Evita már Dubaiban repül

IV/2. Újonc avatás

2011-02-01T10:12:00.000-08:00

Minden kezdet nehéz. A folytatás is az, de a kezdet nehezebb, és ide tartozik az újrakezdés is. Talán olyan, mint az első nap az iskolában, aztán az első nap az egyetemen. Nehéz! Mert idegen, nem ismered még ki magad, és nem ismersz senkit, nem ismered a szokásokat és egyáltalán nehéz és kész.

Arról nem is beszélve, hogy itt is ugyanúgy felavatják az újoncokat, mint a katonaságnál, és most nem az ünnepélyes avatásra, hanem a csapat önmaga szórakoztatására, egyénileg szervezett, kedves kis akcióira gondolok.

Persze nem ment ez másképp az előző légitársaságoknál sem. Emlékszem még a régi, jól bevált avatási szertartásokra, amikor az amúgy is remegő, megszeppent kislányt kilökik a kabin közepére biztonsági bemutatót tartani, miközben bemondják a mikrofonba, hogy „íme, a Piripócsújfalusi légi utaskísérő verseny nyertese, köszöntsék őt tapssal”, és az utasok bezzeg tapsolnak.

Világhírnév ide vagy oda, a nagymenő légitársaságoknál, ugyanúgy megadják a módját. Például leküldenek a repülőgép orra elé, hogy integess bátran a kamerába, hogy be tudják állítani a képet. Megjegyzem mindhárom, az orrban elhelyezett fedélzeti kamera rögzített, ennél fogva nem mozgatható. Csak ki-be kapcsoló gomb van arra az esetre, ha politikailag gyanús környék fölött repülnénk, és biztonsági szempontból előnyösebb az úgymond „jobb nem látni és életben maradni” elv.

De térjünk vissza inkább ahhoz a képsorhoz, amikor a szegény kislány mit sem sejtve lebotorkál a lépcsőn, kiáll az óriás madár „csőre” elé, és két kézzel hadonászik. Esetenként, külön kapitányi utasításra szökdécsel a reptér dolgozói és az utasok nagy örömére. Pilótáink pedig néha még tetézik azzal, hogy ide-oda küldözgetik a drágát, hogy a terminál azon fele is jól láthassa bakugrásait, akik elöl esetleg a látvány ez idáig takarásban maradt. Persze! Mert a másik két kamera dőlésszöge!

Vagy a másik nagy kedvencem, amikor elküldenek slusszkulcsért, hogy beindíthassák a hajtóműveket.

Furcsa, de izgulok, sőt, szinte jobban, mint a legelső utam előtt. Bármennyit is repültem eddig, itt kis kezdőként kezelnek, és igenis végig fogják velem csináltatni a trükköket, és ki tudja, lehet, hogy vannak újak is, amikről nem tudok. Hogy nézne már ki, ha felültetnének? Ez az, amikor a befőtt teszi el a nagymamát?

Nem kell sokáig várnom, éppen csak felérek a gépre, máris érkezik az ukáz: menjek le a poggyásztérbe és ellenőrizzem a lenti biztonsági felszereléseket. Ejnye, ennél azért jobbra is futja, remélem! De a „menjek ki a 13. sorba az utashoz” már igen ósdi, hiszen nem kell ahhoz repülőn dolgozni, hogy az ember tudja, az amerikaiak babonából már rég nem gyártanak 13.-at szinte semmiből, legyen az lépcsőházban emelet, vagy bármi hasonló, pláne nem repülőgép üléssor. Ki venne oda jegyet?

Azt hiszem, túl vagyok a nehezén, mármint ami az avatást illeti, úgyhogy lehiggadva szépen leülünk a középső büfében, és beszélgetni kezdünk. Rákoncentrálhatok végre az új dolgokra, a változásokra, megnézhetem végre a nagy vasat működésben. Kérdezgetek, ők meg válaszolgatnak. Végigmutogatják a berendezéseket, a trolik és a ládák elhelyezkedését és tartalmát, a kommunikációs készülékeket, és mint egy varázsütésre, meg is csörren a fedélzeti telefon. Még mindig gyanakszom, ezért egérutat keresek, és a hiányos angoltudásomra hivatkozva hárítani próbálok, vegyék csak fel ők. Idő kell még, hogy asszimilálódjam a folyékony angol nyelvhez. De ők erősködnek, hogy mint újnak ezt is gyakorolnom kell. Ragaszkodnak hozzá, én pedig nem tudom, hol van a kutya elásva.

Felveszem…

Majd a következő 10 percben törölgetem a fülemről a kézkrémet. Isten hozott a fedélzeten!

Győztek, önfeledt röhögésük ezt elég egyértelművé teszi, én pedig emberi méltóságom megmaradt darabkáit kotorászom össze valahonnan a fedélzeti kuka mögül.

Leszállás előtt viszont revánsra készülök. A gép elejére megyek az első büfébe, ahol főkolompos ugrató éppen az arab utas tájékoztató szöveget olvassa be. Eljött az én időm. Nem is kell más ilyenkor, mint elrejtőzni egy, az utasok elől elzárt helyre, és máris kezdődhet a show. Szamárfülek, pofavágások, pinoccio-orrok, és minden egyéb grimasz, ami csak eszembe jut eszközül használható a cél elérése érdekében. Sőt, hogy feltegyem az i-re a pontot, és csak hogy még hitelesebb legyen az összkép, a végére még a szoknya is felfelé csúszik. Éppen csak egy egész kicsit, annyira, amennyi éppen elég ahhoz, hogy főhősünk kezében remegni kezdjen a papír, az orra előtt összefolyjanak a sorok, és cékla vörös fejjel próbáljon profinak tűnni.

Ki tudja miért, abba maradt az arab bemondás a mondat közepén. Tudom, övön aluli volt, de vannak pillanatok, amikor élni kell a helyzet-, illetve a természet adta előnyökkel.

Egy biztos, ha mást nem is, ezen a járaton megtanultam, hogy merre lehet egy igazi nagyvason akadályátugrás nélkül gyorsan menekülni.

IV./1. A tökéletes rendszer tökéletlenségei

2011-01-23T07:19:00.000-08:00

Tökéletes intézmény pedig nem létezik. Mondjuk úgy, hogy minden intézménynek meg vannak az előnyei és a hátrányai.
Lehet pici, alig 50 fős. A légkör családias, mindenki mindenkit ismer, és ha el akarsz intézni valamit, csak rácsörögsz az illetékesre, és már kész is.
Viszont ha valamit hibázol, másnapra mindenki tudni fogja. Ebben biztos lehetsz. Ahogy abban is, hogy nem mosod le magadról a következő pár évben.

Vagy lehet nagyon nagy világcég, ahol csak egy szám vagy, név és személyiség nélkül, egy futószalagon működsz. Örülhetsz, ha a rendszer nem nyel el.
Itt vagyok például én a 378651-ös versenyző. Nem a keresztnevem, mint régen. Áh, dehogy! Jó! Tudom: világcég meg minden, és a világért sem szeretnék kötekedni, és tudom, mindenki más is egyedi a saját szemszögéből. De legalább ha beleférni esetleg az első 100-ba? Azért mégiscsak: háromszázhetvennyolcezer hatszázötvenegyeske, nem sok az egy kicsit? És egyáltalán: abban nincs is semmi egyedi.
Na de próbáljuk a pozitív oldalát nézni: el lehet rejtőzni a sűrűjében. És ha azt nézzük, ez nem is jön rosszul. Főleg az elején, amikor még bizonytalan, apró tyúklépésenként próbálom felmérni a csúcstechnológiát, hiszen itt külön eljárást dolgoztak ki még a legapróbb mozdulatra is.
Még arra is, hogy hogyan indul egy járat, vagy adott esetben te hogyan indulsz a járatra. Kezdve szinte az óracsörgéstől, amikor frissen és vidáman kipattansz az ágyból, legyen az hajnali 2, reggel 6 vagy este 10. Aztán egy órával később talpig sminkben és frissen vasalt egyenruhában lesuhansz a lépcsőn – mind a 16 emeleten. Bár én inkább a liftet használom, már csak a bőröndök miatt is.

Időre kisbusz jön érted, ami elvisz ahhoz az épülethez, ahol a járatra indulás előtt meg kell jelenned. Itt egy számítógép leolvassa a dolgozó kártyádról az adatokat, cserébe megkapod a terem számát ahová a járatod személyzetét, adott esetben téged is várnak. Csak hogy biztos tudd jó helyen vagy, minden teremben külön kivetítő van a falon az aktuális személyzet névsorával, és fényképével. Így legalább a te rémült, kezdő fényképeden röhög az egész személyzet, ami anno érkezésed környékén készült, kb. egy perccel azután, miután felhívták figyelmedet az itt beszerezhető bőrbetegségek gyakoriságára és formáira. Aztán pedig nincs más dolgod, mint szépen ücsörögni, és várni még elkezdődik a briefing-nek nevezett megbeszélés.

A briefing a biztonsági tudás ellenőrzését is magában foglaló járatinformációs tájékoztatás. Mármint ha szavatos definíciót akarok. Gyakorlatilag a purser tartja, elmondja, amit tudnunk kell a járatról, és ellenőrző kérdést tesz fel mindenkinek. És igenis sok forog kockán, mert ha adott esetben nem tudsz válaszolni a feltett kérdésre, még le is vehetnek a járatról, ami magával vonja az igazolatlan hiányzást, és az írásbeli figyelmeztetést, elvégre alkalmatlan voltál a feladat ellátására.

Innen a személyzet már együtt indul a vámkezelésre a közben felnyalábolt nagy bőröndjével együtt. A vám túloldalán számozott kisbuszok visznek ki a megszabott repülőgéphez.
A rendszer előnye, hogy még véletlen sem kell érintkezni az utasokkal, mert minden egy, csak a számunkra kialakított épületben van, beleértve a csak a számunkra felállított vámos, átvilágító rendszert.

Sőt, a Dubaiba érkezésemet követő kb. 8. hónapban – csak hogy tovább cifrázzák - átköltöztetnek egy hatalmas felhőkarcolóba, ahol a teljes két alsó szint csak a miénk, a légi személyzeté. Külön terminálunk van. Az első emeleten az induló, az alsó szinten az érkező rész. Mint a nagyoknál. A modernizáció csúcsa. Itt már a számítógép -ami leolvassa a kártyádról az információkat, és beléptet - nem csak a briefing helység számát adja meg, hanem nyomtat és a kezedbe nyom egy poggyász címkét is, amivel nincs más dolgod, csak felcímkézed a bőröndödet, és felteszed az imént használt leolvasó melletti futószalagra, így a dolog nehezebbik része már a bejáratnál le lesz tudva.

Sőt, hogy az újdonságoknál maradjak, bevezetik az e-Gate kártyát. Ez leegyszerűsítve az arab elektronikus személyi igazolvány.
A beléptető kapu érzékelőjén kell lehúzni, ami ekkor megnyitja kapuit. Egy lépést bentebb léphetsz, de csak egyet, mert ott az ujjlenyomatod követeli egy kedves női hang, miközben az iménti kapu bezáródik a hátad mögött. Majd az azonosítás sikeres megtörténte után kinyílik a kalitka túlsó oldala, és bejutsz a bázisra, miközben kedvesen megköszönik a rendszer használatát.
Vagy nem.
Mert mi van, ha a rendszer nem tökéletes, és hiba csúszik a gépezetbe, és kinél-másnál, mint nálam.
Naná!

Tehát eljutok odáig, hogy lehúzom a kártyát, bár azt is vagy négyszer ismételem, mert elsőre nem akarja elfogadni.
Aztán bejutok az odúba, és odabököm a hüvelykujjamat a megadott villogó ikonra, miközben bájos női hang szolit fel ugyanerre. Erre a gép közli, hogy ujjlenyomatom értékelhetetlen, majd kinyílik a hátam mögött az ajtó, és kitessékel a kis pimasz, hogy próbálkozzam újra.
Mit tudok mást tenni? Kimegyek, kezdem újból. Megjegyzem: mindez távolról, két bőröndöt és egy kézitáskát ráncigálva meglehetősen röhejes. Közelről pedig igen kellemetlen és nehéz.

Kezdem újra.
Kártyát lehúz.
Sikertelen. Ilyenkor érzem csak igazán, milyen jó is, hogy az én édes anyanyelvem olyan ritka erre felé. Legalább a bájos női hang nem sértődik meg. Bár azt hiszem neki mindegy, mert amúgy sem tudna visszabeszélni.
Tehát kártyát lehúz újra, első kapu kinyílik.
Első kapu becsukódik, ujjat kér.
Ujj odanyom, mire a hölgy közli, hogy köszöni, hogy a rendszert választottam ÉS
zárva marad az ajtó az orrom előtt..
A hátam mögött lévő meg már zárva van.
Ezek szerint ért magyarul.
Sőt, mi több, megsértődött.
Amikor a rendszer visszavág…

Akkor most mi legyen?
Se előre, se hátra.
Körülöttem ilyenkor bezzeg senki, mert az egyetlen induló járat a miénk, és hogy-hogy nem a többieknek hírét-hamvát se látom.
De még az ügyeletes tisztnek sem, akinek épp az ilyen bajba jutottakat kéne megmentenie. Hát kétségbe esem, de nagyon.
S.O.S. jelzéseket adok, majd kiáltozni, meg hadonászni kezdek a legközelebbi asztal felé, ahol a fehér szoknyások magukba mélyedve beszélgetnek.
Nagy nehezen egy észrevesz, és ide látom, hogy röhög. Kérdezi, hogy vigyen-e e kisszéket, hogy kényelmesebben érezzem magam.
Nagyon kedves.
Még fokozza is: hoztam-e hideg élelmet, arra az esetre, ha nem tudna kiszedni.
Ezt szintén nagyra értékelem, de azért a végén csak odamászik a pult mögé, megcsinálja a bűvész trükköt, és a szezám végre kitárul.

Rabságom véget ért. Én pedig visszasírom a régi rendszert.
Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor tudtam a vámosok nevét, és ők is az enyémet, kedvesen köszöntöttük egymást, és mosolygással váltunk el. Ahol mindenki mindenkit ismert, és igaz hogy tudták rólam még azt is, hol estem hasra tavaly nyáron úton a munkahelyem felé talpig glancban. De mégis, volt ebben valami báj.

III/10. A beavatás

2009-09-10T13:35:00.000-07:00

A képzés hivatalosan is befejeződött. Elérkezett az a nap, amikor végre ünnepélyes keretek között felavatnak. Mintha csak a doktorrá avatásom lenne, és az a pláne, hogy még annak sem kerítettek ekkora feneket, pedig egy icipicivel többet dolgoztam érte. De nézzük csak folyamatában, milyen is egy ünnepély, sőt hogy specifikus legyek, milyen egy légiutaskisérővé avatás az Emirátusokban.

Reggel még lefutjuk a kötelező köröket, kezdve az autóbusz egy órás araszolásával, majd a már mindenki számára készség szinten elsajátított rutinos repülőgép ajtónyitással – természetesen vizsgával egybekötve.
Záró értékelés következik a jövőbeli csoportvezetőtől, majd szépen átballagunk egy másik hatalmas épületbe, ahol egyenesen a díszterembe tessékelnek.
Azt hiszem a díszterem nem is a megfelelő szó rá. Méretét tekintve inkább sportcsarnok, egy színpaddal az elején, és lépcsőzetesen emelkedő, lelátószerű nézőtérrel, természetesen csúcstechnológiával felszerelve. Bársonyszékek, hatalmas kivetítő a pulpitus mögött, a teremben körös-körül felszerelt hangfalak, lágyan leomló sötét selyemfüggöny díszítés, és futurisztikus üvegállvány a pulpituson.
Természetesen mi – az újjak – érünk oda elsőnek, nekünk gyorsan eligazítást is tartanak. Megkapjuk a repüléshez szükséges hivatalos iratokat – az ún. szakszolgálati engedélyt, azaz szakszót – és már csak a kezdésre várunk.
Közben pedig szépen elkezdenek szállingózni az egyenruhás légiutaskisérők, fényképészek, riporterek és vendégek.

Mi, mint kezdők, az un. Grade2 – másod osztályú – pozícióban kezdünk, és csak a turista osztályon fogunk dolgozni. Körülbelül egy év gyakorlat után lehet megpályázni a Grade 1 fokozatot, ami már feljogosítja az embert, hogy csak a business osztályon dolgozzon. Megjegyzem dolgoztam eleget business osztályon, nem vágyom oda igazán, szerintem az a legstrapásabb, és ahogy később megtudom ez itt főként igaz, hiszen a businessen utazó Emirates utasok ki is követelik azt a különbséget, amit megfizettek, és szegény stuvik hajlonghatnak nekik megállás nélkül, és néha még arra sem méltatják őket, hogy legalább egy árva „köszönöm” szót kapjanak. Bár ahogy a későbbiekben tapasztalom ezek a lányok, akik éppen fentebb léptek a legalsó szintről, ugyanilyen szinten le is nézik a pár hónappal még velük együtt a turista osztályon dolgozó társaikat –tisztelet a kivételnek. Mondjuk úgy a repülőgép mikrokörnyzetében lemodellezzük a társadalmi hierarchiát annak minden jellegzetességével együtt.

További egy év után, vagy – ahogy pletyka szinten hallottam, onnan már beszámítják a tapasztalatot, és ha ez igaz, akkor - ex-személyzet esetén pár hónap után felkerülhet az ember FG1 fokozatra - First Grade 1 - ami annyit tesz, hogy onnantól kezdve csak az első osztályon dolgozik. Ez, azaz osztály, ahol számos híresség is megfordul, mind a politikai mind a kultúra világából. Ők már messze magasan az a kategória, akik nem követelőznek, mert tudják, nem attól lesznek előkelők. A kiszolgálás kérésre történik, nem időbeli beosztásra. Ha az utas egy 9 órás járaton leszállás előtt egy órával óhajt enni, akkor a kérése parancs. Egy kicsit olyan, mint egy 5 csillagos étterem, hiszen rendelni kell, és mindent egyesével szolgálnak fel természetesen tökéletes kivitelben. Arról nem is beszélve, hogy minden utasnak személyre szóló suite-ja van, azaz körülhatárolt magánrésze a repülőn, mintha csak egy külön bejáratú, kisebb szobát bérelne.

A légiutaskisérő hierarchiában fölfelé haladva a következő szint a turista, vagy adott esetben a business osztály vezetésével megbízott SFS, azaz Senior Flight Steward/ess pozíció, és végül az egész járat személyzetéért felelős Purser.

Gyakorlatilag minél több a tapasztalatod, annál közelebb kerülsz a gép elejéhez. A kérdés már csak az, hogy a végén megadják-e a pilóta szakszolgálati engedélyt is.

A díszteremben hierarchia alapján foglalunk helyet. Mi, a kis újdonsültek legelöl.

Már alig várjuk, hogy elkezdődjön a ceremónia. Minden csoport külön vonul fel a színpad szélére, majd onnan egyesével szólítják őket név szerint a katedrára. Már csak mi várunk a sorunkra.
Még azonban mielőtt kihívnának, egy kisebb hatásszünet következik, majd felcsendül az ismert szignál, és egy kisfilmet játszanak le - legnagyobb meglepetésemre - rólunk, az elmúlt hat hét botladozásáról. Rajta a legszebb, legnevetségesebb és legmeghatóbb pillanatok. Ahogy úszkálunk mentőmellénnyel a fejünkön a 10 fokos (!) vízben – mert ugye a szituációnak valósághűnek kell lennie. (Bár azóta sem értem, hogy mekkora esélyünk van a jeges tengerben landolni egy főként Közel Kelet környékén közlekedő légitársasággal. Ez azért mégsem a Titanic.) A képek azonban peregnek tovább, ahogy a fiuk éppen a sminktanfolyamon az alapozóval ismerkednek, ahogy tüzet oltunk, ahogy újraélesztünk, és ahogy mosolygunk de nagyon az utasra. Végül - alig hiszem el, de - záró képként én mosolygok teljes képernyőszélességben, ahogy éppen hátrafordulok kávéfőzés közben. Nagyon megható, szinte megkönnyezem, amikor felcsendül a szignál újra és felhangzik a taps, én pedig még mindig kimerevítve meredezek a széles vásznon.

Még a lábam is beleremeg az izgalomba, de fel kell állnom és el kell indulnom a csoportommal együtt ki a színpadhoz, hiszen végre rajtunk a sor, hogy felavassanak.
Kb. ugyanannyira izgulok, mint anno a diplomaosztómon, és máig sem tudom, melyik a nagyobb lebőgés, megbukni egy vizsgán, vagy megbotlani, és hanyatt esni mindenki előtt a lépcsőn felfelé menet.

Még mindig remegő lábakkal és némi lámpalázzal felsétálok átvenni az oklevelet, elfoglalom az emelvényen a számomra kijelölt helyet. Pózolok a fényképészeknek, majd visszatérek a helyemre, és teljesen megrészegülve a fényűző pátoszban élvezem a pillanatot.
Megtörtént a beavatás, mostantól hivatalosan is az állományba tartozom, és most már tényleg nincs más hátra, mint a repülés. Előttem a határ a csillagos ég.

III/9. A kulisszák mögött

2009-08-31T07:51:00.000-07:00

Voltaképpen mitől is légiutaskisérő a légiutaskisérő? Attól, hogy szépen tud mosolyogni, ergo épek a fogai; vagy mert kedves; mindig remek háziasszony; szórakoztató társaság. Egy külső szemlélő számára ez a bizonyos „hogyan varázsolunk terülj-terülj-asztalkám-ot az utasok elé” a lényeg.
Na persze némi elképzelésem már azért van a dologról, hiszen csak dolgoztam már két légitársaságnak. A kérdés csak az, hogy mitől más ez, mint a másik kettő volt? Mitől sikeres, mitől híres, és mitől olyan menő? Csak a pénz volna a titka, vagy jóval több annál? Az utolsó két hét képzése ebből állt, megmutatni azt, ami itt különleges, megtanítani minket az egyedi szervizre.

