szerepelt, és onnan sorakoztak rendre a betervezett járatok. Az egész felmondási kérelmem ignorálták. Mintha be sem adtam volna. Ez volt az a bizonyos "kérem vigyázzanak az ajtók záródnak" életérzés.
Beletellett egy kis időbe, hogy túltegyem magam a sokkon.
Amikor már az ujjaim remegése is alábbhagyott és képes voltam írásra is használni őket, megcímeztem a levelem a legfelsőbb szintnek, és nőiesen megérdeklődtem, hogy meg tudnánk-e oldani nagyobb nyilvánosság bevonása nélkül.
Mindjárt meg lehetett oldani. A nyilvánosság bevonásának mindig hatalmas ereje van Közel-Keleten, csak ugye nem túl biztonságos.
Szerencsém volt, nevezzük annak, és hatalmas áldásnak, hogy végül sikerült eljönni.
Egy lány, aki hasonlóan több mint tíz éve volt már itt, és pontosan látta mi folyik belül, nem járt ekkora szerencsével. Neki ott volt a család is, nem volt arra lehetősége, hogy kilépjen. Az egyetlen olyan utat választotta, amivel valamilyen szinten el tudta juttatni a nyilvánossághoz ezt a néma segítségkérést. Entebbében ugrott ki a repülőből a peronra. Másnap halt meg a korházban, és a dolog pikantériája, hogy a cég kiadta az utasítást, hogy azonnal csukják be a repülőgép ajtót, és hagyják ott a vérben fetrengő kolleganőt a földön.
Gondolnánk kikerült a nyilvánossághoz legalább. Nagy tévedés! Eltusolták. Ezt is, mint az összes többi öngyilkossági esetet.
Hogy milyen is volt ez a tíz év? Gyönyörű 24 órás szünetek a világ legszebb részein álmatlanul, és állandó zaklatás az összes többi napon. Aláírtam egy szerződést, ami a munkámról szólt, és elvállaltam, hogy keményen fogok dolgozni. De az nem volt benne a szerződésbe, hogy napi szinten fognak ezért meghurcolni, és megfenyegetik az életem. Az sem, hogy tíz év munkaviszony után három hónapig kelljen harcolnom a fizetésemért.
Hogy mi volt a nagy lecke? Egyet biztosan megtanultam. Azok az apró kicsi jócselekedetek tartották össze a lelkem, hogy úgy tudjak kijönni, hogy ember maradtam.
Láttam amit láttam, és idő kell még minden seb begyógyul, de minden amin átmentem formált azzá, aki most vagyok.
Jelenleg egy olyan helyen élek a világ legzöldebb részén, amire egy éven át vágyakoztam a sivatag közepén, és ahová álmaimban menekültem annyi gyötrelmes éjszakán át. Egy olyan házban lakom, ami messze magasan felülmúlja minden képzeletemet, és helyet kapott benne a saját galériám, sőt még a nagy álmom is. Végre megnyithattam hivatalosan a T.S.Evita Artworks Art Therapy and Spiritual Retreat nevű központot, ahol most már nyilvánosan is tudom támogatni, segíteni és megerősíteni a hozzám fordulókat.
Ami még ennél is tovább mutat, hogy egy új programon dolgozom, ami az "Erős Nő 7 aspektusa" név alatt fut. Ebben a programban egy egyedülálló módszert dolgoztam ki, ami a női archetípus megértésén át különböző praktikák és feladatok által segíti a nőket, hogy megtalálják és felélesszék a saját belső női forrásukat, és ezen a forráson keresztül megéljék az igazi női erő kiteljesedését, és mindezt magukkal is vihessék a hétköznapokra.
Tudom, hogy a blog kezdete óta ez hatalmas váltást jelent, és megértem ha lesznek olyanok, akik úgy gondolják ennyi volt, nincs tovább, kifújt az oldal.
De azok akik kíváncsiak arra a tíz év tapasztalatra amit átéltem, és nem rettennek vissza attól, hogy néha ez nem csak habostorta, azokat mind nagyon nagy szeretettel várom az oldalamon.
www.tsevitaartworks.com
vagy T.S.Evita Artworks név alatt facebook-on, instagrammon, Twitteren.