Bevallom szkeptikusan lépek be a kijelölt tanterembe, és meghökkenve fogadom a már megint feltornyozott könyvhalmot, ami az ülésem mögött fogad. Nem számítottam rá, hogy újból, egy nagyon szigorú képzés következik, sőt titkon abban bíztam, hogy múltamból adódóan itt lesznek csak igazi előnyeim, így a többiekkel szemben én majd simán végig sétagaloppozom a tanfolyam ezen részét, míg ők vért izzadnak. Tudom, nem szép dolog, de akkor is, izzadtam én már eleget. A valóság azonban csúnyán arcul csap. Nem elég, hogy a könyvekből újra házi feladatokat adnak, még a fedélzeti magazin, sőt, még a fedélzeti szórakoztató program-magazin (értsd tv-újság) tartalmát is kívülről kell tudnom. Azt pedig pláne nem értem, hogy miért olyan égbe kiáltó bűn az, ha nem tudod, hogy Dagobert bácsi éppen aktuális kacsameséit melyik csatornán vetítik.

Oktatóink - egy magas, kopasz, tipikusan magyaros: sértegető humorérzékkel megáldott, libanoni férfi, és egy bájos, életvidám, egyiptomi hölgy - a hirtelen lefagyott mosolyokat ismerkedős játékkal próbálják visszavarázsolni. Feladatunk, hogy pár percben bemutassuk hazánkat, társalkodási szokásainkat és az átlagtól eltérő sajátosságokat.
Bár nem készültem fényképekkel, és történeti lexikonokkal mégis előtör belőlem a honvágy.
Alig tudom megállni, hogy a kulturális szokásainkon túl, ne kezdjek el ódákat zengeni a balatoni élményekről, a lángosozásokról, palacsintázásokról; vagy Budapest éjszakai látképről, a kivilágított lánchídról az éjszakai kerthelységekről; vagy csak úgy egyáltalán, hogy természetesen az én hazám a legszebb, a legjobb, a legeurópaibb, a legjobb elhelyezkedésű, és a legesleg mindenben.
Ahogy látom, érzéseimmel nem vagyok egyedül, mindenki a legnagyobb átéléssel beszél a saját országáról. Itt tudjuk meg, hogy a koreaiak sosem fognak kezet üdvözlésnél, csak meghajolnak, a testi érintés egyenesen sértés; ezzel szemben az argentinok minimum három puszit adnak egymásnak, még a férfiak is.
A feladat célja pedig elég egyértelmű, bevezetés abba a témakörbe, ami szerves részét képezi a munkánknak, az a bizonyos know-how, tudni kit hogyan lehet megvendégelni, hogy az illető számára az utazás felejthetetlen legyen, és ne rémálom. Itt már tényleg vérre menően fontos tudni, hogy Teheránban nem lehet ok-t jelezni felfelé tartott hüvelyk újjal, mert pont az ellenkezőjét jelenti, vagy még rosszabbat. Abban pedig biztos lehetsz, hogy teheráni járatod lesz, és jaj neked, ha ezt elfelejted, mert akkor már késő lesz törni a fejed, mit kezdj 200 feldühített utassal.

A játék végeztével egy hatalmas hangárba vezetnek, ahol egy újabb szimulátorban találjuk magunkat. És bár ezek a gépek a biztonsági tréninges társaikhoz képest vészhelyzetet szimulálni, rázkódni, tüzet okádni nem képesek; a büféjük 100%-osan felszerelt. Oly annyira, hogy a Catering (a konyha) minden gyakorlati képzésre újra feltölti, mintha csak útra indulna. Ez pontosan annyit tesz, hogy friss meleg étel van a büfék sütőjében, éppen, mint „igaziból”. Bár egyelőre csak annyi a dolgunk, hogy feltérképezzük mi hol található, azt már látom, egyértelműen 1:0 a pénz javára. Na, igen, itt az nem akadály.

Az éles bevetés rögtön másnap meg is kezdődik. Ez az egyetlen nap, amikor megengedett civilbe öltöznünk, hiszen mi vagyunk a végzősök áldozatai, akik a mit sem sejtő, olykor mégis kötekedő utasokat játsszák. Még külön erre a célra gyártott beszállókártyákat is kapunk, amelyeknek a hátoldalán fel van tüntetve, hogy kinek a terhes kismamát, kinek a süketet kell eljátszania.
Egyre jobban élvezem. Előbújik belőlem a gyerek, átélem a szituáció minden izét és zamatát. Bár csak egy hindu munkást alakitok, akinek nincs más feladata csak bárgyún nézni, mert nem ért semmit, és nem beszéli a nyelvet, mégis próbálom a legtöbbet kihozni a szerepből. Lelki szemeim előtt már az Oscar lebeg, holott azt hiszem rájátszás nélkül is ment volna.

A csoport jól vizsgázik, annak ellenére, hogy az oktatók próbálják minél jobban megnehezíteni a dolgukat. Percenként csöngetik ki őket egyesével, és mindenkihez akad egy-két kötekedő szavuk tesztelvén a helytállást, feladatmegoldást, tájékozottságot, és természetesen a türelmet a mosollyal együtt. Hát, szép kilátások!

Már másnap elkezdődik a gyakorlati oktatás, nehogy sokáig merengjünk az előttünk álló próbatételeken, és újra a kiszuperált konyhájú szimulátorban találjuk magunkat. Arra gondolok, hogy a látottak alapján éppen csak az eltérő ismeretek elsajátításával kell számolnom, a többi azt hiszem menni fog. Ők viszont úgy látom, tutira mennek, mert lépésről lépésre elmagyaráznak mindent. Olyan részletesen, hogy az már tényleg túlzás. Még azt is, hogy a kocsi fogóját kell megfognod, hogy felhúzd a kocsit (nem is tudom, mi mást lehetne); vagy, hogy hagyj elég helyet magad és a kocsi között, hogy kényelmesen tudj mozogni; hogyan fogd meg a poharat; használj poháralátétet; és köszönj szépen és illedelmesen az utasnak.
Kicsit néha tényleg olyan érzésem van, hogy visszamentem az oviba. Megértem, hogy a légitársaságok között fennálló kiélezett versenyhelyzetben, ráadásul az élmezőnyben nem engedhetik meg maguknak a legkisebb hibát sem, de azért mégiscsak van egy értelmiségi limit, ami alatt nem alkalmaznak légiutaskisérőt. Vagy tévedek? Azért azt, hogy egy kocsi a kerekein gurul, talán nem kell senkinek elmagyarázni. Vagy igen? Azt pedig, hogy illik köszönni, anyukám utoljára három éves korom környékén mondta. Azzal nyugtatom magam, hogy ez a tipikus „minél több részletet tanítanak, annál több marad meg” elv, és amúgy is, ki tudja, kinek mi hiányzik a jellem-kelléktárából.

Ha a gyakorlat ilyen részletes, akkor viszont nagy valószinűséggel az elvárások is ilyen részletekbe menőek, ezért tényleg nem árt nem megfeledkezni arról a fránya poháralátétről - lehetőleg címkével felfelé, és természetesen felirattal az utas felé.

Csoda, hogy izgulunk a vizsga napján? Még a végén valami kis apróságot kihagyok, és még egyszer lehúzhatom az elmúlt két hetet, és tanulhatom újból, hogyan fogjam meg a citromkarikát a csipesszel. Szépen néznék ki!

Először is felkészítjük a kiszuperált gépet az utasok fogadására, pont, mint elődeink, majd mi is megkapjuk a vakot, a bénát, a terhes kismamát, az arab lokálpatrióta hölgyet, aki persze csak hölgy mellé hajlandó ülni, a kíséret nélküli gyereket, a hindi munkást, és az akadékoskodó vizsgáztató trénereket.

A kezdeti aggodalmamon akkor leszek úrrá, amikor a gép végre felszáll – mármint közlik, hogy „most már a levegőben van” és mi elkezdhetjük a szervizt.
Előtör belőlem a vérbeli légiutaskisérő, és fülig-mosoly kíséretében kezdek pörögni az utasok között - pont, mint anno - és végre élvezem, ízig-vérig élvezem. Végre otthon vagyok. Érzem nincs több akadály, hiszen ez az életterem, az igazi élettér: az utasok és én, a beszélgetések és az eltérő személyiségek kezeléséből adódó kihívás. Alig tudom visszatartani magam, hogy ne én menjek ki minden csöngetésre.

Csak fél füllel hallom, amint az egyik kukacoskodó oktató éppen azt magyarázza az egyik ázsiai lánynak, hogy ő magyar, és nem tudja, hogy kell-e neki kitölteni „leszálló” kártyát, mert nem tudja, hogy EU tag-e az országa. Megjegyzem, kizárt dolognak tartom, hogy egy magyar ilyet ne tudna, de hát nem a magyar civilizációból indulnak ki. Minden esetre, én kapva kapok az alkalmon, és kirohanok hozzá a kabinba „jé, földim” színjátékkal, és úgy csinálok, mintha ezer éve nem látott hazafi lenne, és nem a vizsgáztatom. Elvégre a magyar vendégszeretet igenis híres, és akármilyen vizsga is legyen, az csak nem lehet baj, ha körülajnározok egy utast. Fel is ajánlom neki azonnal egy komisz mosoly kíséretében, hogy akár váltsunk is át magyarra, éppen csak arra nem hívom fel a figyelmét, hogy az EU csatlakozás napra pontosan mikor volt, „mint az köztudott”. Azonban ki tudja miért, nem kér a segítségemből, és roppant hálátlanul visszazavar a büfébe, és visszaköveteli az ázsiai lányt.

A vizsgám lassan véget ér, vizsgáztatóm nem ezzel ugyan, de egy másik kérdéssel engem is megtalál, és immár hivatalosan is készen állok, hogy elinduljak repülni. Letelt az öt hét, letelt az oktatás.

Ha engem kérdeznek: igen, a pénz itt fontos, és nagyon domináns. Ezzel biztosítják a minőségi szintet, ami a mi kis hazánknak sajnos nem adatott meg. Teljesen más, ha az utas elé választékot teszel, és többször kínálod, mintha csak egyetlen, kicsi porciót helyezel az orra alá, miközben buzgón imádkozol, hogy ne haljon éhen a járat végéig.
Mégis, amitől egyedi, és más, mint a többi légitársaság, az a nemzetközisége, amit ők „cosmopolitan”-ságnak neveznek, a különböző nemzetiségű emberek személyiségének varázsa. Ez a többlet, ez a titok. Nem tudom, hogy bennem mi fogta meg őket, talán az ő-nyögésem, vagy a megszeppent, mégis fülig érő szájú mosolyom, de kiválasztottak. Lehet, hogy rengeteget gyűrődtem, míg eljutottam idáig, de végül csak lecsendesül bennem minden, és a háborgó tenger visszatér a medrébe: úgy érzem jó helyre kerültem.

III/8. Közlekedj okosan!

2009-08-19T23:53:00.000-07:00

Úgy döntöttem, hogy a Dubai közlekedés megér egy misét, vagy legalábbis egy fejezetet mindenképpen. A kiképzés részét képezi ez is a „megszoksz vagy megszöksz” elv alapján. És ha már úgyis szóba került, - ha máshol nem, a 200 egymásba torlódott autó kapcsán - akkor igenis írni kell róla! Úgyhogy ezt a fejezetet ennek szentelem, különös tekintettel az általam annyira kedvelt taxisokra, akik itt Dubaiban külön fogalmat jelentenek.

Csak egyetlen példát had említsek előjáróban a téma kiemelésének igazolására. Mit tennél, ha az úti célod megközelítésének és az autópályának a kellős közepén, a taxisod hirtelen megállítaná a kocsit, fittyet hányva a KRESZ szabályokra, és a megrökönyödésedre; kiszállna, és elvonulna imádkozni úgy egy jó fél órácskára?
Meggyőző! Igaz? Bár mivel a kulcs a zárban, a leleményesebb ilyenkor átül előre, aztán gázt ad. Feltéve, ha nem fél a hatósági erőktől.
De tegyük fel, hogy félünk. Akkor bizony tűrni kell, amit ránk szabott a helyi „köz” érdeke…

De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük csak lassan és aprólékosan, mit lehet még tudni a hírhedt dubai közlekedésről!

Az alapszituáció, egyben alaphiba a rendszer felépítéséből adódik: Emírség, egyeduralkodóval az élén. Ebből egyenesen következik a monopol jogok fenntartása, ami bármilyen szokatlan a közlekedésben is igen erősen érezteti hatását.
Rögtön itt van azaz eset, ha a „nagy” családban esküvő, vagy más jeles esemény kerül megrendezésre. Útlezárások, forgalom elterelések várhatóak és még örülhet az ember, ha nem vezetnek be kijárási tilalmat az érdekeltek biztonsága érdekében. Vagy ne adja Allah, meghal valaki a NAGY családból: három napos nemzeti gyász, minden zárva.

A másik probléma a tömegközlekedési eszközök fajaiban fellelhető igen gyér választék, ami szinte csak a taxira korlátozódik, tekintve, hogy a buszok indiai munkásokkal vannak dugig tömve. Bár ki hogy szereti, de nem szívesen osztozkodom az egyetlen ülőhelyemen 20 másik indiaival csak azért, mert az ő országukban a „sok jó kis helyen is elfér” elv alapján izzadtan, lapjával szorulnak egymásra. Legutóbb egy egyszerű, sima, utcai padon nem kevesebb, mint 17 (azaz tizenhét!!!) egymás hegyén-hátán ülő embert számoltam össze. Ismétlem: normális hétköznapi padról beszélünk, amin mi maximum 4-en, de inkább csak ketten hárman szoktunk ülni.

De most ne rájuk összpontosítsunk, hanem a kizárásos alapon megmaradt, egyetlen használható közlekedési eszközre: a taxira!
A monopol jogok itt is jól érzékelhetőek, hiszen az egyetlen taxi vállalat Dubaiban a Dubai Taxi, ennél fogva az lenne a furcsa, ha enyhe túlkapások nem lennének.

Például megteszi, hogy zárva tartja az ajtót, és csak a saját ablakát tekeri le, onnan tudakolja meg, hogy merre mész. Tehát kidugja a fejét, és kiüvölt, hogy „where?” Mire te – gyorsan asszimilálódva a helyi környezethez – visszaüvöltöd a hely nevét. Amennyiben a tervezett útvonal nincs az ő tervei között, akkor gázt ad, és elhajt. Te meg állhatsz az ámulattól tátva maradt szájjal továbbra is az út szélén.

Ilyen nem kedvelt útirány például a sivatag túlsó végén lévő Al Gadhir épület, ahová emiatt szinte képtelenség eljutni.
Nézzük gyakorlatban!
Megbeszélem a barátnőmmel, hogy nála vagyok 3-ra, és én naiv fél 3-kor lemegyek taxit fogni. A taxis megáll, ablakot leteker, meghallgatja a célt, majd elviharzik. Azt sem mondja: pá. Következő ugyanígy, majd ugyanígy. Nem kevesebb, mint 5 kocsi hagy faképnél, mikor úgy döntök, ideje taktikát váltanom. A következő áldozatnál azonnal odarohanok a kocsihoz, és kérdés nélkül bevágódom.
A kis kezdő: nyitva hagyta az ajtót.
Legnagyobb megdöbbenésemre azonban az úti cél közlése után kitessékel a kocsiból, hogy ő ugyan oda nem visz. Én meg még naivabb, ki is szállok.
Most már lassan egy éves tapasztalattal tudom: ilyenkor telefont elővesz, taxi társaságot tárcsáz, miközben hangosan artikulálva el is magyaráz, hogy most hívni főnökét vagy a rendőrséget és feljelenteni a már jól leolvasott …számú autót. Ez mindig bejön.
Láttam viszont olyan srácot, aki el akarta kapni azt a taxit, amiből kiszálltam. A sofőr aznapra viszont - úgy tűnt - nem tervezett már több fuvart, és ezt elég gyorsan a fiú tudtára is adta azzal, hogy gázt adott. A srácnak pedig mi maradt? A kilincs a kezében, és a döbbenet az arcán.

Dicséretükre legyen mondva, volt olyan vezető is, aki végre készségesen elmagyarázta nekem, hogy a délelőtti órákban egészen négyig könnyű kocsit fogni. 4-től már nem visz senki a város felé, mert senkinek sem éri meg, hogy órákig álljon a dugóban, és álljon ezzel együtt az órája is. Ha tehát a Mall of the Emiratesbe akarsz menni, kelj fel korán és menj be 11 és 4 között. Ha lekésted, akkor már csak a Deira City Center marad a másik irányba. Ha tehát síelni akarsz, akkor menj délelőtt! Izgalmas egy ország, ahol a bevásárlást és a szórakozást a taxisok szokásaihoz és nem a plázák nyitva tartásához kell igazítani.

Sőt, az is előfordul, hogy nem elég a hadisarc kivetése, néha a végcél sem stimmel. Kitessékel a kocsiból és elviharzik. Te gyanútlanul felhívod a vendéglátód, hogy megtudakold hányadik emeletre is vagy hivatalos, majd sokkot kapsz a választól. A 12? De hát a látóteredben lévő legmagasabb épület maximum 3 emeletes és még az is csak félkész, ergo átlátsz a másik oldalára, mert még az ablakok sincsenek fenn.
Mit lehet tenni? Ácsoroghatsz az ötven fokban a sivatag közepén a munkások nagy-nagy örömére.

Mielőtt felmerülne bárkiben: igen, van lég kondis buszmegálló.
Nem itt, hanem azon a részen, ahol még a buszok is járnak.
De még ha lenne is: ha bemész, melyik taxi fog észrevenni?

Egy másik ilyen alkalommal úgy tűnt rám ragyogott a szerencse, mert nem kevesebb, mint negyed óra várakozás után elém gördült egy taxi.
A taxis azt mondta elvisz, de az úrral együtt, akit egészen idáig észre sem vettem, mert a hátam mögött állt. Gondoltam semmi probléma, legalább osztozunk a fuvaron. Persze! Az ő leosztásában ez annyit tesz, hogy ő adja a részvétet, én meg a pénzt, mint ahogy ez később kiderült.
A házam előtti saroknál a „főnök” számomra ismeretlen indíttatásból kihajtott az ellenkező irányba. Próbáltam a hátsó ülésről finoman érdeklődni az új úti célt illetően, de úgy tűnt a két férfi olyan mélyen egymásra talált, hogy meg sem hallanak. Hosszas próbálkozásom után végül megkegyelmezett az egyik, és odavágta foghegyről, hogy nem tudja, mit vagyok úgy oda, innen még simán hazatalálok.
Majd lassan eltűntek az emeletes házak, eltűnt a kulturált rész. Helyét felváltotta a szegény negyed, és durva deszkákból eszkábált kalyibák között vezetett girbe-gurba utunk. Kisvártatva megálltunk egy szemétkupac szomszédságában, valami műanyag bodegából készült lakóhelyként funkcionáló építmény előtt. Barátunk odadobott egy kis aprót a sofőrnek, elsütött valami nagyon kedves poént arabul, mire ezek ketten összenevettek, majd bevágta az ajtót.

A sofőr hátrafordult, újra megkérdezte, hogy hol lakom. Másodszorra is elmondtam. A szemében némi zavart véltem felfedezni, úgyhogy kénytelen voltam visszairányítani a főútra, és megmutattam a házat. Erre tesz egy gyönyörű nagy ívű kört, és megáll az út szemközti oldalán.
Ahogy azt már egyszer régebben említettem: Dubai híressége ez a főút. Tekintettel a pályáira (nyolc mindkét irányban), aligha hiszem, hogy vállalkozna arra bárki is, - akár kocsival, akár anélkül - hogy hihetetlen bravúrral átvágjon mind a nyolc sávon versenyt manőverezve a közben a többi sávban száguldozó autókkal, és persze átmásszon, vagy adott esetben átemelje a kocsit az osztott pálya közepén felhúzott dróthálón.
Ezért is olyan fantasztikus a közlekedés itt, mert ha irányt akarsz váltani, el kell jutnod az út legvégéig, és majd csak onnan tudsz visszafordulni a megfelelő irányba. És ha esetenként elvétenéd a kijáratot, akkor Isten veled, irány Abu Dhabi.
Emlékszem: milyen sok időbe telt megérteni, hogy ha itt jobbra akarok menni, akkor az első félórában akkor is balra megyünk, mert csak arra van út. Majd csak aztán fordulunk vissza. Helyi jellegzetességek. Ez van.

Nincs más hátra, mi is visszamegyünk újra a körgyűrűbe, és most megpróbáljuk az eredeti manővert a másik oldalra. Akkor már valamennyire kapizsgálom, hogy fogalma sincs arról, hogy hová megyünk, úgyhogy finoman jelzem, a második lámpánál forduljon balra, majd gondolataimba merülve próbálom kitalálni, ugyan hogyan oldom meg a már hihetetlen összeghatárra rúgó taxi költséget.
A lelkem lefordul az első lámpánál… Ezt persze csak akkor veszem már észre, amikor fülig mosollyal a fején robog végig a rossz irányba megint, és mint tudjuk, ha elvéted a kijáratot…
akkor irány...Abu Dhabi.

Nem baj! Csináljuk, amíg flottul nem megy!
Újabb kör.
Végül az eredetileg 7 dirhamos útból 50 lesz.
Nem kapom fel a vizet, nem replikázom.
Mosolyogva a kezébe nyomok egy 20-ast, szép napot kívánok neki, és elindulok.
Sok időbe telik, mire hallom kiáltozását.
Hogy lássa, kivel van dolga, visszamegyek hozzá, a figyelmébe ajánlom azt a bizonyos jól ismert telefonszámot, és készséges segítségemet amennyiben a téma kihallgatása válnék szükségessé az említett hatósági szervnél.

De a távolban már felcsillant a remény. Az égnek meredő oszlopokra - amiket érkezésem napján láttam végig a főút mentén - idővel komoly híd került, amin nem sokára magas vasút indul útnak. Remény ébredt, hiszen véget ér a taxis uralom, megnyílik a lehetőség a szabadabb közlekedésre. Hogy milyen helyi gubancok lesznek majd a vasúttal, azt még nem tudni, de hallomásból tudom, hogy elektromosan vezetik, nem pakisztáni sofőrrel. Már ez is valami. Ha pedig síneken megy, és egy irányba, biztos nem tévedhet el. Bár… Itt már semmi sem kizárt.

III/7. Viszlát egészségügy!

2009-08-09T14:50:00.000-07:00

Az egészségügyi oktatást elhozó változások szele egészen odáig erősödött, hogy a homokból komoly ködöt formált, amiben nem kevesebb, mint 200 autó rongyolt egymásba a hírhedt Sheik Zayed út kellős közepén.
Most nem akarok unalmas frázisokat ismételni a vezetési stílusukról, de azért 200 kocsiról beszélünk. 200!!! Még 10 oké, de 200?
Nagyon nagy lehetett az a köd.
Vagy nézzük másik megközelítésből: nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a tananyagrész túl nagy port vert fel már így is, ideje lenne továbbállnia.

Tudom, nem tudok póker arcot vágni, és kiül a fejemre, ha halálra unom magam. Pedig én próbálom élvezni, de tényleg. Csak hát ízlések és pofonok. Ezt a témakört nem nekem találták ki. És amikor még délután háromkor is ezt erőltetik, már tényleg kezd sok lenni. Sőt, még csak most visznek át egy számítógépes terembe, ahol egyéni témafeldolgozás következik. Használjuk ki nyugodtan a fennmaradó időt – mondják - saját belátásunk szerint. A busz 3:45-kor indul az épület elől, ez, ha jól számolom 45 perc. Na persze, nem muszáj busszal menni, mehetsz haza taxival is, és fizetheted abból a szűkös anyagi keretből, amit kezdő tőkeként az egész hónapos megélhetésedre szántak.

Tehát ülök a gép előtt és tanulok. Próbálok összebarátkozni a témával. Elvégre ez az utolsó nap utolsó programja, legalább búcsúzóul valami kis érdeklődést tanúsíthatnék igazán. A jobbak persze lelkiismeret-furdalás nélkül rögtön a tesztre mennek, és az anyag végigolvasása nélkül addig nyomkodják a válaszokat, mire megjegyzik a helyes sorrendet, és meg lesz a 100%. Én bezzeg talpig becsületesen nekiülök elmerülve az anyagban. Még a végén érdekel is. Az alvás szakaszai, ritmusa, mihez vezet a kialvatlanság, mi az álom stb. Mély meditálásomat a szomszédom oldalamba mélyedő könyöke akasztja meg.
- Te figyelj! – kezdi – A világért sem akarlak zavarni, de 2 perc múlva megy a busz, és még három tesztet kell kitöltened. Hagyd az olvasást, mert sosem végzel.
Pillanatokon belül felborítok mindent magam körül, épp csak azt nem verem le, ami rögzítve van. Megesik rajtam a szíve, odaül mellém, és diktálja a válaszokat. Segítségével olvasás nélkül letudom mind a három tesztet 100%-osra laza 2 perc alatt. Végül is így is lehet, csak akkor azt nem értem, hogy ennek az egésznek mi az értelme. Attól nem lettem okosabb, hogy a helyes válaszok sorszáma: a-d-c-b.

Rohanok a buszhoz, nyakamban a lábam, rögtön az egyen nyaklánc mellett. A járgány még hála Istennek a megállóban. De…
· Ah, no-no sorry hölgyem, a busz már megtelt, várja meg a következőt!
· Elnézést, de nem ez az egyetlen busz?
· Áh, dehogy! Mindjárt itt a másik hölgyem. Öt perc!
Na persze! Mind ezt mondja. Törődnek is ezek azzal, hogy jutok haza! De nem tudok mit csinálni. Bevágja az orrom előtt az ajtót, és legnagyobb megdöbbenésemre faképnél hagy. Várok. Nézem a tájat, süttetem az arcomat, hallgatom a madárcsicsergést. Már amikor van. Szinte minden 20. percben elszáll erre egy. Lehet, hogy ugyanaz, erre nem sok jár. Erről jut eszembe ez már a harmadik köre. Ez a fickó nem 5 percet mondott? Lehet, hogy mégis megérte volna a taxi, még ha fizetni kellett volna érte, akkor is.
Mi a tanulság? Máskor nem olvasunk tananyagot.

6-an maradunk ott az épület előtt, mire befut a következő busz. Villámgyorsan felszállunk.
A sofőr meg le a másik oldalon ugyanezzel a lendülettel.
15 perc múlva visszajön. Megkérdezzük tőle, ugyan mégis mikorra tervezi az indulást, mert ha nem gond mi sátrat vernénk a hátralévő időre, vagy esetenként tüzet raknánk és megfőznénk a 20 perces madarat. Megdöbben. Közli velünk, hogy ezt meg kell vitatnia a munkatársaival, azzal visszamegy közéjük. Negyed órával később visszajön és tájékoztat, hogy ez a busz nem megy a mi épületünk felé, legyünk szívesek átfáradni abba, ami majd most jön.

Megjött.
Beszállunk.
Elindul.

Már jó ideje megyünk, de furcsa módon a táj ahelyett, hogy egyre ismerősebb lenne, egyre ismeretlenebb. Sőt mi több, van egy épület, ami feltűnően követ minket, és hol a jobb, hol a bal oldalunkon tűnik fel.
Mi ez? Ingyen városnézés azoknak, akik túlélték az egészségügyi oktatást? Vagy begyűrűzött a köd megint, csak mi nem vettük észre?
Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki feszeleg a helyén. Zavartan pislogunk egymásra, egyikünk sem tudja eldönteni okosabb-e felhívni a már amúgy is homlokban gyöngyöző sofőr figyelmét észrevételeinkre, vagy hagyjuk, míg feladja.
A sofőr valamit megsejthetett, mert idegesen pillant hátra, elvörösödve néz ránk, és indiaiul hadovál valamit. Majd telefont ragad, tárcsáz, újból krákog, leteszi, és egy éles fordulóval kihajt balra.

A táj még ismeretlenebb, mint eddig. Most már lassan elhagyjuk a várost. Oh, otthon édes otthon. És egyébként mikor is ettem utoljára? Mégis meg kellett volna fogni azt a madarat. Lassan veszem sorra a sivatagi tájat, a lemenő nap színárnyalatait. Eltűnődöm az elmúlt hetek történésein, végiggondolom a következő napokat, megtervezem fejben a kiadásokat, a következő haza utamat, az esetleges vakációmat, a majdani házasságomat, és valamikor amikor már a majdani gyerekvállalás kérdésénél járhatok, sofőrünk ráfordul valami körgyűrűre, és….- nem hiszek a szememnek – ismerős épületek tűnnek fel a távolban. Lehet hogy csak délibáb, de egyre közelebb és közelebb kerülünk, és már szinte teljesen kivehető a város szélét jelző Burj-al-Arab látképe.

Nem tudok elég hálát rebegni az odafentieknek. Visszajött a remény.
Halk, megkönnyebbült sóhaj hallható az utastérben is, és mindenki lassan visszagubbaszt alapállásba, akarom mondani alapülésbe. Alig fél órával később, az éjszaka leple alatt meg is érkezünk.

Leveszem az egyen táskám, együtt érző pillantást vetek társaimra, elbúcsúzom, majd elindulok az épület felé. A bejáratnál még egyszer visszafordulok. Még látom, ahogy társaim elrobognak, és csak egy kipöfékelt füstgomolyag marad utánuk. Vége az egészségügynek, vége a megaláztatásnak. Már csak emlék, egy távolodó emlék. Akár a busz, egyre kisebb és kisebb, még teljesen el nem nyeli a (az idő) homály(a); vagy a homokköd? Ki tudja, de most már nem is fontos.

III/6. A pusztában

2009-07-31T10:44:00.000-07:00

Jól emlékszem erre a napra, mert reggel arra ébredtem, hogy begyulladt a szemem. Csak hogy még képletesebb legyek mondhatnám úgy is, reggel az első pillantással egy derűsebb nappal akartam kezdeni, de nem hogy a derűsebb nap, még a pillantás sem jött össze. Gondoltam ez biztos égi jel, a legjobb, ha én sem mozdulok, és majd csak átvészelem ezt a napot. Az egészségügy sosem tartozott a kedvenc témáim közé.
Sajnos a gyakorlatban ez azonban nem alkalmazható. Pedig mennyivel jobban jártam volna, ha aznap fel sem kelek!

Minden iszonyatom ellenére lassan eljutok a képzés végére, majd meg sem állok a Klinikáig, hogy kiírassak valamit a szememre. A vizsgálat meglepően gördülékenyen megy. Szinte percek alatt sorra kerülök, és máris adják a cseppet. Aztán kiérek az épületből, és taxit vadászok. Azaz hogy vadásznék, mert megrökönyödve tapasztalom, hogy sehol egy taxi.

20 percnyi várakozás után kezdem kapizsgálni, hogy nagy valószínűséggel már nem is lesz, hiszen este 7 óra magasságában a hivatali időt már rég túlléptük, és ide csak akkor jönnek, ha beteget vagy dolgozót hoznak, és még akkor is húzzák a szájukat. Ezen, a forgalomtól teljesen távol eső helyen ez nem csoda, mivel nincs még visszaúti fuvar sem, arról nem is beszélve, hogy nem is jól fizető a szakasz. Ez az épület pont középre esik mindentől, a Sheik Zayed Road teljes közepén, így éppen feleannyit ér, mint a „taxisok szótárában” a normál tarifa. Ergo akármeddig ácsoroghatok, erre ilyenkor már a madár se jár.

Mit tehetnék? Elindulok gyalog, gondolván csak találok egy forgalmasabb épületet, ahol nagyobb esélyem lesz. Két lány is csatlakozik hozzám. Úgy tűnik nekik sem sikerült a vadászat. Hármasban haladunk.
Kis idővel később egy elsötétített ablakú fekete Lexus lassít mellettünk. Az ablak lassan süllyedni kezd, majd Mr. Fehér Szoknya könyököl ki idióta vigyorral és az elmaradhatatlan konyhaabrosszal a fején. Hellyel invitál minket a piros bőrkárpiton mondván, hogy persze ő nagyon szívesen hazavisz. A kérdés csak az, hozzá vagy hozzám. Hihetetlen, de a lányok elfogadják az ajánlatát. Ők, ezek szerint, nem kaptak felvilágosítást ilyen téren. Vagy csak vonzza őket a fényűzés. Ja! Örök ragyogás a sivatag homokja alatt.

Sőt,
ha szerencséjük van,
és ilyen tempóban folyik az építkezés,
és éppen arra építkeznek,
akkor hamarabb megtalálják őket, mint az emberölés elévülési ideje. Bár igazából mindegy is, hogy mi az elévülési idő, hiszen itt a helyiekre helyi törvények vonatkoznak, és a hajamra kenhetem a magyar Btk-t, az arabokét meg nem ismerem.

Egyedül maradok. Bár tudom, hogy jól döntöttem, mégis megfordul a fejemben, mi van, ha nem is voltak azok rosszfiúk, én pedig már rég otthon lehetnék. De nem! Ehelyett itt botladozom a homokban, egyik oldalamon az ezerrel elsuhanó Mazaretik, a másik oldalamon meg a füttyögő indiai munkások társaságában. A forgalom pedig már-már olyan méreteket ölt, hogy szabályosan belök egy építkezés közepébe. Innen már tényleg csak éppen az csoda, hogy a markológép nem kap el. A ruhám csupa sár, és átkozom azt a percet, amikor úgy gondoltam, hogy egyszerűbb lesz gyalogosan. Főleg, hogy nagyon úgy fest, nem is olyan biztos, hogy a másik végén van kijárat. Lassan tényleg nem marad más, mint barátkozni a gondolattal, hogy éjszakára bevackolok a malterkeverőbe, mert erősen sötétedik.

Távol a messzeségben mintha egy taxi sziluettjét látnám. Délibáb? Rohanok és követem a fényszórója fényét, mintha csak egy égő fáklya volna. Integetek, de nagyon úgy fest, hogy rikító kukásmellény nélkül nincs nagy esélyem. Amikor elérem az épületet körbeövező kerítést, még éppen láthatom kifordulni egy másik utassal, majd lassan eltűnni a szemem elöl. Ennyit erről.

Ez az a pont ahol a bátor hősnő összetörik, és esdekelni kezd a megváltásért. Lerogyok egy kőre, és végiggondolom a helyzetet. Itt vagyok egy körbezárt építkezésen, éppen a kijárattól legtávolabb eső ponton, és természetesen a kerítés másik oldalán. Sötétedik. Az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy visszamegyek oda, ahonnan jöttem, körbekerülöm az egészet, hogy eljussak ahhoz az épülethez, ami egyébként egy karnyújtásnyira lenne, ha nem lenne kerítéssel körbekerítve. Arról még nem is beszéltem, hogy amúgy gőzöm sincs, hol vagyok. Gőzöm sincs, hogy ez az épület micsoda, hogy ez volt-e az egyetlen taxi, hogy tudok-e majd rendelni, hogy mit mondok hová küldjék, egyáltalán hogy eljutok-e odáig, és hogy látom-e majd merre megyek, mert az építkezés momentán még megvilágítva sincs. És kérem szépen, én csak egy nő vagyok, miért kell engem ilyen helyzetbe hozni? És miért van az, hogy mindig mindent egyedül kell megoldani? És az egész annyira igazságtalan, és kilátástalan, és amúgy is. MAMI!!!

Tízpercnyi „feladom”- életérzés után kitör rajtam a „csakazértis” és utolsó tartalékaimat összeszedve lábra állok, elindulok visszafelé. Igencsak világítanak már az éjszakai fények mire a felhőkarcoló elé érek. A recepciós segítőkész. Szerintem kapásból megesett rajtam a szíve. Máris tárcsázza a taxi számát, majd a kezembe nyomja a telefont.
Végre! Egy kis nyugalom.

Áh, dehogy! Szőke, brit leányzó érkezik. Idegesítően hadar nekem, hogy azonnal rendeljek taxit neki is. Ezen ne múljon! Akkor két taxi rendel, igen a mobilszámom ez és ez, igen, ha lehet minél hamarabb.
A remény már meg van a hazajutásra, már csak idő kérdése. Be is csúszik az első taxi alig 10 perccel később. Kimegyek, beszállok, erre a szőke közli, hogy ez az övé. Na, ez az a pont, amikor legszívesebben nyakon vágnám, de szokásomhoz híven előadom a hápogós kiskacsát, mert a megrökönyödéstől szóhoz sem jutok. Hogy mit szeretne? Nagy levegőt veszek, és a körülményekhez képest a legfinomabb stílusomban közlöm vele, hogy „talán a következőre gondoltál szivi, mert ezt magamnak rendeltem”. Neki jobb ötlete van. Mibe, hogy erre vártam? Mi lenne – így ő - ha beülne mondjuk a sofőr mellé (ami - megjegyzem - amúgy tilos itt a nőknek). Még válaszolni sincs időm, már ott vigyorog az első ülésen, és mire eszmélek, már robogunk is a kisasszony által kiadott irányban, én meg csak fogadhatom a hívást, hogy a másik taxi most érkezett az épület elé, mégis hol vagyunk. Én kérek elnézést! A taxiszámlát meg majd egyedül állom!

Este 10 is elmúlt, mire hazaérek, és még hátra van a másnapi tananyag. Először végigveszem a hűtő tartalmát, aztán a tananyagot, majd megpróbálom kinyitni a szemem a szemcsepp segítségével. Szigorúan ebben a sorrendben. Ez utolsó reménytelen, úgyhogy nem is próbálkozom fölöslegesen, talán majd holnap, vagy holnap után. Esetleg azután. Addig elég, ha mindent a képzeletemre bízok, úgyis túl sok minden történt egyszerre.

III/5. Kákán a csomó

2009-07-19T12:23:00.000-07:00

Epipen. A rémálmaim gyilkos fegyvere. Bezzeg kívülről csak egy ártalmatlan kis tollnak tűnik, de ne tévesszen meg a látszat!
Hogy tényszerű legyek, - mert ennyit azért megérdemel - ez egy Epinephrine-t tartalmazó injekció, csak annak egy olyan elkorcsosult, úgy mond biztonságosabb változata, amibe előre bele lett töltve a megfelelő mennyiségű oltóanyag, így az ügyeletes baleknak csak megfelelően tudni kell(ene) használni.
Ijedségre semmi ok, nem üdvözlésképpen osztjuk az utasoknak, csak nagyon súlyos allergiás roham, fuldoklás esetén.

Azon a napon, amikor először van szerencsém látni, éppen a használatát ismertetik. Megfogom, hüvelykujj még véletlen sincs a toll tetején. Úgy fogom, mint a kicsi baba az ágy rácsot – hogy finomabb hasonlattal ne éljek. Odahelyezem a beteg combjára, és ha egy kicsit jobban megnyomom vele a delikvenst, akkor a műszer automatikusan kilövi a beletöltött oltóanyagot. Szóval igazából semmi dolgom nincs, csak marokra fogni, és belevágni a páciensbe. Két dologra kell csak figyelnem, hogy a dolog éles fele a beteg felé mutasson, és az ujjam még véletlen se legyen a hegyén, mert ha mégis az én irányomba lökődne ki, akkor igen rosszul járok.
A hangsúly jelen esetben a vizsgán van. Szóval le kell vizsgáznom egy toll kezeléséből. Persze értem én, olyan anyagot tartalmaz, ami igen veszélyes, és hatósági engedéllyel lehet csak alkalmazni, így hatósági vizsgáról van szó. De akkor is csak egy toll. Egy sima hegyes rúd, amit oda kell nyomnom a lábhoz és kész.

Ha esetleg problémáim lennének, akkor gyakorolhatok otthon a Rotring tollamon.
Vagy vehetek akár különórákat is.
Sőt, amíg nem megy flottul, addig próbálkozhatok ceruzán.

Magabiztosan megyek be a gyakorlati vizsga napján, önbizalmamat csak növeli, hogy egy jóképű vizsgáztató mosolyogva invitál be. Lelkesedésem azonban rögtön alábbhagy, mikor kiderül, hogy vizsgáztatni nem ő fog, hanem az eddig takarásban lévő goromba, gnóm, indiai nő, aki éppen most buktatta meg az előttem lévőt.

Én jövök. CPR azaz újraélesztés, mellkas kompresszió: nagyszerűen megy.
Epipen. Hát ennél mi sem egyszerűbb- így én- és gyakorlatban mutatom az alkalmazást egy már elsütött, veszélytelen próbadarabon. Odahelyezem - ez esetben - a nővérke felső combjára, eltávolítom a kupakot, majd meglököm kissé a lábát, kivárom az előirt 10 másodpercet, elemelem a tollat, és éles végével lefelé belehelyezem a veszélyes hulladékot gyűjtő dobozba. Részemről a dolog letudva.
Úgy tűnik az indiai számára azonban nincs, mert faggatni kezd. Feltesz egy kérdést bájos indai raccsolással, amiből egy szót sem értek. Megismétli. Eredmény változatlan. Újból ismétli, itt már kissé ingerültebb, és szemmel láthatóan türelmetlenül várja a választ. Hezitálok, elvégre 50-50%, hogy eltalálom a helyes választ. Végül rávágom: igen. Visszakérdez, hogy biztos vagyok-e benne. Ezek után csak nem hazudtolhatom meg önmagam, hogy nézne ki, ha inognék! Kitartok meggyőződésem mellett, igennel felelek, bár fogalmam sincs mire.
Akkor, ha nem lenne ellenemre, be kéne fáradni másnap megismételni a vizsgát.
Ezt bezzeg olyan jól hangsúlyozza, hogy minden szót értek. Szépen, tagoltan.

De a napnak még koránt sincs vége, és hihetetlen, de lehet még lentebb süllyedni.
A következő órán egy ételes trolit tolnak elém, azt az általam már igen jól ismert kocsit, amit idestova már 7 éve tologatok le-fel hol üresen, hol telin a kabinban. A feladat pedig lépésekben a következő: kinyitom a troli-ajtót, megfogom a tálcát, leguggolok, beteszem a tálcát, becsukom az ajtót. Nem vicc. Rémesen komoly!
Annyi segítséget adnak, - arra az esetre, ha mégsem menne (!) – hogy választhatod a b-változatot. Ott kiszedni kell a tálcát, nem berakni.
Leginkább a réges-régi francia film van előttem, Louis de Funés felejthetetlen konyhai alakításával: Feldobom a tányért, megmosom a tányért, megtörlöm a tányért, eltöröm a tányért.
Nem kommentálom, csak megjegyzem: van belőle vizsga.

Nem, még mindig nincs vége. Az i-re a pontot lakótársam teszi fel, aki valahonnan megtudja sikertelenségemet, és végigröhögi a haza utat, majd segítőkészen felajánlja a golyóstollát, hogy legyen min gyakorolni.
Nesze neked nagyvilag! Van még lejjebb???

III/4. Változások szele

2009-07-09T11:15:00.000-07:00

Új nap virradt, új képzés, új tárgy, új oktatók. Lehet, hogy mégsem olyan sok jóval kecsegtet az újdonság ereje? Ha a tárgy nevéből indulok ki – egészségügy – nem fűzök hozzá nagy reményeket, hogy érdeklődésemet hosszantartóan magára tudná vonni. Tetézve azzal, hogy elvesztettük kedvenc trénerünket is, aki azért - valljuk be - ébren tartotta figyelmünket, már ha nő társaimra gondolok. Helyette a mostani felhozatal? Hát hogy is mondjam. Egy brit, egy indiai és egy arab. Ezek közül csak az arab a férfi, és hát ő nem Mr. Libanon.

A brit nő, kimért, megközelíthetetlen. Csak úgy recitálja a rá kiszabott tananyagot a megszokott brit akcentussal. Már rég feladtam, hogy megértek bármit is. Onnan tudom, hogy kérdez, hogy felviszi a hangsúlyt a mondat végén. Én meg bambán meredek rá.
Az egészségügyi ládák tartalmának ismertetésével kezdi, legalábbis gondolom, mi másért venné ki egyesével a gyógyszereket a dobozból és magyarázna lelkesen. Azt hogy mi mire jó, majd úgyis otthon hozzátanulom szótár segítségével, mert annyi az idegen szó, hogy ha még nem is lenne akcentusa, szinte csak a kötőszavakat érteném.
Aztán jön a sokk. Kiderül, hogy fejből kell tudni, mind a 4!!! fajta egészségügyi láda eltérő tartalmát, a gyógyszerek megnevezését, kockázatait, mellékhatásait. Mi vagyok én? Egészségügyi kisszótár? És minek van nekik mindjárt négy? Kettőbe nem fért bele?

Az arab férfi még betanuló fázisban lehet, friss jövő előtt a világot jelentő katedrán. Az angolja ugyanolyan szinten mozog, mint az enyém. Az „ezt beteszik ide, és akkor az ezt fogja csinálni”- szint. No főnevek. Szegénykém szorongását csak tetézi, hogy az őt ellenőrző indai nő egyfolytában javítgatja, ráadásul mindenki előtt. Éljen a női egyenjogúság, nesze neked arab állam. Vagy mondhatjuk inkább indiai uralkodói kaszt kontra iszlám férfiuralom? Hím példányunk becsületére váljon: küzd rendesen. Megtépázott önbecsülését mentve kétségbeesetten tátog, mint egy partra vetett hal.
A keleti hölgyemény pedig nyugodtan leadhat a modorából, hiszen nincs mire úgy fenn hordani az orrát. Az indiai születés erre felé nem elég ahhoz, hogy elismerjük tekintélynek. A saját megtartott órája után pedig erősen az a gyanúm, hogy pályát tévesztett és nem is értem, hogy miért nem ment inkább aneszteziológusnak. Ott még bámulhatja is a plafont, feltéve, ha odaszerelik neki az oxigénszint jelzőt.

Bízom benne, hogy talán a folytatás… Hiú ábránd. Olyan unalmas órák következnek, hogy a szemhéjamat komoly erőfeszítés árán tudom csak fenn tartani, mert erősen húzza őket lefelé a gravitáció.

Egyetlen egy említésre méltó dolog a napban, hogy mint kiderült itt szülést is tudni kell levezetni. Mármint az eddigi légitársaságoknál is tudni kellett, de azon túl, hogy elmondták, hogy kijön a lyukon a baba, nem sok mindent tanítottak meg. Idekinn ezt olyan komolyan veszik, hogy létezik egy külön erre a célra kialakított modell, amin lehet gyakorolni. Még köldökzsinórral is el van látva, hogy szimulálják a nyakra csavarodást.
Azt mesélték, hogy nagyon gyakori a fedélzeten szülés. Legutóbb két hónapja volt, és éppen egy új fiú nyerte meg, akinek aznap volt az első útja. Viszont tiszteletére ő utána nevezték el a babát.
De a legborzasztóbb része még csak most jön. Következő programként oktató filmet láthatunk a dologról élőben. Fókuszban a női nemi szerv lehetőleg akkorában, hogy az egész képernyőt betakarja, majd ugyanilyen méretarányban a méhlepényt is megcsodálhatjuk. Biztos, ami biztos alapon arra az esetre, ha élőben találkoznánk vele, nehogy összetévesszük a babával.

Éjszakába nyúló szótárazás, minden idegszálamat ingerlő izgalom.

Másnapi programként a barotrauma. Ez az a tipikus légi betegség, amit a repülőgépen előforduló gyakorisága miatt minden repülős ismer, hiszen minimum egyszer átéli életében, ha csak nem minden megfázásos vírus esetén, ahogy én. Mivel ha a légi járatok - értsd most kivételesen a sajátodat, és nem az égieket – elzáródnak, a fül bedugul, és a nyomást nem tudja kiegyenlíteni. A dobhártya bevéreresedik, rosszabb esetben beszakad. Az pedig fáj, nem kicsit. Először kattog a fül. Aztán bedugul, majd az egész olyan érzés, mint ha az ember egy hajszárító búra alatt ülne, mert egy monoton zúgáson kívül nem hall semmit, ami viszont egyre erősödik, a fájdalommal együtt. Embere válogatja: kinek a homloka, kinek a fül belső része, kinek a nyakánál lefelé húzódó nyirokér kezd el fájni – az én szervezetem ez utóbbit preferálja – de mind a három igen intenzív élmény. Tehát ne repülj betegen, vagy ha már repülsz, és nem jelentettél beteget - habár tudtad, hogy náthás vagy - akkor nyeldeshetsz nagyokat leszállás közben, mert az elméletileg segít. Vagy nem.
Én még mindig a forró vizes zsepivel töltött poharakra esküszöm, de itt azt tilos kiadni utasnak, mert egészségügyileg nem támogatják. Pedig ha másért nem, placebo hatása is van, mert milyen édes is a két pohár a fülön. Amúgy pedig nekem igenis segített, és bármit mond az itteni egészségügy, én úgyis azt fogom alkalmazni, elvégre az én fülemről, az én egészségemről van szó, és nem érdekel, ha ettől úgy nézek ki, mint Bagoly a Micimackóból.
Engem egyetlen dolog lep meg, hogy a hatalmas tapasztalattal bíró Sziáminak lövése sincs a dologról. Most igazából megkérdezném tőle, hogy akkor tulajdonképpen ő buszon dolgozott-e eddig vagy repülőn, mert nekem nem volt olyan téli hónapom, ahol ne lett volna szinte minden járatomon minimum egy ilyen utasom.

Még mindig a barotrauma kapcsán vetődik fel a búvárkodás témája, miért nem lehet búvárkodás után azonnal repülni. A témakör miatt adva van a válasz, hiszen lefelé haladva ugyanaz történik a szervezetben mint felfelé, és ha az ember túl gyorsan jön fel a felszínre a vére megtelik oxigénnel.
Onnan indulnak, hogy felteszik az ominózus kérdést, búvárkodott-e már valaki. A brit kislány jelentkezik, aki anno a smink tanfolyamon „ragyogó” sminkjével már magára vonta az akkori oktatóink figyelmét, hiszen 21 éves létére 30-nak néz ki színesben. A hozzá intézett kérdés a „mit használ merüléshez”, rávezetendő az oxigénre. A válasz meglepő: búvár felszerelést. A trénerek nem adják fel, tovább kérdeznek. És mi van a felszerelésben? Döbbenet, de a válasz: egy nagy henger. Én csodálom a trénerek kitartását. Akkor mi van a hengerben? Válasz: azt ő nem tudja, ő búvárkodni ment, nem a felszerelés miatt.
Jó tudom, csak 21. Én is voltam annyi, na de kérem. Azért a normál terhesség hosszára fél órával később rávágni, hogy 34 hét? Bár ki tudja, lehet, hogy az ő családjában csak ikrek születtek.

De nem állunk meg itt, a fuldoklás a következő téma. Ami új, hogy nekik van fuldokló AMBU babájuk is. Egy igen kisportolt férfi felsőtest, szép nagy lyukkal a szájában. E látvány kísértetiesen emlékeztet a női verzióra, ráadásul ez is gumi. Na de ennek a szájában van egy vatta pamacs cérnán, és ha jól alkalmazod a megtanult technikát, akkor a baba kiköpi amit félrenyelt. Ja, és majd elfelejtettem, bocsi lányok, de deréktól lefelé nem létezik.

Na de maradjunk csak a hivatalos síkon és haladjunk tovább azon a vonalon, hogy mit is ígér még ez az újdonságok szele, ami végigsöpör nem csak az oktatási anyagon, de az otthonunkon is.
Ki tudja, talán a keleti széllel érkezett, mint Mary Poppins, nem tudom. Az esernyőjét sem láttam, de új lakótársat kaptunk, aki egyenlőtlen esélyeimet a két vérszomjas nővérrel szemben a hazai fronton is egy csapásra kiegyenlítette. Vége a megaláztatásnak, vége az egyenlőtlen közdelemnek. Végre megpihenhetek.
Hétvégi programként pedig már együtt megyünk újdonsült lakótársammal az itteni IKEA-ba. Úgy tűnik hosszú idő után ez az első olyan napom, amikor végre újra egy kicsit otthon érezhetem magam. Itt szinte minden ugyanolyan, mint odahaza, leszámítva talán a csadorban ácsorgó infócenteres lányt.

III/3. Egy kis szieszta

2009-07-03T02:26:00.001-07:00

A Kétoldali egyidejű helytállás kimerítő feladatára, mint egy fegyverszüneti fehér zászló lobogott fel a hétvége szabadsága. Azonnal megragadtuk a kínálkozó alkalmat, és a csoporttal közösen meg sem álltunk a tengerpartig. Legalább egy kicsit had ízlelhessük az itteni klíma jellegzetes zamatát. Már most, márciusban 35 fokon stagnál a hőmérő higanyszála, és a szakavatottak szerint ez csak fölfelé fog kúszni, lefelé már aligha. Sőt, azt mondják, hogy most kell kihasználni a jó időt, mert pár hónappal később a sivatagból érkező forró trópusi szél már nem lesz ilyen kegyes a strandolókkal, és hajszárító módra ontja majd mindenkire az elviselhetetlen perzselő Celsiusokat.

Úgy készülünk, mint a piknikesek. Kis elemózsia táskába bugyoláljuk a tegnap estéről megmaradt arab gyors kifőzde remekeit, és máris robogunk a Jumeira Beach Parkba.

A vártnál sokkal felszereltebb. Első megítélésre az uzsonnás pakk is feleslegesnek bizonyul. Gyönyörűen kialakított füves park fogad, a végén fa stég, amin kis bódéból frissen sült hal és sült krumpli - fish and chips - illata árad; és habár lángos, és palacsinta nincs is, és a fák sem lombosak, mint nálunk, de azért mégis van az egészben egy kis Balaton "feeling". Persze lehet, hogy csak elfogult vagyok.

A füves parkot a stégről lejövet homokos part váltja fel, amely bevisz egészen a tengerig. Jobbra, a távolban még látszódik a felhőkarcolók Sheikh Zayed Road-i együttes csoportja. Balra kissé messzebb a Burj-Al-Arab híres zászló alakú épülete. Szemközt pedig az épülő mesterséges szigetek homokszóróinak és markolóinak árnyékában, abayájukat a nyakukba emelő, hátsójukat az előbb említett felhőkarcolók felé meredeztető, helyi élemedett korú asszonyok csoportja, akik úgy vannak vele, az arcukat úgyis gondosan hajtogatott fátyol fedi, ülep alapján meg aligha ismerheti fel őket valaki, hiszen "annak" már jó ideje. Bár ahogy elnézem, pár, koszos flanelingben mászkáló indiai munkásnak jobb híján még ez is elég, hogy csillogó szemekkel induljanak az elkövetkezendő napok felé.

A terület feltérképezését itt azonban megállítja, amit hallok. Nem messze tőlem magyar szó. Mint megváltómra tekintek a csapatra, bár hirtelen támadt hatalmas elragadtatásomra zavart pislogás, és furcsálló tekintet a válasz. Kívülről talán az egész úgy fest, mintha egy idióta légy próbálna bárgyún információt gyűjteni a vadászni készülő levelibékától. De nem zavartatom magam, csak faggatom őket, ők pedig értetlenül bámulnak rám, hiszen milyen csoda, ha az ember ide kerülhet, ilyen jó lehetőséggel. Ami igaz. Csak hát a honvágy, ami még számomra is ismeretlen fogalom volt egészen idáig, megriaszt. Most érzem először, és nem tudok mit kezdeni az érzéssel. Nem tudom, hogy dolgozzam fel, csak nézek rájuk, és irigylem őket, hogy hazamehetnek. És lehet, hogy otthon tél fogadja őket, fagyos, hideg tél. De mégis végigmehetnek a jól ismert utcákon, ahová az emlékeim kötnek, ami az életem színtere volt, ahol voltam valaki, ahol ismernek, ahol tudják, ki vagyok. Elmehetnek a Balatonra, amikor csak akarnak. Tudom, gyönyörű tengerpartot kaptam helyette, de hogy mondjam el, hogy a mienk - bár kisebb és koszosabb- sokkal, de sokkal értékesebb számomra.

Arról nem is beszélve, hogy család és barátok várják őket. Engem is várnak ugyan, de még én sem vagyok biztos benne, hogy mikor láthatom őket, hiszen még az útlevelemet sem kaptam vissza, nem hogy jegyet igényelhessek. Most értem meg csak igazán milyen, ha az ember tartozik valahová.

Nekem egyelőre itt a csapat összetartása. Dolgozunk is rajta, hogy még erősebb legyen ez a kapocs. Ezért is terveztük ezt a strandos programot, és hogy fokozzuk az élményt, egy közös partit is megbeszélünk Charlie lakásán.

Amúgy is be kell, hogy valljam, szívből megkedveltem Charlie-t az elmúlt időszakban. Tipikusan az a szerény, talpig úriember. Hamar a csapat kedvence lett miután előadta rögtönzött magánjelenetét a tűzoltási tréningen. Az előirt ordítozás helyett odafordult a tűz forrásához legközelebb álló, még beavatatlan kollegájához, és sűrű elnézéskérés közepett közölte vele, hogy nagyon röstelli a zavarását, de mintha némi tüzet vélne felfedezni a háta mögött, amit lehetőleg nem ártana eloltani abban az esetben, ha a kedves kollegának sincs ellene kifogása. Persze, azóta már máshogy csinálja, de azt hiszem, az epizód mindannyiunk örök emléke marad. Hidegvér, nyugalom, kiegyensúlyozottság, és udvariasság. Kulcsszavak a személyéhez, és akkor még a külsejét nem is dicsértem. Ha már másért nem, az ő társasága miatt ez az este szépnek ígérkezik.

Gyors átöltözés, taxi és indulás. Lenne.

Gyerünk csak vissza! Taxi! Na, itt akkor időzzünk el egy kicsit!

Ahogy már említettem a taxi itt külön történet. Pakisztáni kollega úgy billegteti a fejével az oké jelzést az ő "paki" módján, hogy egy jobb hírű cankó megirigyelhetné, erre kiderül, hogy halvány fogalma sincs még arról sem, hogy egyáltalán a keresett hely Dubaiban van-e.

Engem sokkol az élmény, annak ellenére, hogy mint utóbb kiderül, a jelenség egyáltalán nem ritka, sőt. A már "begyakorlottak" ilyenkor telefont ragadnak, felhívják a házigazdát, és közvetlen kapcsolatot biztosítanak a sofőr és a házigazda között. De mi van, ha ez sem jön össze, mert mondjuk - ahogy az lenni szokott az esetek többségében - paki kollega nem beszélni nyelvet. Még a "térdre imához" szakasz előtt bevetjük, a kérdezze meg a munkatársát, amit ugye nem fog megtenni, mert védi a haza becsületét, és kiderülne, hogy nem tudja az útirányt, és félő saját maga alatt vágná a fát, és veszélyeztetné a nagy nehézségek árán megszerzett munkahelyét is. Úgyhogy ahelyett hogy kivárnánk, míg a taxióra teljesen bepörög a végigszáguldott üres körök közben, fogjuk magunkat és úgy döntünk, kiszállunk az éjszaka közepén valami ismeretlen területen, majd lesz valahogy.

Most a "közönség" segítségét kérjük. Készségesen segítenek is, bár egymással szöges ellentétű irányokat javasolnak. Végül újra a házigazdához fordulunk, és legjobb tájleíró képességünket, és angoltudásunkat latba vetve beszámolunk a környezetünkről.

Végcél: következő sarok.

Barátságos a fogadtatás. A lakás pedig egyedi. Berendezése egyértelműen mutatja, hogy az itt lakók közül minimum egy, nem a közelmúltban érkezett. Fiús, de otthonos. Állólámpák, 70 cm-es plazma tv, növények, fali képek. Az én vakolat fehér falaimhoz képest öröm még csak gyönyörködni is benne, és fájdalom lesz a búcsú, amikor visszamehetek saját sivár, kripta hangulatú szobámba.

Ráadásul a srácok kitettek magukért. Erősítők, keverőpult, ami a hangulatot illeti, és likőrök az alapozáshoz. Kaja szinten szíves figyelmünkbe ajánlják az arab házhoz szállítókat, és ezt alátámasztandó telefonszámokat is kapunk, hogy lássuk, kitesznek magukért, minden szinten. Csak fiuk, na!

A hangulat emelkedik, a keverőpultnál egy már jól begyakorlott DJ áll, a terem közepére pedig egy-két táncos is belibben.

Én is megpróbálok elvegyülni, és bekapcsolódni a beszélgetésekbe, hiszen lehet, hogy a család és a barátok otthon maradtak, de én itt vagyok, és úgy tűnik egy időre itt is maradok. Ez van, ezt kell szeretni! Alkalmazkodnom kell, mert szükségem van arra, hogy befogadjanak bárkik is legyenek. És lehet, hogy elsőre ijesztőnek tűnik az új terep, de nekem kell megtennem az első lépést, még akkor is ha ez nehéz, mert ki tudja, lehet hogy kiderül nem is olyan rémes figurák.

A laza beszélgetések és a kellemes hangulat lassan magával ragad. Csak hajnal tájban indulok haza, és zene édes dallama még elkísér egy darabon, míg végigsétálok a kivilágított főúton.

III/2. Duplafront

2009-06-18T18:40:00.000-07:00

AVAGY TANFOLYAM ÉS OTTHON: A KETTŐS HADSZINTÉR

Valamit le kell szögeznem még az elején. Külföldön élni nem egy Kánaán. Egyedül kell szembenézni mindennel. Kicsit olyan, mint a katonaság. Az ember magára van utalva, meg kell tanulnia boldogulni az új körülmények között, és betartani az új játékszabályokat, ha benn akar maradni a játékban. Legyen az akár a munkahely, de néha még az otthonunknak kinevezett hely is. Hogy miért csinálom? Mert álmomban egy hatalmas gépen repültem, és most ez az álom egy karnyújtásnyira van.

A biztonsági tréning kezdő napján olyan izgatott vagyok, mintha egy NASA kiképzés lenne, hiszen ebből írtam anno a diplomamunkámat, erre készültem amióta csak kikerültem az iskolapadból.
A csoportom, akikkel a következő 7 hetet együtt töltöm nemzetiségre nézve igen vegyes. Bár akad 3 dél-koreai, de a többiek mind eltérő ország gyermekei. Észt, szerb, thai, portugál, brit, libanoni és természetesen a cseh lány. Fiúból három adatott. A brazil fiú, aki vicces stílusával nemsokára a csoport „bohócává” avanzsálódik; az argentin szépfiú, akit rögtön kikiáltunk Charlienak, hiszen így mi lehetünk az angyalai; és a filippínó fiunk, aki elég hallgatag és visszahúzódó, szinte csak a szünetekben látni, ahogy saját hazája szülötteivel beszélget.

Lassan befutnak az oktatók. Egy magas, sármos, libanoni férfi, aki mint hazájának tagjai általában: igen jól ért a női nemhez - ez villámgyorsan egyértelművé válik, elég csak a rátapadó női szempárokat figyelni -; és egy karcsú, magas, némiképpen távolságtartó, a libanoni szívtipróhoz képest mindenképpen hűvösebb mentalitást képviselő hölgy. Természetesen brit, ahogy azt stílusa is igazolja.
Hát sajnálom srácok! Az elkövetkezendő két hétben azt hiszem mi, lányok jártunk jobban. Arról nem is beszélve, hogy a lányok legnagyobb örömére az oktatások nagy részét Mr. Libanon fogja tartani. A hölgy beéri annyival, hogy megfigyel, és a házi feladatainkat javítgatja.
Apropó, házi feladat. Ez eddig nem volt benne a tervben. Hamar kiderül, hogy nem elég a reggel 8-tól délután 4-ig, néha 5-ig tartó tréning, még extra munka is vár mindenkire, és ahogy azt később tapasztalom, ahhoz, hogy színvonalas dolgot adj ki a kezedből, szinte töviről hegyire végig kell bogarásznod az egész könyvet. Isten hozott!
Sőt, ha éjszakába nyúlna a felkészülés, akkor rajtad áll, hogy mennyire látszik meg mindez az arcodon másnap, hiszen a megjelenést is pontozzák, - éppúgy, mint a viselkedést, csapatmunkát, aktivitást - és a csodasminkelés receptjét elvileg már elsajátítottuk első nap. Tehát nincs kifogás! Ha eddig nem éreztem magam kirakati majomnak, akkor majd most.

Bár, ha rajtam áll, én inkább az alvásra szavazok a mázolás helyett, elég, ha csak arra gondolok, hogy milyen mély nyomot hagyott bennem a gésaképzés napján, amikor a rajtam kipróbált arctisztító tonik kishijján szétégette az arcomat. Azt az arcot, aminek láttán még a sminkelést oktató lány is megkérdezte, hogy milyen alapozóval érem el ezt a természetes hatást. Én pedig büszkén kihúztam magam, hogy anyu és apu dobták össze még anno, azóta ugyanazt a márkát hordom.

A szabályok ismertetése után rövid bemutatkozás a mi részünkről, és rögtön belevágunk, már ami a szerkezeti elveket, és a fizikai alapokat jelenti, avagy mitől is emelkedik fel egy repülő. Visszamegyünk teljesen Ádám és Éváig, kezdve onnan, hogy van ugye a szél és a repzi, meg némi sebesség és aztán felhajtó erő. Elemista szint, de úgy tűnik nem mindenkinek. Ázsiai barátnőink mintha csak egy színpadi előadás legmélyebb katarzisát élnék át, vagy csak szimplán saját szokásaikat követik - ki tudja - hangos átéléssel jelzik odafigyelésüket. Mintha egy katolikus lányneveldében akarnának gyámoltalan kislányoknak harcászati elméletet oktatni.
A folytatás a mára kiválasztott géptípus felépítése, működési elvei, berendezései; minden, amit az adott fajtáról légiutaskisérőként tudnunk kell. Bár a témakörrel tisztában vagyok, a típus viszont számomra is teljesen új, az első Airbus az életemben. Így szégyen ide vagy oda, lassan én is beállok a sorba, s habár a hangeffekteket mellőzöm, buzgón jegyzetelem az általam már megtanult berendezésektől eltérő, új vonásokat. Mert ugye van a piros gomb, ami így működik, meg van a kék, ami nálunk még zöld volt, ezért más, különbség, le kell írni.

Az első nap végén zsongó fejjel, fáradtan érkezem haza, és ha ez még nem volna elég, otthon kisebb csoport vár. Nem engem, ez hamar kiderül. Úgy tűnik lakótársam már beilleszkedett nővérkéje átvette az irányítást, és oly módon próbál testvérének segíteni, hogy össznépi partit rendez a nappalinkban. Miután engem nem hívtak meg, a nyelvüket pedig nem beszélem, elég egyértelműen az értésemre adták, hogy nemkívánatos a személyem.
Visszavonulót fújok, és bezárkózom a szobámba. Elkezdem a házi feladatokat másnapra, és a külső ricsajozások ellenére próbálok aludni, lehetőleg gyorsan és sokat.

A tréning folytatódik, sőt, egyre bonyolultabb, hiszen egy-egy újabb géptípus bemutatásával az ismeretek kezdenek összekuszálódni. Először érzem, hogy előnyben vagyok a többiekkel szemben, hiszen lehet, hogy mások jobban beszélik a nyelvet – egyelőre –, én viszont már rendszerben láthatom a dolgokat, csak a különbségeket kell beillesztenem, és minden a helyére kerül.
Végre érzem, hogy valahol van egy kis terület, ami az enyém lehet, ahol én vagyok igazán otthon.

Otthon…Szép szó. A tanfolyamon kívül egyelőre azonban csak a másik helyszín, ahol bizonyítanom kell rátermettségemet, és egyáltalán nem foglalja magába a szó valódi értelmét. Itt most csak annyit jelent, a hely ahol lakom. A hely, ahol azonban kezdenek egyre jobban kiéleződni az ellentétek.
Mint kiderült a Sziámi közben beköltözött. Saját kulcs, saját bejárás. Sőt, lassan otthonosabban érzi magát nálunk, mint én, aki hivatalosan is ott lakom.
Mi maradt nekem? Beköltöztem a szobámba. A lakosztály előnyeit élvezem, még tisztálkodni sem kell kimennem, hiszen minden egy helyen van.
Innen indulok reggelente tréningre is. Azonban már ezen a fronton is erősödött a mezőny, és az „egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy repülő” szintről ma már odáig jutottunk, hogy futunk, ugrunk, ajtókat nyitunk, embereket terelünk, és közben parancsszavakat ordibálunk. Helyesen artikulálva, lehetőleg a megfelelő szakszavakat, és angolul természetesen. Aki összekeveri, kiesett a játékból, és egy újabb, későbbi tréningen majd újra játszat. Izgalmas, főleg, hogy ez a harmadik verzió számomra, hiszen immár a harmadik légitársaságom. Ha másnak nem is, nekem fenn áll a lehetősége, hogy kevergetni kezdem. Tehát az adrenalin nő, és hogy még emeljék, írásbeli számonkérés is akad bőven. Tesztek és vakábrák, szinte már mindennapos programként, miközben persze haladunk az anyaggal is tovább, és jönnek az újabb típusok, és az újabb házi feladatok. Ezt csak fokozza, ha az új anyagot véletlen a brit hölgyemény adja le, mert szinte kizártnak tartom, hogy agyon artikulált, mássalhangzókat teljesen mellőző hanglejtését megértsem.
Közben újabb hírek, hogy hivatalosan májusnál hamarabb haza sem mehetünk, ami még minimum két hónapot jelent. A félig pakolt induló bőröndöm pedig igazából egy hónapra lett hitelesítve. Ez pedig már lejárt. Aligha hiszem, hogy bírnám belőle a még további kettőt. Vagy nagy bevásárlást kell tartanom, hogy feltöltsem a hiányt a nem létező pénzemből, vagy ki kell találnom valami túlélési stratégiát nagyon gyorsan.

És ha már a túlélésnél járunk. A remetének is ki kell mennie étkezni néha, és ez a pár perc, amit a konyhában töltök, úgy tűnik éppen elegendő egy újabb ütközetre.
A Sziámi anyai stílusban kezdi, és csak az én érdekemben mondja el, hogy amit ő megtapasztalt légiutaskisérőként – két hónap alatt!!! – az alapján szerinte én nem fogom bírni, mert ez bizony egy nagyon nehéz szakma. Csak miattam aggódik, és kimondottan jóakarata kimutatása céljából ő azt tanácsolja, gondoljam át még egyszer akarom-e.
Sőt, az édes cicus lassan veszélyes párduccá változik, aki hosszasan pofozgatja ádozatát, miközben egyre súlyosabb sebeket ejt rajta, majd teljesen váratlanul, egy hirtelen mozdulattal belé mélyeszti karmait:
Miért gondolom, hogy bárki el fogja hinni nekem, hogy tényleg végigcsináltam egy jogi egyetemet a repülés mellett, sőt nem kevesebb, mint 7 évet repültem? Mikor óhajtom végre abbahagyni a hazudozást, és mikor adom már föl végre, és hagyom el Dubait?

Síri csend. Nem is értem a kérdést. Blokkolok, keresem a szavakat, amiket aligha tudnék hirtelen összekaparni, még magyarul sem, nem hogy angolul. Az utolsó mentsváramat, az utolsó támadási pontot használom: neki szegezem a kérdést, ne játsszon velem, mondja ki nyíltan, hogy értsem, tényleg ki akar-e tenni a saját lakásomból.
A karmok visszahúzódnak, mint ha ott sem lettek volna, és mintha sérüléseim is egy véletlen baleset eredményei lennének csupán.
Itt állok a megtévesztés nagymestere előtt, aki csak éjjel vadászik vérszomjasan, amikor mindent a sötétség fátyla takar. Csak egy villanásnak tűnt az egész, egy felvillanó éles karom, meg sem történt valójában. Nappal van újra, és ő nappal csupa bűbáj, ennivaló cica-mica, miért is feltételezem én, hogy bármi rosszat akarna tőlem. Csak az én érdekemet nézi. Hiszen ő már tudja, miről szól ez a szakma.

Majd újra kezdődik a régi lemez.
Ennél a pontnál feladom. Értelmetlennek látom, hogy még egyszer elmondjam, hogy a reptéren nőttem fel, hiszen már így is több sebből vérzem. Beszélhetek neki évekről, jogi egyetemről, anyagi nehézségekről, 11 órás pihenő időkről, 7 napos folyamatos dupla-utas repülésekről, mindenről, amin keresztül mentem eddig, amihez az itteni, igen jól leszabályozott légiutaskisérő munka sétagaloppnak tűnik.
Csak hadarja a magáét újra, mint a bakelit lemez lejátszó, amin megakadt a tű, és csak ugyanazt a frázist ismételgeti a végtelenségig. Annyit mondok csak egy hirtelen támadt szünetében, hogy ha igazán olyan nagy segítség akar lenni, akkor tegye be inkább a dubai korongot, és búgjon arról inkább, hogy hogyan lehet a városi életbe beilleszkedni, mert a repülésről azt hiszem, tudok már annyit, mint ő. De marad a régi nóta. Én végképp feladom, és jobbnak látom visszavonulót fújni.
Egyszerűen faképnél hagyom, és visszahúzódok a szobámba a tálcára pakolt vacsorámmal együtt, amitől már útközben elment az étvágyam. Magamra zárom az ajtót, és buzgón felemlegetem Trianont.

Másnap záró értékelés, a csoport búcsúzik a biztonsági tréningtől mint tantárgytól, és az oktatóktól is. A másik sziámi pedig mint mindig, vigyorogva dorombol mellettem, mint egy édes, bájos, mosolygós, imádni való kiscica, mintha mi sem történt volna, mit sem sejtetően az éjszakai vadászatról. Várjuk, hogy beszólítsanak, hogy megkapjuk a személyre szóló biztatást és értékelést, miközben hatalmas színészi tehetséggel adjuk a tökéletesen türelmes, emberszerető, melegszívű, barátságos lányokat, akik imádják egymást, hiszen még együtt is élnek.
Csak néha fáj a hátam, ha megmozdulok, mert akkor még mindig érzem a karmok helyét, ahogy égetnek nagyon, de rajtunk kettőnkön kívül ezt úgy sem tudja senki, ő pedig ott ül mellettem és résen van, hogy emlékeztessen rá minden pillanatban.

III/1. Egy kis kultúra

2009-06-09T17:50:00.000-07:00

A fekete betűs hétvége után, vasárnap reggelre – mert itt vasárnappal kezdődik a hét - eloszlottak a viharfelhők és felszállt a köd, s habár a ragyogó napsugár még várat magára, már jól kivehető a környező táj, és a távolból mintha egy nagyobb, összefüggő vízfelületet vélnék felfedezni. Nini, oázis a sivatagban! Lehet, hogy Dubai végre megmutatja derűs oldalát is?

A mai nap programja is igazi csemegének ígérkezik. A „Corporation talk”-nak nevezett Dubairól, az arabokról, és magáról a légitársaságról szóló óra, mint egy képzeletbeli időutazás, alig egy órával később veszi kezdetét, és három termen kíséri végig az Emirátusok múltját, jelenét és jövőjét, vagy úgy is mondhatnám: bepillantást enged, hogy jobban megértsük egy kicsit őket, az ő hagyományaikat, magát a kultúrájukat.

Két elbűvölő, magas, karcsú fekete nő – egy egyiptomi és egy dél afrikai- fogad bennünket. Álomszép smink, karakteres arcforma, csillogó fekete szemek. S talán testvéreknek is mondanám őket, ha színükben árnyalatbeli különbségek nem árulkodnának származásuk eltérő voltára. Mint csokoládé és kávé; bár egyedi, mégis hasonló érzékiség. Könnyed stílus, gyengéd mozdulatok, őszinte, kifejező mosoly, lágy, dallamos hang, kristálytiszta kiejtés. Élmény még csak hallgatni is. Igen nagy váltás a számomra érthetetlen brit akcentus után.
Az épület ezernyi átjáróján át egy eldugott félemeletre vezetnek minket, ahol egy apró ajtón invitálnak be. Itt végül elém tárul a misztikus világ.

Mintha egy időkapun lépnék át, belül egy mesebeli, szőttesekkel teli barlang-forma fogad, és ahogy megfordulok a mögöttem bezáródó ajtó is egy régi stílusú fa kapuvá változik.
Hát, ha eddig Aliz voltam, most villám gyorsan Aladinná változtattak, vagy legalábbis Jázmin hercegnővé. Na, oké, nem zavarnám össze teljesen a képet, ez nem a török kincses barlang, hanem egy igazi arab helység, az úgynevezett Majlis, és nem Aladin, hanem maximum Szimbád.

A kincses ládát azonnal megtalálom. A hatalmas, kézműves faláda, az elmaradhatatlan vaspánttal az egyik sarokban hever, a tarka, egymásba hengerített szőnyegek tetején. A lakat nem messze tőle, mintha csak egy arra járó bandita éppen most verte volna le. Siettében a tartalmát azonban benne felejtette, így a rejtekhely csak nekünk, a Dubaiba érkezőknek tárja fel kincseit. Ínycsiklandozó, illatos fűszerek, puha selymek, csillogó ékszerek vonzzák a tekintetem, de ellenállok és körül kémlelek, hátha akad más érdekesség is.
Körös-körül elszórt zsámolyok, hímzett párnák, zsákok, Kizárásos alapon ezek ülőalkalmatosságként szolgálhatnak. Émelyítő tömjén illat kavarog a levegőben, és misztikus zene hallatszik. Közben kávét és teát szolgálnak fel az elmaradhatatlan datolyával.
Egyetlen feladatunk van mindössze, hogy elbeszélgessünk a számunkra kiválasztott párral, és minél többet megtudjunk róla, hogy pár szóval be tudjuk mutatni őt, és annak a helynek a kultúráját, ahonnan érkezett.
A szoba hangulata magával ragad. Azt kell, hogy mondjam, az arabok tudnak valamit, már ami a lazítást illeti. Hátradőlök és laza csevegés mellett élvezem az arab miliőt.

Bár a képbe nem nagyon illik bele, de valahonnan előkerül egy tv, és miután a téma bevezetése megtörtént, rövid oktatófilmet láthatunk az arab ősi hagyományokról és szertartásokról.
Piros pozsgás, kerek arcú hölgyemény a képernyő kivetítőjén egy mikrofon előtt. Arcát a hagyományos fekete kendő fogja keretbe. Ő mesél a tradíciót őrző családokról, ahol a helyiek a mai napig is ilyen kialakított nappalikban, „majlisok-ban” beszélik meg az élet nagy dolgait. Közben fügét és datolyát eszegetnek, és persze semmire nincs gondjuk. Már - gondolom - a kincses ládát azért nem teszik ki a nagy nyilvánosság orra elé közkívánatra. És ha sajgó tapasztalataimra visszagondolok, ezen nem is csodálkozom.

Hallunk hitük őt alappillérjéről: az Allahban és a prófétájában való hitről, a napi ötszöri imáról, az alamizsnaadási kötelességről, a ramadán havi böjtről és az életükben egyszer Mekkába való zarándoklatról.
Megemlítik a vallás és a politika teljes összefonódását, amely értelmében a hit egyben lojalitás is az iszlám államhoz.

És ha már a tradícióknál járunk, hallunk a tradicionális öltözködésről is. A férfiak ruhája: dishdas, ez a fehér földig érő szoknya, amit fehér vagy piros-fehér kockás hosszú fejkendővel (kafijja) vesznek fel. Ezt egy külön erre a célra szolgáló, általában teveszőrből készült fejpánttal, az úgynevezett „ikál”-al rögzítik a homlokuknál. Na persze csak hogy ne legyen ennyire egyértelmű, és egységes, a törökök - habár a vallás stimmel, fejfedő ügyben - maradnak a turbánnál, míg a Marokkóiaknál a fez nevű virágcserép alakú sapka dívik. A hagyományos öltözethez tartozik még általában a szandál, ami a vallási tisztaságot volt hivatott jelképezni, és az ágyékkötő, aminek jellemzésétől ez esetben, behatóbb tanulmányozás hiányában eltekintenék.

A hölgyek fekete ruhája: abaja. Bár a nők sok esetben átvették a nyugati mintájú öltözködést, azonban az iszlám újjáélesztésének hatására sokan visszatértek az eredeti, hagyományos öltözethez, vagy legalábbis házon kívül abban mutatkoznak, mert véd, ápol, és nem utolsó sorban eltakar. Sőt néha még szép is, annak ellenére, hogy feketét hordani nyáron nem egy leányálom, főleg 40 fok fölött. Persze a szebb daraboknak meg is kérik az árát, ami akár háromhavi fizetésünkre is rúghat. Azért ennyiért az már a minimum, hogy taszítja a hőt, és arany a hímzése. Nem igaz, hölgyeim?
Fátyol nélkül azonban nem teljes az öltözék. Ez lehet arcot szabadon hagyó, vagy olyan, amelyből csak a szeme látszik ki (nikáb).
De létezik az a verzió is, amiből még a szeme sem látszik ki (burka), és persze ehhez hozzá illő, szexi, fekete, szatén kesztyű is dukál, elkerülendő a bármi nemű testi- és szemkontaktust. Néha azonban az ilyen módon elrejtett, elénk tornyosuló fekete hegy még azt sem engedi sejtetni, hogy ugyan melyik az asszonyság eleje.

Igen ritkán, még az idősebb korosztálynál lehet látni egy ősi arcvázat, ami egy vas keresztpántra emlékeztet leginkább. A szemöldök és a száj vonalán húzódik végig az orrnál keresztezve úgy, hogy a szájat takaró pánt kissé előre áll, lehetőséget biztosítva –gondolom- az evésre, és a beszédre. Rosszabb esetben a fogak elhelyezkedésére. Csak hogy lássuk, az araboknak is van humorérzéke, csináltak is egy rajzfilmet, ami igen nagy sikert arat az arab gyerekek körében. Három hagyományőrző nagyiról szól akik tradicionális ruhában és ilyen szájkosárban élik mindennapjaikat. Bevallom őszintén, amikor először találkoztam a plüss másolataikkal a boltok polcain, 100%-ig meg voltam róla győződve hogy kacsák. Megbocsátható, ha azt nézzük, hogy a szájat takaró vaslemezt sárga anyagból készítették, és meglehetősen elnagyolták.

Kavargó gondolatokkal lépek tovább a jelent szimbolizáló, az előbbinél sokkal jellegtelenebb helyiségbe, ami a maga dubai módján egy hiperszuper plazmatévéből tárja elénk az éppen aktuális építkezési, modernizálási lépéseket, természetesen mindvégig megőrizve az ősi hagyomány kötött formáit.

A távolabbi elképzelésekre késztető jövő-termének futurisztikus bútorzata, és formái számomra már- már rendszer idegenek, de bizakodva és reményteljesen festik elém a minden tekintetben kimagasló város jövőbeli képét.

A nap végére azon kapom magam, hogy a puha, tömjén illatú zsámolyomból átkerültem, egy áttetsző, megmagyarázhatatlan formájú székbe, ahol minden érintésre, vagy akár érintés nélkül, hang után működik.
Ha eddig csak kavarogtak a gondolataim, most már lassan zsongani kezdenek, és úgy hagyom el a termet, mintha csak egy szellemvasútról érkeztem volna meg.
Múlt, jelen és jövő. Érdekes világ, érdekes és erősen kötött szokásokkal. Egyszerre múlt, és egyszerre jövő. A kérdés csak az, hogy milyen jövőt ígér egy gyorsan növekvő állam, amelynek vallási és állami vezetése teljesen összefonódva, az ősi tradíciók fenntartása mellett akarja megvalósítani a minden eddigit felülmúló, futurisztikus álmait.

II/5. A sötét oldal

2009-05-31T12:46:00.000-07:00

Sötét felhők gyülekeztek az ég alján. Estére leszállt a köd.

- Hölgyem! Mi volt a táskájában? Hölgyem!
- hm….Elnézést….Tessék?.....
- Mi volt a táskájában?
- Minden… Az életem…
- Hölgyem! Kérem, figyeljen ide, és mondja el mi volt pontosan a táskájában?
- Tessék? Ja, igen. A mobilom, 500 dirham – 25000 ft, az első hónapra kapott zsebpénzem – és a lakáskulcsom.

Rosszat sejtető szélviharral kezdődött. Nem aludtam szinte semmit. Mire végre sikerült volna, hajnali 2-kor arra keltem, hogy alig kapok levegőt, kapar a torkom, és nagyon rosszul vagyok. Vészjósló indulás egy orvosi vizsgálatra. Még időm sem volt beleélni magam az ittlétbe, máris kiszórnak az orvosi szűrőn? Micsoda blama.

A hangulatomat csak fokozza, hogy az éjjel rosszullét reggelre sem javul, sőt még némi hőemelkedéssel is párosul.
Az éjszakai rémület úgy tűnik továbbra is űzi felém lidérceit, mert annyira megrettenek a kiesés veszélyétől, hogy szabályos pánikrohamot kapok az orvosi rendelőben. Szép kis belépő. A nővér szól rám, hogy ha nem hagyom abba, akkor semmit nem fog tudni csinálni velem, és végképp hazaküld, és amúgy is csak a vérnyomásomat szeretné megmérni.

Bár hosszas kínszenvedés után csak sikerül átesnem egy sima rutin vizsgálaton, a nap további része sem tartogat túl sok felüdülést.
Hosszas előadások a biztonságos szexről, és pár hangulatfokozásnak szánt nemi betegséget ábrázoló fénykép megtekintésre. Az ebéd ugrott.
Majd nyomatékosan felhívják a figyelmünket, hogy bár teherbe esni nem tilos, sőt egy év szolgálati idő után még a cég terhességi szabit és pótlékot is ad – ez igenis nagy dolog, ha azt nézem, hogy a szomszédban - adott esetben - kedves mosoly kíséretében, ajtót mutatnak a hölgynek minden fizetség nélkül - férj nélkül viszont végképp nem ajánlott. Bár ki hogy szereti, de az biztos, hogy ha az országon belül akarja házasságon kívül kihordani gyermekét, a cella hűvös kövezete, vagy a kitoloncolással járó hercehurcák nem igazán tesznek jót egy magzat egészséges fejlődésének.
És ha már a komolyabb büntetéseknél járunk, ugyanilyen megtorlásban részesül, akinél drogot találnak, vagy pozitív drog tesztje lesz, – itt megjegyzem 3 g mák már elegendő egy kiadós börtönbüntetéshez – vagy hasonlóan nem túl pozitív, ha valaki pozitív HIV teszttel rendelkezik. Mondhatnám úgy is, nem elég hogy meghalsz, előtte legalább még élvezheted az arab börtönök vendégszeretetét is. Utolsó, idillikus élmény, egy idillikus országból.
Mondanom sem kell, hogy nulla tolerancia az alkoholra, és ha a szállásodon tartani szeretnél egy-két üveg kedvcsinálót a buli előtti bemelegítésre, először ki kell váltanod rá az engedélyt.

Mindezek betartása érdekében, és természetesen csak miattunk, komoly biztonsági előírások vonatkoznak ránk. A lakóhelyen, ahová elszállásoltak, nem fogadhatunk látogatót hajnali egy és reggel hét között. Se ki, se be, senki. A szabályok betartásának ellenőrzésére pedig kamerákat szereltek a bejárat minden szegletébe, hogy ha még esetleg sikerülne is kijátszani a biztonsági őr figyelmét, szalagon le lehessen követni az eseményeket. Az utcán pedig no kézfogás, no ölelkezés. Csók kizárt, ahogy a mélyen kivágott ruha is természetesen.
Hozzátartozót fogadhatsz otthonról, ha nem fiú az illető. Ha mégis netán hím nemű az egyed, akkor valahogy el kell intézned, hogy minimum a férjed, vagy az unokatesód legyen - különben nem szállhat meg nálad, hiába utazza át utánad a fél világot - és még akkor is maximum egy évben 60 napot tölthet veled, csak és kizárólag abban az esetben, ha ezt a biztonsági szolgálat, és a lakótársak is írásban jóváhagyják.
Elvégre is, ez az ő országuk, ahol te csak vendég vagy. Itt lép érvénybe a „megszoksz vagy megszöksz” örökérvényű aranyszabály.

A többi lehetőség azonban kiaknázatlan, feltéve, ha találsz olyat.

Otthon édes otthon, ahol saját lakás, saját szabályok, édesdeden andalgó szerelmespárok… Szép emlékek…

Estére lehűl, és mint egy kísértet jön ismét a szélvihar.
Nem várt cseh vendégsereg a lakásban.
A „tapasztaltak” azt rebesgetik, hogy ne is álmodozzak arról, hogy az első fél évben hazamehetek Magyarországra, és arról végképp ne, hogy véletlen egy bécsi utat kapnék, hiszen egy ilyen „csókos” járatot nem fognak egy kis kezdőnek adni. Majd lakótársam testvérének legjobb barátnője a lányok távollétében finoman tudomásomra hozza, hogy nem ártana elgondolkodnom a kiköltözésen, mert milyen klasszul elférne az ikerpár a két egymás melletti szobában. Persze, majd gondolkozom.

És a viharfelhők csak gyülekeznek…
Hírek otthonról, hogy miután az itteni internetet még nem tudtuk beköttetni, – vízum nélkül nem lehet, a vízum pedig még nincs készen – én pedig okosan az otthoni (magyar) internet kártyámat használtam, bontották a vonalat, valamint kiszámláztak 380 ezer forintot az elmúlt két nap levelezésére. De ne aggódjak, elég befizetni mikor először hazaérek, csak addig majd növelik az összeget a kamatokkal. Így máris sokkal jobban hangzik…

Vihar előtti csend…
Leendő kolleganőim szíves invitálására velük tartok egy klubba. Bár senki sem hívta fel figyelmem, hogy a hely voltaképpen egy techno-disco, próbálom magam túltenni az első sokkon.
A terem egy barokk stílusban épült már-már ünnepélyes hatású, valahogy sehogyan sem a technohoz illő helység. Varázsát voltaképpen ez az ellentmondásos kettősség adja. Hatalmas, az elmúlt korokat idéző festmények. Az egyikről talán maga Madame de Pompadour tekint le rám. Bársony fotelek, és rekamiék, márvány asztalok, és mindeközben szól a techno, megy a strobozkóp, jár a ködgép, cikázik a lézer, és mindenki ritmusra ugrál, tolong, lökdös a végtelen embertömegben. Csak sodródom ide- oda, próbálok egy kis zugot keresni, és befurakodni, hogy biztonságban tudhassam magam, de a tömeg csak sodor és sodor, kezek ütődnek hozzám, lábak tapossák lábamat, miközben a lézer és a füst együttes erővel marja a szemem.
Égető érzés a könyökömnél, rutinszerűen fordulok. Egy igen megtermett, teltkarcsúnak is csak erős túlzással mondható miniszoknyás hölgyemény égő cigije nyomódik a könyökömnek, de úgy tűnik, ez az ő éjszakáját cseppet sem árnyékolja be, mert amint látom észre sem vette, és ha megpróbálnám is túlordibálni az üvöltő dobgépet sem nagyon venné a szívére.
Feladom. Kifele támolygok, már nem látok a füsttől. A mellékhelységet keresem, és megcélzom a legelső mosdókagylót, hogy végre kimoshassam véresre kínzott szemem, de egy másik miniszoknyás némber az utamat állja. Helyesebben üli, mert nem tágít a mosdó pereméről. Finoman kérem, semmi reakció, erélyesebben szólok, még mindig semmi. Majd lassan rájövök, nem fog nekem reagálni, túl van ő már a beszámítható állapoton.
Lassan visszatántorgok a többiekhez, és közlöm, távoznék. Indulásra készen állok, de szándékomra csak gúnyos fintor, vagy a fiuk részéről kérlelés a válasz, hogy legalább csak még egy kicsit, mert akkor együtt mehetnénk haza, tegyem csak le szépen a táskám, vissza a többiekéhez, lazítsak, csak még fél óra. Engedelmeskedem. Ennyit áldozhatok a köz oltárán, gondolom én, de koránt sem gondoltam azt, hogy még mennyibe fog ez nekem kerülni.

Egy perc alatt történt az egész.
Valaki hozzám szól, én válaszolok, majd visszafordulok, és a táskámnak hűlt helye. Az első reakció persze a „velem ez nem történhet meg, biztos csak leesett”. Keresem, felforgatok mindent az asztal körül: semmi. Tehetetlenül bámulom a földet, és próbálok visszaemlékezni az elmúlt két percre, hogy talán mégis én tévedtem, máshová tettem, vagy lecsúszhatott, de a szemem sarkában megpillantok valamit, és azonnal belém hasit a felismerés: ellopták.
Lassan hajolok csak le, a körülöttem ugráló emberekre már ügyet sem vetek, gépiesen nyúlok előre és alig merem megérinteni az agyontaposott pénztárcámat. Bár már tudom, az események menetét innen már megfordítani nem tudom, és a reményemet sincs ami táplálja, mégis kinyitom, hogy lássam, nem maradt benne semmi, teljesen üres, csak egy fénykép az otthonhagyottról, aki fontos, és egy igazolvány. Ennyi maradt. Ennyit fizettem az éjszakámért.
Egy pincér, majd egy biztonsági őr siet segítségemre, de a tényeken már ők sem változtathatnak, bár elrendelik a terem kiürítését. Csak ülök a lépcsőn, és magam elé meredve próbálok teljesen zavarodottan válaszolgatni az őrnek. Összevissza mormolom az angol szavakat, és nem is értem igazán, hogy miért kell még ilyenkor is angollal traktálni, amikor készen vagyok, és úgy érzem, nem akarok már semmit, csak hogy hagyjanak békén, hagyjanak végre békén!!!

- Hölgyem! Milyen márkájú volt a telefon?
- Hogyan?
- Milyen márkájú a telefon? Hölgyem, kérem, figyeljen rám! Ha nem segít, mi sem tudunk segíteni.
- Nem tudom. Kicsi, ezüst, nem tudom, nem tudom, a kedvenc telefonom. Tele emlékekkel, magyar csengőhangokkal, fényképekkel…az életem…benne volt az életem… az összes emlékem…minden odaveszett…

A terem lassan kiürült. A cseh lakótársam jelent meg kezében a táskámmal. A sarokban találta hátul, elhagyva a WC mellett…

Már magam sem emlékszem, hogy értem haza, csak a rémes éjszakára. Arra, hogy egyedül ülök a fél méter széles ablakperemen, és bámulok lefelé, nézem a város fényeit, várom, hogy megvirradjon, és a néma éjszakának sírom el, hogy egyedül vagyok itt a világ végén, a sivatag közepén, megfosztva mindentől és mindenkitől, ahol nincs telefon, és nincs internet, nincs külvilág, csak én, és a rideg sötétség.

A pirkadat még ébren talál. Kisírt szemmel ülök a párkányon és nem értem, de tudni akarom, hogy hogyan és miért lényegült át Aliz Mózessé, és hogy lehet, hogy minden átmenet nélkül, ilyen hirtelen változott a Csoda ország üres, puszta sivataggá.

De ugye nem 40 évig kell bolyonganom?

II/4. Tartalomhoz a forma, avagy miből lesz a cserebogár

2009-05-19T19:55:00.000-07:00

A nagy nap előestéjén előveszem és kinyitom a nagy barna borítékot. Részletes, az már egyszer biztos. Teljes leírás a fizetési procedúráról, a helyszínre szállításról; a csoport névsoráról, nemzetiségéről és életkoráról; egy térkép és az órarend a felkészítő tanfolyam idejére.

Nézzük csak a nemzetiségeket: argentin, dél-Koreai, cseh, brazil, libanoni, brit, filippin, észt, thai, szerb.

Az életkorokat már félve nézem meg, és ahogy ez várható is, én vagyok a második legöregebb. Érthető, nem sokan gondolkoznak ennyi idősen ekkora váltáson. Ide pályakezdőként jön az ember, sőt mi több - pályakezdés előtt, hogy még bejárja a világot mielőtt letelepedik. Nem nagyon találni olyat, aki csupán megszállottságból követi a repülőgépeket, és megy az egyre nagyobb vas-vadak felé, feladva mindent, ami a repülésen túl, akár magánéletben, akár hivatásban várhatná. Újból hezitálni kezdek, megérte-e feladni a kecsegtető pozíciót és minden mást otthon, hogy újra kezdő legyek itt, de már késő. Eldöntöttem, kijöttem, itt vagyok, hát lássuk a medvét. Most már csak azért sem adom fel. Ha másért nem, hát legalább azért, hogy bebizonyítsam: vagyok annyira bátor, hogy merjek váltani.

Reggel a hangulatom csak fokozódik, úgy érzem magam, mint egy kisiskolás. Hónom alatt egy hatalmas, barna borítékba göngyölt röntgen képpel ügetek le a recepcióra. Az egyetlen kapaszkodóm az, hogy nem vagyok egyedül. Amint leérek számtalan hasonló barna boríték fogad, csak a gazdáik fiatalabbak egy fokkal. Ez kissé zavaró, de próbálom feldolgozni az élményt.

Kisbusz jön értünk, és mi szépen katonásan sorakozunk fel a beszálláshoz. Majd egy fél órás út után egy repülőgépet formáló épület előtt állunk meg. Hatalmas arany betűk hirdetik, hogy ez a kiképző központ épülete.

A recepción egy magas szőke, akcentusát tekintve brit hölgy fogad minket, és ahogy látom nem csak az akcentusa brit. Csak a nevét próbálom kiejteni, máris rám förmed, hogy mit akarok, én pedig hebegve ugrom hátra, majd leverve az egész berendezést. Bár tudom, hogy kiejtésem nyomokban sem közelíti meg a brittekét, azért ilyen reakcióra mégsem számítottam. Mi ez itt? Kiképzés?

A gyanúm lassan igazolódni látszik, amikor parancsnokunk az egész csoportot az alagsorba parancsolja. Az alagsor félelmetesnek gondolt félhomályából azonban egy tágas terem tárul elém. Üvegfallal elválasztott számozott fülkék, sorszámot adó gép, és kijelző a szemközti falon. Mintha egy eldugott kis bank működne itt. Formaruha osztály modern feldolgozásban. Csak ámulok és bámulok, de nincs sok időm mélázgatni, mert máris beindul a gépezet, és alig tudom követni az eseményeket. Tisztem a kezembe ad egy kérdőívet, közben a nevemet szólítják a cipőpróbához. Mire végre sikerülne elmélyülni a kérdőív töltögetésében, a banya a fejembe nyom egy kalapot, konstatálja, hogy jó és már ott sincs, én meg csak nézek bárgyún körül, hogy mi is történt.

Aztán az öltözőbe szólítanak, és hozzám vágnak egy használt szoknyát, hogy próbáljam fel. Felveszem. Kb. három – ha nem öt – mérettel nagyobb, mint én. Egy mélyebb sóhajtásnál félő, hogy leesik. Mondom a szabónak, hogy ez így nem jó, mert már-már veszélyes a dolog, de alig nyitom ki a szám, máris ott terem a tiszt, és közli, hogy szó sem lehet róla, hiszen ez egy iszlám ország iszlám légitársasága, nem szabad, hogy a sziluettem látszódjon. De hát drága! Így nem a sziluettem, hanem az egész nemesebbik felem feltárul a szent iszlám uralom előtt, ha netán egy óvatlan pillanatban elhagyom.
Sebaj. A nadrággal már óvatosabb vagyok. Akkor próbálom fel, amikor éppen nem látja, összekacsintok a szabóval, és ő villámgyorsan méretre is igazítja.
Azt mondták, hogy az itteni szabályok alapján Ramadán havában még szoknyát sem vehetünk fel. Mármint nadrágot azért igen, de hát akkor is. Előre látom a végzetemet, ahogy a legmelegebb hónapban, 50 fokban a nyár közepén, bélelt hosszú nadrágban és zakóban izzadok. Ja, és mosolygok természetesen. Mert hát azt kötelező. Isteni lesz.

A kivitelezéssel viszont nincs gond. A szabók úgy sertepertélnek körülöttünk, hogy szinte porzik tőlük a légkondi, és a méretre szabandó dolgokon kívül mindent azonnal kézhez is kapunk. A többit délutánra ígérik. Az egész készletet egy hatalmas utazóbőröndbe teszik, így a nap befejeztével mindenki úgy mehet majd haza, mintha csak egy hosszú távú útról érkezne.

A folytatás tiszta gésa-képzés. Attól kezdve, hogy hogyan sminkeljünk, odáig hogy hogyan viselkedjünk, és hogyan öltözködjünk, mindenről szó esik. Még a helyes táplálkozásról és a kondi gépek fajtáiról is. S bár egy leendő „gésához” nem illik a lustaság, mégis valahogy nem vagyok a helyzet magaslatán. Vagy a náthám teszi; vagy a nátha és a malária elleni oltás együttes hatása; vagy a folyamatos kialvatlanság, de leamortizáltam magam rendesen. Ráadásul még mindig a kiképző tiszt pártfogását élvezzük, annak ellenére, hogy nem igazán állt szándékunkban kiérdemelni. Bezzeg a másik csoport egy helyes és mosolygós hölgyet kapott. Ilyen az én szerencsém. Bár, ami a legfurcsább, tisztem teljesen úgy néz ki, mintha valamiért megkedvelt volna. Vagy csak megesett rajtam a szíve, mert még ilyen szerencsétlen, halovány sápadt, bágyadt tekintetett nem látott. Azzal kezdi, hogy odatesz az asztalomra egy nagy zsebkendős dobozt minden eshetőségre. Kapásból belopja magát a szívembe. De ha megkérdezik, persze tagadom, hogy le lehetne kenyerezni egy doboz zsepivel, de valljuk be, könnybe lábadt a már amúgy is náthától könnyes szemem.

Később a srácokat elengedik, a sminkelést már nem kell végigülniük. Így is elég volt nekik, hogy az arcápoláson szépen mindent végig kellett próbálniuk. Ennyi arcpakolásos pasit egy helyen még életemben nem láttam. Derűs látvány, az biztos.

Egyenruha, és smink tökéletes. Irány a fotózás! Azonban az elvárásoknak még mindig nem felelek meg. A hiba ezúttal a kedvenc gyöngy fülbevalóm. Ezüst foglalata van. Nekem tetszik. Nekik úgy tűnik nem. Az előírás szerint csak arany foglalatos, vagy foglalat nélküli gyöngyöt lehet hordani, és a szabály az szabály. Egye fene! Kit érdekel. Ha már idáig eljutottam. Csak essünk túl rajta. Okos enged. Nem igaz?

A nap végeztével alig várom, hogy végre behurcolkodjam az újdonsült bőröndömmel a szobámba, és egyedül maradhassak a kincseimmel. Szépen óvatosan nyitom ki a bőröndömet, és egyesével veszem szemügyre a dolgokat. A vajszínű blúzokat, a homok színű kabátokat, nadrágokat és szoknyákat, a sötétbarna mellényt, a türkiz kék kötényeket, a piros masnikat, a barna cipőket – külön fedélzetit és külön „vonulósat” természetesen – a sütőkesztyűt – amiből mindenkinek sajátja van – a fedélzeti lepedőt, amit magad alá teríthetsz a fedélzeti pihenő helységben – hihetetlen, de van – és az egyen pizsamát!!! Ez az a darab, amit nem igazán tudok hová tenni. Minek nekem egyen pizsama hatalmas „Crew” felirattal a hátán. Ellenőrizni is fogják? És a legmegdöbbentőbb az, hogy igen. A protokoll szerint vészhelyzet esetén - ha téged a vészhelyzet éppen a pihenőidődben ér - ez az egyetlen azonosítási mód, mármint a hátadon a felirat. Nem akarok morbid lenni, de mi van, ha nem pofára esel?
Nézzük a cipőket. A márkájuk után kutakodom, és a következő feliratot találom a belsejükben: „special design for Cabin Crew” azaz speciális formatervezés kimondottan a légiutaskisérők részére. Szóval itt már külön cipő cég van a személyzet részére.
Majd legvégül a piros kalap és a kalapból induló, fátyolként vállra hulló sál. Hiszen a légitársaságáról híres az ország. Ez az országimázs. Ez az a hely, ahol minden az ország légitársasága körül forog, és ezt jó, ha lassan tudatosítom magamban: „Gésa” leszek Dubaiban.

II/3. Az első lépések

2009-05-09T08:01:00.000-07:00

Halk motozás a szomszéd szobából. Lassan feldereng, hogy hajnalban valaki még érkezhetett, mert hallottam ugyanannak a hölgynek a hangját, akivel én is beszéltem, és lényegében ugyanazt ecsetelte, mint amit nekem. Gondolom nem magában beszélt. Ezek szerint megjött a lakótársam is.

Összekapom magam, és kilépek az előszobába. Lassan nyílik az ajtó, és legnagyobb meglepetésemre nem egy, hanem rögtön két ugyanolyan fej jelenik meg egymás fölött. Ikrek? Egypetéjűek, az már biztos. Fülig érő mosoly.
Őööö…, hát erre nem számítottam. Hát akkor most ki is a szobatársam? Bemutatkoznak mind a ketten, és hamar megtudom, hogy csehek. Az - 5 perccel – fiatalabbik már vagy négy hónapja itt él, igyekszik megismerni a környéket, így hozzánk képest bennfentesnek számít. Tyúkanyóként viselkedik, és meg kell hagyni természeti adottságaiból adódóan ez, ahogy látom eléggé alá is lett támasztva - már mellmagasságban. Ecsetelni kezdi, hogy bevezet minket mindenbe, csak szépen szedelőzködjünk, mert indulunk az első városnéző, bevásárló körútra.

Folyamatosan sorjázza az információkat. A taxi a legkézenfekvőbb közlekedési eszköz, és kizárásos alapon egyben az egyetlen is. Metróvonal nincs, és vonat sem, bár valami gyorsvasútfélét éppen most kezdtek el építeni, és ami az itteni tempót illeti, pár hónap alatt készen is lesz. Ha jobban körülnézek, láthatom az út szélén, bizonyos távolságonként elhagyatottan égnek meredő oszlopokat.

A taxizás itt külön történet, külön szabályokkal. Az egyetlen létező taxi vállalat az arab városi taxi. Nekünk nőknek csak hátra szabad ülni, senki nem veszi itt jó néven, ha beülünk egy férfi mellé. Természetesen négy hölgy utas esetén azért engedményt tesznek. A csomagtartóba csak nem fognak betenni csak azért, hogy üresen maradjon a sofőr melletti szék.
Vannak úgynevezett rózsaszín taxik is, amik kizárólag hölgyeket szállítanak, ezeknél a sofőr is hölgy általában. Dubai, az Egyesült Arab Emirátusok egyetlen városa ahol, engedélyezett a nőknek a vezetés. Úgy is mondhatnám, hogy minden egyéb nyavalyájuk mellett, ez a legszabadabb.

Bepattanunk egy zöld tetejű, homok színű arab taxiba, és máris száguld velünk végig a Seikh Zayed Roadon. A Seikh Zayed Road a helyi főút. Szinte az egész város az út két oldalára tagolódik. Erős túlzással olyan, mint például Lajosmizsén a Dózsa György út. Leszámítva talán a felhőkarcolókat, a 8 osztott pályát, az éghajlati körülményeket, az elszáguldó autók márkáit, a fényreklámokat, a járókelő helyieket, a járókelő külföldieket és a tájat.

Majdnem fél órás út után érkezünk meg a Mall-ba. Különös, 45 fokban égnek induló toronyszerű képződményben csúcsosodik.

A taxis nem kis meglepetésemre a Kempinszki hotel előtt tesz ki, de még mielőtt aggodalmaskodnék tyúkanyónk karon ragad, és kituszkol a kocsiból. Átverekszünk a tömegen, és a hotel melletti forgóajtón tényleg egy bevásárlóközpontba jutunk. Köröskörül éttermek a bejáratnál, majd újabb üvegajtó, és a híres sí-centrum tárul elém.

A lélegzetem is eláll, hogy egyetlen üvegfal választ el az overálban sielő emberektől. Máris megértem, hogy miért a 45 fokos Pizzai ferde torony utánzat, hiszen innen siklanak le a „haladók” vagy adott esetben esnek-kelnek a nem azok.

A bevásárló központ leginkább a budapesti Westend City Center-re hasonlít, több szintes, és elsőre nagyon is el lehet tévedni benne. Másodikra is. Nagyobb csomópontjaiban koncerteknek felállított színpad. A folyosókon hipermarketek, divatmárkák üzletsorai, ékszerkészítők kirakat boltjai, és a világhíres divattervezők üzletei.

Mi követjük Kotkodát, és meg sem állunk a hipermarketig, hiszen bőven lesz még időnk bebarangolni az egész épületet. Most viszont itt az ideje a legszükségesebb dolgokat gyorsan beszerezni, aztán pedig pihenni, hiszen holnap már megkezdődik az első hivatalos ügyintézési napunk.

A helyi Tesco. Sorról sorra haladva vesszük végig a felhozatalt, hiszen egy új háztartást kell létrehoznunk. Az előző nap a reptéren kézhez kapott 500 dirham – kb. 25 000 ft - kezdő zsebpénz nem rossz, viszont nem is fogjuk vele elsőre berendezni a lakást. A lakásban csak bútorok vannak, elektromos eszközök és egyéb felszerelések nélkül. Így mindenképpen nélkülözhetetlennek számít a vasaló, a pirítós sütő, turmixgép, partvis, felmosó, mosószer és az egyebek, nem beszélve a teafőzőről hiszen itt a víz nem iható.

Fizetünk, és egy „Etisalat” feliratú pavilon felé vesszük az irányt. Tyúkanyó buzgón magyaráz, hogy ez a legszélesebb telekommunikációs hálózattal rendelkező vállalat, és az egyetlen is, ahol minket, külföldieket kiszolgálnak. Itt elfogadják az útlevél fénymásolatát, és máris kézhez kapjuk az új sim kártyát, amivel már végre felvehetjük a kapcsolatot az otthoniakkal. Az idő azonban rohan, és tekintettel a holnapi zsúfolt programra, a kijárat felé veszzük az irányt.

Kígyózó taxi sor. Tekintettel a közlekedési eszközök egyéb típusaiban fellelhető hiányra, külön szolgáltatásként várólistát alakítanak ki érkezés szerint a taxikra. És a homokszínű autók szépen sorban, katonásan érkeznek is.

Magyar beidegződéseim még erősek, mert azonnal figyelem az arcokat, mit fognak szólni a két hegy nagyságú bevásárló kocsinkhoz. Teljesen ledöbbenek. Egy segítőkész férfi odaugrik hozzám, kikapja a kezemből a bevásárló kocsit, és anélkül hogy elszaladna vele, odatolja a legközelebbi taxihoz, berámol a csomagtartóba, és előzékenyen kinyitja nekem az ajtót. És én még abban a hiszemben nőttem fel, hogy az arabok a legdurvább emberek, akik nem becsülik a nőket. Lehet, hogy érni fognak még meglepetések?

Hazaút. Az egyetlen főút egyetlen hátránya éppen az hogy, az egyetlen. Ennél fogva lehet vagy 8 pálya, mind a 8-ban araszol a kocsisor. Több mint egy óra is eltelik, mire hazaérünk.

Lajosmizse, Lajosmizse. Mit is mondhatnék? 5 perc alatt átszáguldani a városon? Hm… Emlékek… álmok… homályosan felderengenek, amikor az éjszakai fények még az úton érnek.

II/2. Első reggel

2009-05-01T05:22:00.000-07:00

Szokatlan élmény az első ébredés, mondhatnám úgy is megrázó. Azt sem tudom, hol vagyok, és ijedtemben majdnem kiesem az ágyból. Mint Alíz Csodaországban. Mire felkelek, kicserélődik körülöttem a táj, és a jól megszokott világomat, egy másik vadidegen váltja fel.

Lassan pörgetem vissza az eseményeket.
Éjszaka a taxisunk kitett egy üvegfalú, 53 emeletes felhőkarcolónál. Az üvegajtó mögött márvány padló, és széles recepciós pult állt, biztonságiakkal vagy recepciósokkal – ki tudja- minden esetre férfiakkal. Egy hölgy kísért tovább, át egy újabb üvegajtón a liftekig. A 35. emeletre érkeztünk, a 3501-es lakásba. A csengetésre senki nem felelt, így lassan kinyitottuk az ajtót, és bementünk a leghátsó szobába.

Elmagyarázta, hogy a CT betűk a borítékon a felhőkarcoló nevének rövidítéséből adódnak. Ez itt a 21. Century Tower, azaz a 21. Század Torony. Ha jobban felidéztem az emlékeimet, be is úszott egy kép, hogy a liftek mellett volt egy hatalmas, arany felirat, ami abszolút szolidan hirdette az épület elnevezését.
A 3501 természetesen a 35. emeleten a 3501-es apartmant jelölte, míg az A betű a leghátsó szobát. És itt érkeztünk el a lényegig: a leghátsó szoba.
Ez egy három szobás apartman volt, ami egy nappaliból indult. A nappaliból egy amerikai konyha és egy folyosó nyílt. A folyosón mindkét oldalon ajtók sorakoztak. Kísérőm elmagyarázta, hogy minden szobával szemben a saját fürdőszobája található. Az egyetlen szoba, amibe beépítették a fürdőt, az A, azaz az enyém. Úgyis mondhatnám, hogy megnyertem a suite-ot.

Ez volt a legtágasabb, éppen a duplája a másikaknak.
A berendezés viszont elég gyér. Fehér falak, fehér kő, fehér beépített szekrény, barna komód, barna íróasztal, barna éjjeliszekrény, és egy barna francia ágy, fehér ágyneműhuzattal. Ja igen, plusz egy tükör, hihetetlen, de barna kerettel.

A fürdő…fehér. De legalább tágas. Hatalmas panorámás, kör alakú tükör; fehér kád, és mosdó, fehér piszoár és wc, és az elmaradhatatlan fehér kő, fehér falak. Tiszta, fehér, már szinte steril. Rideg és ijesztő.

Mikor a hölgy végre magamra hagyott, és nagyjából kipakoltam, rám törtek a gondolatok. Minden, amit otthon hagytam. A kis lakásom, ami csak az enyém volt, aminek minden négyzetcentije rólam mesélt. Benne volt az összes emlékem, az összes álmom, az apró csecsebecséim, a világ minden tájáról összegyűjtött szuvenírjeim, az értékes faragványaim. Most itt találtam magam a világ végén, a senki földjén, a sivatag kellős közepén, és ha körülnéztem, nem láttam mást, csak egy kopár üres szobát. Úsztam a tejfehér semmiben, a fehér kövön, a fehér falak között, a fehér ágyon, és nem találtam kapaszkodót. Szinte megfojtott a fehérség.
Hajnalodott már mire sikerült elaludnom.

Jó reggelt Aliz! Hív az első nap!

Az első gondolatom az, ha visszafekszem, és erősen rákoncentrálok, talán sikerül!

Úgyhogy visszafekszem.

Koncentrálok.

Erősen.

Újra, és újra.

Dél körül azért lassan már ideje feladni, úgyhogy inkább beletörődöm, hogy itt ragadtam egy időre.

Még mindig kopár fehér minden, de ahogy széthúzom a függönyöket napsugár árasztja el a szobát, mint egy hírnök. A remény sugara, hogy bár senki nem mondta, hogy könnyű lesz, de még csak most kezdődik, és a kezdet egyben életet is jelent, egy új világ születését, és rajtam is áll, hogyan formálom.

II/1. Az indulás

2009-04-18T08:05:00.000-07:00

A híres neves Frankfurti reptér. Ezt jelölték ki számomra átszállási helyként.
Rend, fegyelem, pedantéria, sarkosság, ahogy azt a németektől elvárja az ember. Szépen kialakított várók, hangulatos kávézók, jól kitáblázott útvonalak.

Velem szemben a duty free tárt kapui hívogatnak. Engedek a csábításnak és bemegyek szétnézni. Végignézem a felhozatalt, megkeresem a kedvenc arckrémemet, természetesen ki is próbálom. Ugyanezt teszem a kedvenc parfümömmel és a kedvenc szemránckrémemmel is, majd ugyanazzal a lendülettel, - mint aki jól végezte dolgát - ki is sétálok. Készen is volnék. Visszatérek az alapálláshoz – adott esetben alapüléshez - és tisztes távolból figyelem a közlekedő tömeget.

Lassan megérkezik a személyzet (crew) : a jövőm.
Homokszínű egyenruha. - Gondolom a sivatagot felidézendő; vagy ellenség megtévesztése véget rejtőzködésnek. Végül is ki tudja, mire képes egy feldühített sejk.
Barna bőrtáska, barna cipő. - A barna cipő meglep, mert én feketére számítottam, és kevésen múlott, hogy nem hoztam el otthonról a sajátomat, takarékossági célzattal.
Piros masni, piros rúzs, és piros kalap. - Ha nem homokszínű lenne az egyenruha, szakasztott Piroska. De azért meg kell hagyni: elegáns.
A fiuké más. Azon túl, hogy a piros kiegészítők náluk hiányoznak – mily meglepő - nekik a krémszínű nadrághoz sötétkék zakó jár; és van köztük egy idősebb férfi, akinek az egész öltönye kék. Ő a főnök, – mint megtudom- a személyzet vezetője, a purser. Tekintélyt parancsoló ember, mind a száznemtómhány kilójával.

14-en vannak. A mi 2 fős (Fokkeres) személyzetünkhöz képest jelentős eltérés. Mondjuk az ő madaruk is az, már ami a méreteit illeti. Mondanám a bagoly kontra veréb fejméreteket hasonlat gyanánt, de nem lenne túl tiszteletteljes. Minden esetre elég röhejesen festene, ha a két repcsit egymás mellé állítanák. Maradjunk annyiban, hogy van még mit nyújtani a hazai verzión.

Miután a crew eltűnt a folyosón, beállok a sorba és kezeltetem a jegyem. A check-in-es fiú kiszúrja a „titkos” kódot, és rákérdez: személyzet vagyok-e. A kérdés oly váratlanul ér, hogy csak hebegek-habogok, de ez őt szemmel láthatóan nem zavarja, mert automatikusan adja a jegyet a vészkijárathoz. Ez ellen pedig még véletlen sem tiltakozom, hiszen messze a legjobb hely az egész gépen, már ami a terpeszkedési lehetőségeket illeti.

Lassan megindul a beszállítás. Elfoglalom az ülésem, és némi várakozás után a gép is elindul.

Megkapom a melegkendőmet, amit az étel és az ital követ.
Nagy vonalakban megegyezik az általam már megszokott szervizzel, egy aprócska különbséggel, hogy míg nálunk otthon az egész dolgot lezavarják 2 óra alatt, itt már 4órája tart. Azon túl, hogy szerettem volna pihenni egy kicsit, a jövőbeli kilátásaimnak sem kedvez túlságosan.

Éjfél körül szállunk csak le. Végigmegyek a többi utassal a kijelölt útvonalon, majd a megadott előírásnak megfelelően keresem a sárga mellényes, Marhaba feliratos embereket. Már vártak. Kis táblát tartanak a nevemmel. Az egyik kedves hölgy a szárnya alá vesz, felülünk egy kisautóra, és máris robogunk a vámra.

Kígyózó sorok az ablakok előtt. Mögöttük fehér pizsamás férfiak fehér, lelógó fejfedővel és fekete anyaggal fejbúbtól talpig bebugyolált nők.
Külön sorba állítanak. Ez legalább gyorsabban halad. Pillanatokon belül a pultnál találom magam, és egy-két kérdéssel később már a másik oldalon, az igazi arab fennhatóságú földön vagyok.

Közben kísérőm lecserélődik, és a kedves mosolygós nénit egy mosolygós bácsi váltja fel. A mosolyon kívül talán csak a bajusz marad változatlan. Azt mondja megvár, míg összeszedem a bőröndjeimet.
Jól megpakolva érkezem vissza, és az urat egy dél-afrikai lány társaságában találom. Kicsivel később egy bolgár és egy szerb lány is csatlakozik hozzánk, és így ötösben érkezünk egy újabb pulthoz, egy afro hölgyhöz. Ő tartja a végső eligazítást.

Bemutatkozással kezdünk, majd elveszik az útleveleinket Rémült tekintetemre cinikus vigyor a válasz, és a meglepő kijelentés „csak hogy meg ne gondoljam magam, és haza ne szökjem”, majd halk kuncogás. Nagyon vicces! Így éjfél magasságában elcsigázva, már nem nagyon értékelem momentán az ilyen jellegű poénokat. De látva reakciómat, rögtön javít is, és elmagyarázza, hogy a vízum kiállításának idejére az útlevelet benntartják. Majd a vízummal együtt kapjuk csak vissza. Addig nyugodtan járhatunk- kelhetünk a városban az útlevél fénymásolatával. Bár a várost tényleg nem hagyhatjuk el.

Aztán mindenki egy barna borítékot kap. Elég vaskosnak tűnik, de senki nem bontja ki. Mint megtudjuk, tartalmaz minden olyan információt, amire az elkövetkező napokban szükségünk lesz, amire viszont most kell összpontosítanunk az a borító.
Bevallom őszintén egy nekem szánt borítékon legkevésbé sem a címzés szokott izgatni, így fel sem tűnt hogy van rá írva valami. De most hogy mondja, vetek még egy pillantást a fedőlapra, és a következőket találom rajta:

T. S. Evita
CT – 3501 A
04-3463689

A hölgy gyorsan magyaráz. Legalul a telefonszám, felette a lakcím és legfelül a nevem. Na igen, a nevem az világos. Odáig eljutottam köszönöm. De ami zavar, hogy a lakcímem hogy fér el egy sorban, és mit jelentenek a betűk és számok. De a hölgy csak hadar és hadar, és esze ágában sincs tudomást venni arról, hogy a fáradtságtól az angol nyelvtudásom még az eddiginél is alacsonyabb szintre amortizálódott. Egyszerűen csak lezárja a mondandóját és amilyen hirtelen érkezett, ugyanolyan hirtelen távozik, miután átadott minket egy idegen arab férfinek, aki minden jel szerint egy kisbusz sofőrje.

Neki a betűk úgy tűnik beszédesebbek. Azonnal bepakol mindannyinkat a buszba, ránk csapja az ajtót, és elindul velünk és csomagjainkkal a kivilágított dubai éjszakába.

I/5. A döntés

2009-04-10T08:05:00.000-07:00

- Akkor foglalhatom a jegyet február 15.-ére, asszonyom?- hallom már vagy harmadszorra a kérdést a vonal túlsó végéről, de még mindig nem igazán tudok mit felelni rá.
- Igen, itt vagyok, pillanat. Nem tudom… - rebegem, és próbálok összpontosítani.

Hogy mi? Hogy nekem? Most azonnal kell döntenem? Igen, tudom, lett volna rá elég időm, csak hát úgy voltam vele, hogy majd kiforrja magát a helyzet. De ez a helyzet lassan már rotyog is, még sem halad előre addig, amíg nem mondok a-t vagy b-t. Utálok dönteni, de itt most muszáj.

Mert ugye van az A verzió, hogy NEM. Akkor lehet választani, hogy itt maradok kis hazámban, és beülök szépen az íróasztal mögé, vagy megyek a kedvenc légitársaságom után, kiköltözöm Bécsbe, és onnan élek kétlaki életet.

És egyáltalán, ha maradnék, mi a biztosíték arra, hogy az adott körülmények között valaha is lesz lehetőségem lakást venni, ha még a fenntartással is problémáim adódnak.

Vagy ott van a B verzió, az IGEN, amiben itt hagyva csapot-papot kiköltözöm, kitöltöm a három éves szerződésem odakinn, és aztán úgy jövök haza, hogy világot láttam, csodás repülőkkel repültem, tapasztaltam, és van némi kezdő tőkém, hogy megalapozzam az életem.

Na de ha kimegyek, fel kell számolnom az albérletemet. Azt a helyet, amihez az elmúlt 6 év kötött, amit az otthonomnak mondok, ahová az emlékeim kötnek. Kinn kell élnem egy számunkra teljesen szokatlan kultúrában, egy arab államban. És mi lesz, ha kinn tör rám a honvágy? Onnan nem futhatok haza a következő villamossal? Repülővel is csak átszállással lehet hazajönni, és minimum 6 óra az út.

És igen, tudom anyukámnak ennyi idősen már két gyereke volt, és igen csak kopogtat már a gólya, és a repkedést is meg kellene hagynom már neki, és szépen le kellene szállnom a földre, és családot kellene alapítani.

A hölgy a túloldalon halkan hörög, gondolom jelzésértékűnek szánja.

Na de három év! Mi lesz a kapcsolatokkal, az életemmel?
Nem számolhatok fel csak úgy mindent. Mi lesz azokkal, akik fontosak nekem?

Halk moraj a háttérben. A hölgy ilyet is tud?
Bár azt mondják az igazán jó kapcsolatok kiállják az idő és a távolság próbáját.

A garat erősödő rezonanciájából arra engedek következtetni, hogy ideje lenne meghoznom már végre a döntést, különben az én lelkemen szárad egy gége-metszés. Hát döntök.

Igen nincs más út. Talán egy oldalról menekülés a problémák elől, de elfogadom. Kinn folytatom tovább.

- E-mailben küldjük a jegyet Hölgyem, köszönjük, hogy minket választott.

Február 14-én hajnali fél 5-kor kelek.
Mire elkészülök a taxi már vár rám. A bepakolás sem tart sokáig. Csukódik mögöttem az ajtó, és halkan suhanunk végig a pirkadó Budapest utcáin. Búcsú.

Először a vámot átlépve maradok egyedül. Egyszerre érzem az izgalom lüktető dinamikáját, és a búcsú fájdalmas statikáját.

Lassan megkezdődik a beszállítás. Ismerős kollegák, mosolygós arcok, kedves érdeklődés. Majd csak néhány pillanat és máris gurulunk végig a betonon, felbúgnak a hajtóművek, fokozódik a sebesség, és a kis Fokker szelíden elválik a földtől. Attól az anyaföldtől, amihez eddig tartoztam, attól az anyaföldtől, ahová eddig minden utam után hazaérkeztem, és attól az anyaföldtől, amit nem tudom mikor fogok látni legközelebb.
Lassan felhők árnyékolják be, majd teljesen eltűnik a szemem elől, és csak az egybeúszó tejszín marad alattunk.
Viszlát Magyarország! Viszlát Hazám!

I/4. A felvételi eljárás

2009-04-10T08:03:00.000-07:00

A FELVÉTELI ELJÁRÁS

Reggel a megbeszélt időpontra érkezem, és a papírjaim egyeztetése után a munkámról faggatnak. Milyen volt légiutast kísérni eddig, milyen élményeim voltak, hogyan oldottam meg a felmerülő problémákat. Én pedig lelkesen mesélnék, csak angol hiányosságaim törik meg összefüggőnek amúgy sem nevezhető perfekt angolomat.

Lesújtva jövök ki, mert makogásnak érzem az egészet amit előadtam, de megteszem amit kérnek, és még aznap beugrom lefénymásolni az összes iskolai végzettségemet igazoló dokumentumot, megcsináltatni a szabvány fényképeket, amiket aztán másnap szépen postázok is.

Aztán indul a neheze. Amikor az ember még nem ismeri az arabokat, akkor meglepően szembesül a – hogy is mondjam – rigolyáikkal. Érkezik egy telefon, hogy bár az anyag sértetlenül megérkezett, de a fényképek még sem megfelelők, mert a szoknya kitakarja a térdet, holott csak térd középig érhet, és egy hajtincs szemmel láthatólag – valószínű nagyító segítségével- kiáll, és nem elég piros a rúzs, a szemeim nem elég kiemeltek, az arc nem elég piros…stb.
Miért nem a szüleimnél reklamálnak?

De hamar belátom, hogy sok esélyem nincs szembeszállni, így hát elmegyek újra a fényképészhez, és újra nekiesünk az egész alakos képnek. Kezek jól láthatóak, nem keresztezik a testet, lábfej előre néz, cipő zárt, a már jól említett szoknya pontosan térd középig ér, blúz elöl nem kivágott, fej előre néz, kalap, egyéb nemzetiségi fejfedő nincs, fülek nincsenek takarásban és szétállnak. Legalább ez engedtessék meg nekik ezek után. Ja igen, és hajzselé.

ÉS…Két héttel később újabb hívás. Kivételesen most már jó lesz az egész alakos beállított, viszont az egész alakos természetessel gondok vannak. Gond van a természetességemmel??? Már rá sem rántok, csak fogom az egész elmúlt év képeit összegző CD-t, bevonulok vele a fényképészhez, és megkérem, hogy hívjon elő róla minden olyan képet, amin egyedül állok…egész alakban…ja igen, természetesen.

Mit is mondhatnék? Murphy? Ha nem csörögne két hetenként a telefonom, komolyan mondom, hiányozna.
Arab akcentus: a képekkel már minden rendben … lenne… talán… ha megérkeztek volna, de bizony nem érkeztek meg, és ennek már vagy 10 napja.

Kabátot ragadok, és nyakig felajzottan berobogok a Postára, ahol számon kérem az első velem szembejövő kihordófiút. Szegénykém persze köpni-nyelni nem tud, de legalább segít megkeresni az illetékest.
A tértivevény alapján utána néznek a küldeménynek, és sajnálattal közlik, hogy mivel a levél külföldre ment, útját csak a határig tudják lekövetni. Remek. Akkor legalább abban biztos lehetek, hogy valahol külföldön veszett el, ami jó mert, elhárítja a felelősségemet, na meg egyben a lehetőséget a felvételre.
Kénytelen vagyok betáblázni magamnak másnapra újra a fényképészt, ahol már annyira ismernek, hogy elég annyit mondanom: a „problémás csaj” máris mindenki tudja miről van szó.

Másnap azonban, még mielőtt elindulnék, újra megcsörren a telefon, és a már jól ismert idegen hanghordozás közli, hogy ma reggel megérkezett…
Végül is semmiség. Az egész postát felforgattam tegnap, kő kövön nem maradt, jobban teszem ha többé meg sem közelítem a helyet, és ha jót akarok magamnak, nem ártana mostantól kutyát tartani sem, de mit számít…

Amikor két héttel később már megint ugyanaz szám a kijelzőn, a 00, meg sem lepődöm, és a fényképekkel teli CD-tárral felfegyverkezve az egyik kezemben, a telefonnal a másikban halkan rebegem a halót. Ugyanaz a hang. Hadar. Valami szerződésről beszél, és hogy átküldi neten. Lassan ocsúdom. Felvettek.

I/3. Nyilt nap

2009-04-10T07:59:00.000-07:00

50 körül alakulhat a létszám, plusz-mínusz anyuka apuka, akik ugye kihagyhatatlanok ilyen esetekben. Mindenki próbálja a legjobb formáját hozni, és hűvös tekintettel méricskéli a többit, vagy éppen latolgatja az esélyeit. Hála Istennek elég gyorsan kiszúrom négy másik kollegámat. Bár adott esetben lehet, hogy vetélytársnak számítanak, de úgy megörülök nekik, hogy szinte csak a nyakukba nem ugrom „végre a földieim” felkiáltással. Jól van na, nekem nincs „anyuka-apuka”, valahogy csak kompenzálnom kell!

Lassan nyílik az ajtó, és betessékelnek a külön e ceremóniára kialakított terembe. Érezzük mindannyian, hogy máris elkezdődött a megmérettetés, hiszen a két fiatal felvételiztető hölgy - alig idősebbek nálam, vagy meg merem kockáztatni fiatalabbak – máris szemrevételeznek bennünket, és félszavas megjegyzések váltásával járatják a szemüket egyikünkről a másikunkra. Most éppen piaci lónak érzem magam, és ha gondolják akár nyerítek is, ha ez előre lendít valamit a helyzetemen, mert kezd egyre jobban frusztrálni, hogy már vagy ötödszörre néznek rám, miközben sutyorognak egymásnak valamit.

„Bemelegítéssel” kezdünk, egy rövid filmet láthatunk a cégről, ami hangulatfokozásnak kiváló, mézes madzagnak még jobb. Az igazi arany alma ezüst tálcán. Igéző mosolyok, lelkes stuvik (légiutaskísérő) mesélnek csodálatos életükről, az életük megváltozásáról, az álmuk megvalósulásáról. Gyönyörű tájbeillesztések, háttérben misztikus arab zene, mosolygós kávét kortyolgató arabok, gyönyörű repülőgépek, és édi-bédi csöpségek, akik teljesen véletlen egy-egy légiutaskísérő karjából mosolyognak. Minden klasszikus hangulatfokozó elem benne van. Mindenki a hatása alá is kerül.
Még én is, ha elfelejtem a fülig érő mosolyú HR-es munkatársat, aki 5 perces szünettel a fogai között adja elő záró monológját.

Vége a filmnek és a hirtelen ránk szakadó csöndet az egyik hölgy töri meg, aki a bemutatkozást követve elkezdi a standard eljárást. Gyorsan összefoglalja az elvárásokat, és a juttatásokat.
Felmerül a kérdés, hogy van-e köztünk gyakorlott légiutaskísérő. Mi öten egymás mellett bőszen hallgatunk. Az előttünk lévő sorból viszont, a legnagyobb megdöbbenésemre egy önjelölt szupersztár, erősen déli vonásokkal magasba lendíti a kezét, hogy igen, ő nagyon tapasztalt, hiszen már 2 hónapja repül a Rainairnél. Hm..hm…Maradjunk annyiban, hogy elismerésem két hónapjáért így 8 év távlatából, a többibe meg nem mennék bele. De meghallgatjuk, ha már szót kért.

Aztán a terem túlsó végében felállított két íróasztalra mutatnak, és azt kérik, hogy sorakozzunk fel az önéletrajzunkkal és az egyéb, a felvételire hozott papírjainkkal az asztalok előtt. Egyesével beszélnek velünk, kérdéseket tesznek fel az életrajzzal kapcsolatban, majd mezítláb kell megérinteni egy falra helyezett plakát felső sarkát.

Csoportfoglalkozás következik. Mindenki sorszámot kap, és a számok alapján két csoportra osztanak bennünket. A feladat egyszerű, mármint nekünk magyaroknak. Találjunk három hátrányos és három előnyös jellemzőt Budapestről. Úgy érzem a portugál lánynak ez nem túl testhez álló feladat, tekintettel arra, hogy az össze benyomása, ami eddig kialakult Budapestről, az a tegnap éjszakai reptértől a szállodáig vezető taxi útja volt. Bár, ha előnyt nem is tud felsorolni, lehet hogy e röpke benyomása után máris van egy pár frappáns ötlete a hátrányra. 10 percünk van egyeztetni egymással az adott témában, és kijelölni egy szószólót, aki majd indokokkal együtt előadja a csapat véleményét. Halk diskurzus kezdődik. Eközben felvételiztetőink bőszen róják a köreiket, és buzgón jegyzetelnek.

10 perccel később meghallgatjuk a szóvivők beszámolóját, majd kiterelnek minket a teremből.

Izgatott várakozás az előtérben, mindenki szorong, a kezeit tördeli. Én már- már azon a ponton vagyok, hogy igazából nincs miért izgulnom, mert úgyis kiszórtak, annyit gagyarásztam és ő-nyögtem angolul. Kiestem a gyakorlatból, ezzel tisztában vagyok. Arról nem is beszélve, hogy folyamatosan az jár a fejemben, hogy bezárják a kedvenc munkahelyemet. Szívem szerint én csak így szeretném folytatni, ahogy idáig volt, hiszen velük úgy éreztem magam, mintha a második családom lettek volna. Végre megtaláltam azt a helyet, ahová öröm volt bejárni, és a vége felé még némi jogi munka is adódott.
Miért van az, hogy a tökéletes vagy a tökéletesnek tűnő dolgokat annyi küzdelem után is csak oly rövid időre kapjuk meg?

De nincs sok időm mélázgatni, mert nyílik az ajtó. Illően megköszönik mindenkitől a részvételt az eddigi – első - fordulóig, majd az asztalhoz vezetnek bennünket, ahol számozott borítékok várnak ránk. A sajátomat keresem, de annyira kesergek még mindig saját légitársaságom bezárásának hírén, hogy szinte automatikusan veszem a kabátom és a táskám, és a bontatlan levéllel indulok az ajtó felé. Végül is megköszönték a részvételemet. Nem?
Mégis hajt a kíváncsiság, megállok, résnyire nyitom a borítékot, hogy talán még én se lássam az elutasítást, ÉS legnagyobb megdöbbenésemre „Congratulation” – „Gratulálunk…”.
Már a szótól zsong a fejem, és hírtelen azt sem tudom mitévő legyek, de miután erősen terelnek kifelé, jobbnak látom csatlakozni a többiekhez odakinn.

Az előtérben most már egy felháborodott tömeggel találkozom. Mindenki a másik papírját lesi, hogy akkor ki maradt benn, ha mindenkit kiszórtak. Elfehéredve lapulok a falnak, és kerülök minden tekintetet. Heten (!) maradtunk benn az 50-ből. Köztük az egyik kolleganőm, úgyhogy az újabb fordulóra már egymás kezét fogva megyünk.

Angol teszt következik, de gyors ijedségem után örömmel konstatálom, hogy ezt a szintet azért még elérem. Újabb szünet, és örömmel tájékoztatnak, hogy ezt a fordulót mindenki vitte.

Majd újabb csoportjáték, csak hogy fokozzuk a hangulatot. Ezúttal az év dolgozóját keressük 10 megadott jellemrajz alapján. Most már mind a két bíránk árgus szemekkel figyeli hetünket, és ahogy nézem, szerintem fel is osztottak bennünket egymás között.

Újabb szünet. Ez lassan kezd hosszabbra nyúlni, mint ahogy gondoltam. Már dél van, korog a gyomrom. Lefutok bekapni egy szendvicset, de rohannom kell, mert máris nyílik az ajtó újra. Gondolom azt is tesztelik, milyen a teherbírásom, mert ugye egy járaton az esetek többségében még leülni sem tudsz az étkezéshez. És amúgy, minek is enni. A jó légi utaskísérő nádszál vékony, úgyhogy kár belé a étel.

Az asztalon már csak hét boríték hever, és még egyszer a kedves búcsú szavak, amiben méltatják a próbálkozásunkat. Itt már komoly tétje van a dolognak. Remegő kézzel nyúlok a számomat tartalmazó borítékért, hiszen még azt sem sejtettem, hogy idáig eljutok. Nagy levegő és gyors fohász után nyitom ki, és nem hiszek a szememnek: „Congratulation….”- „Gratulálunk…” ismét.

Hamar kiderül, hogy további két ember kényszerült távozni, és sajnos az egyik: szeretett kolleganőm. Öten maradunk.

Újabb szünet után külön asztalokhoz ültetnek minket, ahol mindenkit egy-egy dosszié vár. A további két órát saját tempónk szerint oszthatjuk be három személyiség és egy IQ teszt számára, miközben egyesével időpontot egyeztetnek velünk másnap délelőttre, ahol már egyedül fogunk megjelenni a hivatalos felvételi interjún.

Délután 4 körül lépek ki a szálloda főbejáratán zúgó fejjel. Éppen a délutáni csúcsba érkezem. Azt sem tudom hol vagyok, mi történik velem, és hogy tényleg valóság-e, vagy csak álom, hogy benn maradtam a végjátékban.

I/2. Megéri?

2009-04-10T07:56:00.000-07:00

Várok… és várok… közben rájövök, hogy nekem is kell némi idő gondolkozni, mert egészen idáig csak tettem, amit mondtak, és bele sem gondoltam ténylegesen, hogy mi is történik velem. Most, hogy ott állok a döntés előtt, kissé megtorpanok. Mit is akarok igazán? Mert ha ezt a döntést meghozom, akkor az életem egy teljesen más irányban indul tovább, és minden megváltozik. Kinn kellene élnem egy arab államban, ami akárhogy is nézzük, főleg egy nő számára rejt némi veszélyt magában. Akarom én ezt? Megváltoztatni, itt hagyni mindent? Befejezni, lezárni itthon, folytatni kinn? Még a gondolattól is kiráz a hideg. A múlt nehéz volt, és borzasztóan sok szenvedéssel teli, de az én múltam, és eszem ágában sincs lezárni semmit, hiszen az életem része, ha nem történt volna meg velem, nem lennék az, aki most vagyok.

6 év repülés a nemzeti légitársaságnál, életem első munkahelyén. Az első lépések önállóan, felköltözés Pestre egyedül. Akkor kezdtem a jogi egyetemet is. Rá is jöttem igen hamar, hogy az ember nem tud osztódni. Pontosan akkor, amikor csörögni kezdett a telefonom egy prágai leszállás után, és a jogász csoporttársam rémülten kérdezte, hogy hol vagyok, mert 3 perc múlva írjuk a latin dolgozatot, naná, hogy vidéken. Hát én momentán itt a reptéren, naná, hogy Pesten.

Hosszú távú járatok. Sétálni New Yorkban a Times Square-en, salsa-zni szilveszter éjjelén Havannában, kifeküdni a tengerpartra február közepén Puketen, és jól megázni a Niagara vízesésnél Torontóban.

Aztán vége lett az egyetemnek, és döntöttem. Kipróbálom magam jogászként is, elvégre valamiért csak elvégeztem azt az iskolát. Búcsúztam a kollegáktól, a repüléstől, és számtalan gyönyörű emlékkel kikötöttem egy irodában egy iratkupac mögött. A különbség a két élet között? Makó és Jeruzsálem nagyon nem fejezi ki. Menekültem vissza repülni.

Majd új fordulat, új légitársaság, új célok, új remények, új csapat, és nem utolsó sorban újra repülés. Bár itt már hosszútáv nem adódott, de kompenzált a csapat összetartása. És ha bár jogot már nem is, de mást tanultam. Például, hogy hogyan is kell kellő komolysággal végigmutogatni egy biztonsági bemutatót úgy, hogy közben a hátsó konyhában a kedves kollegaúr egy száll alsóban adja elő a hattyúk halálát csak nekem, mert rajtam kívül ugye más nem látja.

De hamar véget ért. Jött a hír a bezárásról, és arról, hogy igen akár folytathatjuk is, ha kiköltözünk Bécsbe. Sőt, mit szólnék ahhoz, ha én lennék a továbbiakban a csoport vezetője odakinn. Hát! Szép ajánlat.
De a bezárás híre a jogi munkáltatót is elérte, és csodák-csodája, bár mindent megtettem, hogy eszükbe ne jusson visszavenni, állást ajánlottak. Nekem valót. Ez már felkeltette a kíváncsiságom. Mi is lehet az? Repülés és jog együtt. Megvalósulhat a nagy álom? Itt Magyarországon? Komolyabban fontolóra kellett vennem az ajánlatot, úgyhogy bementem a hivatalos felvételi megbeszélésre. Igen, repülés és igen jog. De rengeteg jog, és csak a maradék időben repülés. Ha marad maradék idő. Azaz ha magyarra fordítjuk, akkor dolgozzak mint a güzü, napi 24-ből 25 órákat, csináljak meg egyedül olyan anyagokat, amiket külföldön 12 fős csapatok dolgoznak ki. És igen, ha lesz még rá elég időm és energiám, akkor a hatáskörömbe tartozik az ellenőrző repülés is.
Amúgy a hátrányai ellenére kecsegtető.

Tehát összegzem. Adva volt egy repülős állás, ráadásul nem rossz pozícióból, de Bécsben és egy másik, amiben csodák csodája megvalósulhatna a nagy álom a jog és a repülés együtt, csak hát agyonhajtva.

Ebbe az elég zilált állapotba érkezett a hír, hogy nyílt napot tart az egyik közel-keleti légitársaság Pesten. Miért is ne bonyolítsam tovább a dolgokat, ha már így is elég bizonytalan az egész – gondoltam – és mikor máskor ha nem most, amikor mindenképpen váltanom kell.

Annak idején még az irodában amúgy is számtalanszor voltam az oldaluk látogatója, és még ki is töltöttem a jelentkezési lapot, de valahogy mindig úgy alakult, hogy a nyílt napjaikra más országokba még sem utaztam el. Mindig közbe jött valami, vagy egyszerűen csak elszállt a bátorságom. De most itt van a lehetőség, hiszen házhoz jönnek. Egy próbát megér.

Sokat nem veszíthetek – gondoltam, és október 16-án rám nem jellemző 10 perces késéssel (MÁV no comment) beléptem a Novotel Hotel kijelölt termébe.

I/1. Felvettek

2009-04-06T10:17:00.000-07:00

Idegen szám a telefon kijelzőjén. Annyira idegen, hogy 00-val kezdődik. Nem is tudom, hogy ijedtemben mit tegyek, de a legjobb ha felveszem. Arab akcentusú angol beszéd, hogy ő az Emirates, és örömmel tájékoztat, hogy túljutottam a kiválasztási procedúrán. A következő lépcső az egészségügyi vizsgálat lesz, és amennyiben azon is helytállok, úgy felvételt nyerek a NAGYOKHOZ, és mehetek „világgá”.

Az információ feldolgozásához időre van szükségem. Nem ártana felkelni sem, az ébrenlét kiválóan fokozná a feldolgozókészséget. De így vízszintesen egyelőre csak lassan emésztgetem a hallottakat. Mi? Hogy engem? A hová? És hogy akkor most mit csináljak? És ez mivel jár? És hogy mikor kéne mennem? De a telefon másik végén már csak annyit közölnek, hogy majd e-mailben kapom a szerződést, és ha gondolom tovább társaloghatok a búgó tárcsahanggal. Hát, most akkor kiagyalhatom a kérdéseimre a választ egyedül.
Döbbent csend, lassan eszmélek, majd ismét a fülemhez emelem a telefont, és szétkürtölöm a családomnak. Vegyes a fogadtatás. Ez az igazi keserédes gratuláció, amiben benne van az elvesztés fájdalma, de a másik örömén való osztozás érzése is. De még semmi sem biztos, és ez a jelen helyzetben mindenkinek kapaszkodót jelent. Lehet, hogy az orvosin olyan elvárások lesznek amiknek nem felelek meg, vagy csak simán meggondolom magam, hiszen addig még van idő.

Másnap megérkezik a szerződés. Hosszú. Nagyon hosszú. Tele csatolmányokkal. Hát azt az egyet már az elején leszögezhetem, hogy az arabok adnak a részletekre. Előttem hever maga a szerződés, az egészségügyi kérdőívek, és vizsgálatkérők, összesen 30 oldal, majd egy külön oldal a kötelező oltásoknak. Ne ettől ki is ráz a hideg. Biztos, hogy akarom? Tudom, fel kell nőni a feladathoz. Nem is tétlenkedem tovább, felhívom az egyik ismerős orvosomat, és másnapra időpontot egyeztetek nála.

Végignézi a papírokat, mérlegel, bólogat, majd sejtelmesen hümmög. Ez igazából nem tudom mit jelent orvosi nyelven, úgyhogy kivárom a végét, nehogy megakasszam a gondolatmenetet. Aztán csak sorjáznak a feladatok. EKG-t elvégzi ő, az állapotfelmérést szintén, a vérvétel már a klinikán lesz, audiogram szintén. Oltásokat beadja, AIDS tesztre a kijelölt helyre kell menni, egyéb vizsgálatok kijelölt szakorvosnál.
Egyetlen bökkenő a mellkas röngten elkészítése. Napokig tartó gondolkodás után közös erővel úgy döntöttünk, hogy felkeresem a híres repülő orvosi korházat, hiszen ott már úgyis megvannak a papírjaim, és további fizetés ellenében folytatom a kivizsgálást ott.
Végülis nem is csinálok mást, csak fizetek itt az oltásokért, fizetek ott az AIDS szűrésre. Fizetek itt az orvosi speciális vizsgálatért, fizetek ott egy aláírásért. Fizetek itt egy egyéni röngten felvételért, fizetek ott a fogorvosnak egy villámgyors mindenre kiterjedő teljes kezelésért.
De megéri! Ez lebeg a szemem előtt, mert a világ legjobbjai kérik, és hát ilyen kérést nem lehet elutasítani. Másrészről, ha úgy adódna, hogy mégis meggondolnám magam, legalább van egy teljes orvosi vizsgálati anyagom, ami mindenki előtt bizonyítja fehéren-feketén, hogy én bizony egészséges vagyok. Na jó, ez azért tényleg nem a legjobb indokom. – Mondjuk, ha belegondolok de. De hát nincs jobb, és valamivel nyugtatnom kell magam, hogy ennyi pénzt sikerült kidobni, hiszen ha a végösszeget nézem, elfehéredek rendesen. Nem is tudtam, hogy ennyi pénzem van. Illetve volt. Egészen idáig. A tartalékaim egy része ugrott.

Örvendezve a „milliókat érő” papírok felett, villámgyorsan el is küldöm e-mailben az egész anyagot. Másnap semmi.
Úgy tűnik túl naív vagyok. Negyedik nap: naná, hogy semmi.
6. nap még mindig csak csend és hallgatás.
De a 10. nap végre történik valami.
Kedvesen közlik, hogy kérik részletezve kidolgozni a vizsgálati lapokat, és az orvosi vélemény minimum három soros legyen! Jó, majd megkérem őket, hogy „a teljesen egészséges” diagnózist legyenek szívesek minimum három hosszú összetett mondatban részletezni. Ja, igen, és az első oldalon hiányzik egy vessző a dátumnál, így sajnos nem értékelhető.

Mindent kijavítok, ráadásul ismét szélsebesen, hogy gyorsítsak a folyamatokon. De úgy tűnik még mindig túl naiv vagyok. A következő üzenet is csak pontosan 10 nappal később érkezik. És nem! Nem az elfogadó papír! Óh, dehogy! Kérik, hogy a latin szakorvosi jelentést legyek kedves lefordíttatni angolra. Miért? Az ő orvosaik nem beszélni latint? Ez mondjuk azért érdekes. Megelőzendő a következő „kérő” levelet, elmegyek új útlevelet készíttetni. Ugyan van még több mint fél év a lejáratig, de ne érje szó a ház elejét. Egy héten belül készen van, és el is küldöm nekik.
És várok…várok… várok…várok… Lassan megőszülök, de várok…